OKT 44. TÚRA 2021.11.11. PUTNOK- ZÁDORFALVA

TOMPA MIHÁLY NYOMÁBAN GÖMÖRBEN

"Mohos váromladékon
Borong az ősz vitéz,
Bágyadt fényű szemével
Merőn a romra néz.

Körűle nincsen élet,
Egy sír a várvidék,
Hír, pompa és dicsőség
Ott eltemetteték".

Tompa Mihály; Mohos váromladékon I. 1-2 vk. 1841.

Őszi Okt túránk első napján a Magyar Királyság egyik legrégebbi vármegyéjében Gömörországban jártunk, melynek a trianoni diktátum óta csak csekély része tartozik hazánkhoz. Ezen a tájon, egész pontosan Keleméren és Gömörszőlősön teljesített két esztendeig lelkipásztori szolgálatot a méltánytalanul elfeledett, mellőzött költőgéniusz Tompa Mihály. Ezen a túrán az ő emléke előtt adóztunk és ő adja a túra mottóját is.

Fertályórával 11 előtt elmacskásodva kecmeregtünk ki autónkból Putnok vasútállomása előtt, pedig ma is már az első kakasszó előtt útra keltünk a Pelsótól. Hol a hatalmas köd nehezítette a haladást, hol torlódás volt, de az igazi feketeleves Miskolc után következett. A 26-os főúton több helyütt is hatalmas építkezések lassítják a forgalmat, még a lépésben haladás is enyhe kifejezés a helyzetre. Ez a kaotikus állapot a környékbeli tömegközlekedésre is rányomja a bélyegét, hisz mint tapasztaltuk is, a járatok jelentős, 30- 35 perces késéssel közlekednek, tehát jelenleg a menetrend csak tényleg tájékoztató jellegű.

Más alkalommal ilyenkor már a napi penzum harmadánál, felénél szoktunk járni, így gyors szerelvényigazítás és pár bemelegítő mozdulat után máris üzembe helyeztük Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat és illa- berek. Még az indító pecsétek beütését is délutánra halasztottuk, csupán pár fotót lőtt Kedvesem. Viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont ekkorra szippantották fel a nap sugarai a ködöt és csodás őszi napsütéses időben tudtunk útnak indulni.
Ez alakalommal nem fogtam vissza túratársam tempóját, mert igyekezni kellett ha nem sötétben szerettünk volna célba érni. Az enyhén emelkedő Rákóczi utcán erős tempót követően pillanatokon belül Putnok főterén toporogtunk. Az időzavarunk végett azonban csak pár szóval ismerkedtünk meg a városka történetével, a nevezetességekről csak fényképet készítettünk, de azok bővebb megismerését másnapra halasztottuk.

Régészeti leletek tanúsítják, hogy Putnok környéke már a csiszoltkő-korszak idején is lakott volt. A Honfoglalást követően királyi birtok egészen 1283-ig, amikor IV László a Putnoky családnak adományozza. A földesúri jogokat birtokló család jelentős várat is építtetett, melynek többek között Mátyás király is volt a vendége. A török idők vészterhes idején a vár teljesen elpusztul és a helyén csak 1834-ben épül egy udvarház. Ugyancsak ezekben az években kerül a város és a környezete a Serényi grófok birtokába, akik jelentős felvirágzást is hoznak a környékre. A szégyenteljes békediktátumot követően 1920- 1923 között a hazánknál maradt vármegyetöredék székhelye volt. Azonban 1923-ban Gömör- Kis-Hont vármegyét kis mérete végett összevonták Borsod vármegyével, ekkortól Putnok jelentősége is csökken. A szocialista építkezés esztendeiben jelentősége tovább csökken, szerepét az akkori eszme mintavárosai, Ózd és Kazincbarcika vették át. 1989-ben kapja vissza városi rangját, 2013 óta a Putnoki járás székhelye.

A Főteret a Serényi Béla utcán keresztül hagytuk el, mely a kastély keleti oldalánál vezet. Az elhanyagolt kastély kerítése mellet egy csonka Petőfi szobor talapzata mellett haladtunk el, ennek hányatott sorsáról majd később mesélek. A takaros házakat hamar elhanyagolt, düledező és szemetes ingatlanok váltották, sajnos kár szépíteni, a városka egyik gettójában jártunk. Az ütött-kopott házak szakadt függönyei mögül éreztük magunkon a kíváncsi szemek szúrós tekintetét. Az utcán embereket csak a közkutaknál láttunk, de az éhes, csaholó, szaladgáló kutyákból annál többet. Elgondolkodtató volt a közkutaknál vizet eresztő, sorban álló hányatott sorsok üveges tekintete és a kifolyók fele igyekező kicsik-idősek szenvedése a hatalmas kalliszterekkel. Értek még mély benyomást tévő élmények bennünket, de ezek már komoly szociológiai tanulmányokhoz való adaptációk. Borsod 2021........

Felüdülés volt elhagyni az utolsó portákat és kapaszkodni a Forrás-völgy aszfaltútján.Jobbra a Szörnyű-völgyi patak csordogált, csekély vízhozamot mutatva. Egy romjaiba dőlt pihenőhelynél aztán megtartottuk szokásos túraindító szeánszunkat, melyhez az alapot ma egy kisüsti törköly adta. Itt egy hangulatos erdei ösvényre váltottunk, melyet jobbról a kis patak vadregényes medre kísért.. a Szörnyű-völgyben jártunk, mely csak a nevében nyomasztó, a valóságban csodálatos világban kapaszkodtunk. Bő kilométer után a jelzések újra a Kelemérre tartó országútra tértek. Jöttek a most kihalt halastavak, ahol talán a közelmúltban megtelepedő hódok jeleit véltük felfedezni. Mire felocsúdtunk máris a most bővizű Pálma-forrásnál tartottuk a szokásos procedúrát.

A környék birtokosa gróf Serényi Béla felismerve a Szörnyű-völgy kedvező domborzati és víztani hatását, a forrásra alapozva halastó-gazdaság létesítését határozta el. Első lépésként az addig nevetlen forrást 1913-ban befoglalták és a gróf második feleségéről, Pálma asszonyról nevezték el. Ezután megépült a két halastó(Alsó-és Felső), ezeket további gátak és tavak létesítése követte volna, de a grófot sújtó családi tragédiák és az első világégés szörnyűségei ezeket a terveket megakadályozta. A környékbeliek azonban nem hagyták az enyészetnek a tavakat és máig horgásztóként használják, a környék pedig kedvelt kirándulóhellyé fejlődött.

A forrástól egy cudar emelkedőn kapaszkodtunk a Piroska-hegy nyerge felé egy vadregényes ösvényen, helyenként kidőlt fákon átlépve vagy éppen átbújva alattuk, ahogy a magas domboldalra rádőltek. A Piroska-hegy is a Borsodi- dombsághoz tartozik mely dombság arról nevezetes, hogy igazán nem is dombság, hanem inkább középhegységi jelleget mutat.

Ezt a kistájat több néven emlegetik a szakemberek, legelterjedtebb az Ó-Bükk, Vajdavár-vidék, de még számos lakban emlegetik, de a helyiek nemes egyszerűséggel csak Bükknek hívják. Meghatározásában, kiterjedésében még a szakemberek sem igazán értenek egyet, ahány forrás, annyi vélemény. Érdekes helyzet.

Kipirosodva, szuszogva értünk a csúcsra, amit csúcscsokival ünnepeltünk meg. Itt Észak-nyugatnak kicsit kinyílt a látkép, betekintést engedve a hegység távolabbi, vadabb részébe is. Lassú ereszkedésbe kezdtünk és hamarosan elértük a Kis-Mohos-tó határát a KL jelzésnél, melyek a Mohos-földvárhoz vezettek. Vetettünk pár pillantást a szigorúan védett természeti területre, majd tanácskozásba kezdtünk.

Tervezéskor nem döntöttük el a hogyan továbbot ezen a ponton, komoly érdekegyeztetések kezdődtek, majd megszületett a verdikt:" -Irány a vár!"
Rövid, velős emelkedés és máris az egykori földvár, majd kővár valamikori sáncain, bástyáin, gyilokjáróin tekeregtünk, kattogtak a fotómasinák, készültek a képek és a divatos selfie-k. Merengtünk az itt levő egykori vár életén, az érte folyó ádáz csatákon. Az ereszkedés hosszabb és meredekebb volt mint a kapaszkodás amelynek a végén a Kisasszony-fájánál (több száz éves kocsányos tölgy) lyukadtunk ki a Nagy-Mohos-tónál.

A Mohos-tavak ún. lejtőcsuszamlással keletkeztek, lefolyástalan lápmedencék, melyeket egyre vastagodó tőzegmohaláp borít. A hely hűvös mikroklímája megőrzött néhány jégkorszaki növényritkaságot, ezáltal országos jelentőségű természetvédelmi terület, látogatása előzetes engedélyhez kötött és szakvezetéssel lehetséges. A Mohos- földvár már a Honfoglalás előtt is létezhetett, aztán az államalapításkor Gizella királyné az általa betelepített sváb Gutkeled nemzettségnek adományozta, Ők kővárat is emeltek itt. Oklevelek bizonyítják, hogy 1397-ben már romvár, aztán a sajókazai Kakas család 1450-ben újjáépíti. Aztán Mátyás király hadai vívnak komoly csatát a cseh huszitákkal itt, melynek során teljesen rommá válik és többé nem építik fel.

A tavaktól tölgyesben haladva értük el a kopott aszfaltcsíkot melyen megkezdtük a hosszú ereszkedést Kelemérre. Közben két szerpentinező hajtűkanyart meredek ösvényeken levágtunk és máris jellegzetes gömöri házak közt sasszéztunk Keleméren. Felfedezni véltük az egyik udvaron az Avasi-Öregtölgy testvérét, majd a helyi Kosárfonóknál ( a helyi önkormányzat tartja fenn, így adva esélyt az elesetteknek) ismerkedtünk a szakma rejtélyeivel. Persze, hogy a látogatás vége egy újabb kosár lett Első Mennyasszonyom gyűjteményébe, így még azt is cipelhettük felváltva a célig. A jó hangulatú látogatás után pillanatokon belül Kelemér központjában toporogtunk a Református templomnál és a Tompa Emlékháznál.

Először felhívtam a gondnokasszonyt, aki már indult is, hogy megismerhessük a költőgéniusz életét, hányattatását és a kicsiny Árpád-kori alapokon nyugvó templomot. Kihasználva az időt, amíg ideér a hölgy a kulcsokkal, elvégeztük az igazolást, hogy itt jártunk. Alig csomagoltuk össze a pecsételős hóbelevancot már ott is volt kedves házigazdánk, aki nagyon tartalmas élvezetes vezetést tartott nekünk . A hab a tortán a gömöri fejfa gyűjtemény volt, erről még nem is hallottunk, pedig ismerve minket ez nagy szó!

Kelemérről először 1232-ben olvashatunk oklevelekben, neve többször szerepel a pápai tizedszedők jelentéseiben. 1567-ben a török felégette a települést, ami ezután még többször előfordult. 1629-ben még katolikus plébániát jegyeznek fel, de a folyamatosan teret nyerő reformáció során a lakosság áttér az új hitre és az Árpád-kori templom is a birtokukba kerül. A 19.sz-ban több kisnemesi lakóház is épül, 1879-ben óriási árvíz dönti halomba a falu házait. Iskoláját 1766-tól említik. A 14. sz-ban épült református templomát 1780-ban barokk stílusban teljesen átépítik, nagyon csekély eredeti jellegzetességet meghagyva. 1907-ben újból átépítik még tovább csökkentve az eredeti stílusjegyeket.

Tompa Mihály 1849 áprilisától 1851 szeptemberéig szolgálta református lelkipásztorként a keleméri és a gömörszőlősi híveket. A napjainkra elfeledett, mellőzött költőóriás, református lelkész a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, Petőfi és Arany barátja. 1817-ben született Rimaszombaton és 1868-ban halt meg Hanván. Nemesi származású, de szegény sorban élő családban született a költő, de tehetségének, tanítójának Bihari Györgynek és mentorának az Igrici Szentimrey Családnak köszönhetően a sárospataki református kollégiumba kerülhetett. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben jelent meg az Athenaeumban. 1845-ben Pestre megy, egyre ismertebbé, kedveltebbé válik és az ifjú nagy költők triumvirátusának tagjaként emlegetik Petőfi és Arany mellett. 1847- ben szakít a művészek bohém életével és elfogadja a bejei református közösség meghívását és lelkészi állást vállal a Felvidéki településen. Többször betegeskedik, a szabadságharc kitörésének híre is kórházban éri. Hazatérve önkéntesnek áll és tábori lelkészként szolgál a forradalmi seregben. 1849-ben fogadja el a keleméri gyülekezet ajánlatát, a lelkészi állást a két faluban. Itt veszi feleségül Soldos Emíliát, akivel haláláig szeretetben élnek. A szabadságharc bukása mélyen megrendítette a költőt, a szomorú esemény hatására teljesedett ki hazafias hangvételű költészete. Az önkényuralom alatt írta legismertebb, a keseredettségét kifejező műveit,: A Gólyához, A madár, a fiaihoz. E veresek miatt többször feljelentették, törvényszék elé állították és rövid időkre börtönbe is vetik. Közben rengeteg ajánlatot kap gazdag gyülekezetektől, melyeket mind visszautasít, csak a hanvai gyülekezet ajánlatát fogadja el. Két gyermeke születik, azonban mindkettőt el is veszti, őmaga és felesége is betegeskedik. A mérhetetlen fájdalmat már nem tudja kiheverni, de költészete tovább fejlődik és a Tudományos Akadémia is tagjává választja. Betegségei egyre jobban kínozzák, míg végül 1868-ban végleg le is győzik. Sajnos költészetét egyre jobban elfeledték, nem kapta meg igazán az őt megillető helyet. Emlékezet elsősorban szűkebb pátriájában él élénken, a keleméri Tompa Mihály Emlékházat 1963-ban nyitották meg.

A hallottakon elmerengve, mélabúsan álltunk tova, pár lépéssel már el is hagytuk Kelemért és álltunk rá a a 26101-es bekötőútra melyen hamisítatlan gömöri dombok közt értük el Gömörszőlőst. Számunkra kissé tájidegen volt a gémeskút amit útközben érintettünk, de itt is inni kellett a jószágoknak. Enyhe emelkedő után értünk be a zsáktelepülésre és pózoltunk a helységnévtáblánál. Autentikus felvidéki házak, kisnemesi kúriák között fogyasztottuk a métereket, tényleg tetszett ez a kis ékszerdoboz a maga hamisítatlan varázsával. Nagy Kékkör vándorlásunk során már sok apró csodatelepülésen jártunk, de bizton állítom, hogy Gömörszőlős bármelyikkel állja a versenyt és a top 5-be is bőven helyet kap.

Mivel nagyon eljárt az idő, már majd 3 volt ezért a főtér kis értéktárába nem tértünk be, pedig rengeteg kézműves termék kapható itt. Sajgott a szív, de van amit el kell engedni, mert ellenkező esetben már csak sötétben értünk volna célba,de ez nem a mi műfajunk. Főhajtás a helyi hősök és Tompa szobra előtt, a templom szemrevételezése és már nyomtuk is a pecséteket az ítinerekbe a Néprajzi Gyűjtemény bejáratánál.

Gömörszőlőst először 1232-ben említi oklevél Poszoba alakban. Földesurai a Doby családból kerültek ki, 1566-ban a török felgyújtja és elnéptelenedik. Következőkben csak 1715-ben, egy országos összeírásban találkozunk a nevével. 1879-ben egy hatalmas vihar folyamán a környező dombokról lezúduló sár-és vízlavina mossa el. 1906-ban nevezik el mai nevére, a trianoni szégyenteljes békediktátum érzékenyen érinti, mivel a község nyugati területei Szlovákiához kerültek. Napjainkban az egyetlen magyarországi település, mely őrzi nevében az egykor dicsőséges Gömör és Kishont vármegye emlékét. 1993-ban indult meg a "Gömörszőlős, a fenntartható falu" program, mely soron elnyerte a község a mai formáját. A falu híres szülötte a válogatott és a Vasas híres csatára Várady Béla.

Bármennyire is siettünk, ez a kis szabadtéri gyűjtemény és a helytörténeti múzeum elcsábított bennünket és bizony jó fél órát nézelődtünk a régi korok használati tárgyai között. Nekünk ez inkább nosztalgia volt, nem egyet használtunk is ezekből gyerekkorunkban, a fiatalabb korosztálynak pedig remek alkalom találkozni olyan eszközökkel amiről még lehet, hogy nem is hallottak. Hasonló élményben legutóbb Csernátonon volt részünk pár esztendővel ezelőtt.

Átkeltünk az alig csörgedező Keleméri-patak fölött, előbb völgyben szinteztünk, de hamarosan huncut kis emelkedő tornyosult előttünk, megkezdtük a kapaszkodást a Karu-fészke tető (314m) felé. Közben Kedvesem állapotba került, hisz hazai földre ért: átvágtunk a Vadmacska-völgyön. Volt is pár zrikálós megjegyzés mindkét oldalról, jó volt a hangulat, gyorsan fogytak a méterek és kerültünk egyre magasabbra. Két-három helyen jelzés híján gondolkozni kellett a helyes irányon, de ezeket a nehézségeket könnyedén abszolváltuk.
Aztán a Karu-fészke tetőnél irányt váltottunk.

Benőtt, dzsindzsás szakaszon ereszkedtünk, rambóskodtunk, néhol vizenyős, saras szakaszon. Az OKT egyik legendásan bozótos részén jártunk! A tisztásokon néha fel-fel tűnt Zádorfalva templomtornya, hogy aztán a következő kanyarnál megint kitakarják a dombok. A Bors - völgyön keresztül egy majorságnál léptünk ki egy keskeny aszfaltcsíkra. Zádorfalvára a lenyugvó nap utolsó sugaraival értünk be, kicentiztük az érkezést! A hangzatos nevű Szivárvány presszóig sétáltunk, hisz oda érkezett buszunk jó tíz perc múlva. A neve ellenére az egység egy kricsmi, de a jobbik fajtából. Esteledvén a helyi erő bőszen jelen volt már és egyre bizonygatták, hogy emlékeznek ránk legutóbbi ittjártunkról. Pedig bő 3 éve volt ez, mély nyomot hagyhattunk bennük!

Alig nyeltük le az utolsó korty ízesített nullás Borsodinkat mikor beállt a járatunk. Kapkodtunk, de a törzsközönség nyugalomra intett, a sofőr bedudál és vár az utazókra pár pillanatot. Kétkedve hallgattam, de így volt! Itt nem lehet lekésni a járatot. Putnokon szállást foglaltunk és a helyi szegényes felhozatal végett még beruccantunk Kazincbarcikára egy finom vacsorára az egyik ismertebb vendéglőbe. A szállásra visszatérve aztán egy üveg vörössel koronáztuk meg ezt a mai hamisítatlanul "Másfélmilliósra" sikeredett túranapot.