OKT. 54. TÚRA 2022.09.20. VÁGÁSHUTA- FÜZÉR

AZ ASZFALTOK NAPJA A ZEMPLÉNBEN

" ..Itt volt a fordítókorong Kossuth Lajos lábainál, amikor a Vármegyeházán még a díszmagyar volt a divat...."

részlet Rockenbauer Pál, A Hegyközi vasút c. filmjéből(1972)

Naiv turistaként az ember azt hinné ha a Zemplén hatalmas hegyei és végeláthatatlan erdei közé szólítja jószerencséje, hogy a vándorlása során jó eséllyel erdei környezetben fogja koptatni bakancsai talpát. Nos az OKT potentátja ezt simán felül tudta írni, hisz a Vágáshuta- Füzér közötti táv (22 km) több mint felét (12 km-t) simán aszfaltra tudta "szervezni". Persze ez semmit nem von le a csodás élményből mely e tájon éri az embert, de azért elég furcsa. A aszfaltkoptatáson kívül is éri a vándort negatív hatás amikor szembesül vele, hogy az egykori Hegyközi kisvasút pályáján halad. Az esztelen rombolást, átgondolatlan döntéseket látva óhatatlanul feltörnek a vasutat szerető emberben a szomorú érzések, az értetlenség, miért nem lehetett meghagyni ezt a vonalat. Ha már gazdasági jelentősége nem is volt, azért a turisztikát még szolgálhatná ez a csodás vonalvezetésű pálya. Ezek a negatív hatások rontották ennek a szakasznak a teljesítését, de ezek ellenére is csodálatos, élménygazdag etapon talpaltunk!

Kedd reggel is korán kellett keljünk, hisz Pálházáról negyed nyolckor indult az autóbuszjáratunk Vágáshuta irányába. A járatba egy öregebb Ikarust tettek a forgalomirányítók, így rövid nosztalgiautazásban is részt vehettünk. Persze esőben kászálódtunk le a hegyek közé zárt zsáktelepülés autóbusz fordulójában. Ezért természetes, hogy mindjárt öltözködéssel nyitottunk és csak ezután került sor a már szokásunkká vált bemelegítő mozdulatokra. Legnagyobb bánatomra azonban a kihalt faluban csak pár kóbor macska leste a furcsa mozdulatokat, de ők közönyös nézők voltak.

Elég gyorsan belecsaptunk a lecsóba és megindultunk lenek az 1700- as években idetelepített üveghutából (Prédahegyi huta) kialakult szlovák faluban. Az első idetelepülő üveghutai munkások, erdőmunkások Felvidék szlovák falvaiból érkeztek és a zárt életnek köszönhetően az identitásukat a mai lakók is büszkén tarják. A faanyag kimerülésével új munka után kellett nézni, ekkor a férfiak többsége üvegestótnak, majd Trianon után drótostótnak álltak. Őket a hatalmas, hátukon cipelt bádogos ládájukról lehetett felismerni, ha pedig faluba értek minden házba bekiabáltak: " Drótozok, fótozok, fazekat, lábast, dézsát, kádat javítok". A vándorlással a 20. sz. közepén felhagytak, próbálkoztak még állattartással, de ez szegényes megélhetési forrás volt. A '980-as évek végére aztán visszaszorult az állattartás, megkezdődött a falu elszegényedése és a lakosság elszivárgása. Mára üdülőházakat, vendégházakat nyitottak, ezek adnak némi fellendülést a településnek.

Elhagyott és szépen karbantartott házak közt tettük meg az első lépéseket az egykoron sokkal szebb napokat látott Huta Kocsmáig. Egykoron ez a kéktúra egyik ikonikus helye volt, de mára inkább lepratelepre hasonlít, igaz a jelek azt mutatják zárva van. Az OKT potentátjai nagyon helyesen, az itt lakó bélyegzőt eltelepítették pár méterrel lejjebbre egy vendégházzal szembe, a OKK információs táblára. Szabadtéri üveghutaműhely, vendégházak, kékkutak mellett ereszkedtünk a faluban, egy gyors pillantás a Nagyboldogasszony templomra és amilyen gyorsan jöttünk, olyan gyorsan el is hagytuk Vágáshutát.

Az eső is alábbhagyott így állandó túratársam az aszfalton komoly tempót diktált a hatalmas hegyek közé ékelődött Hosszú- patak völgyében. Látnivaló nem sok akadt, így alig 20 perec múlva már tanácstalanul toporogtunk a kék letörésénél, keresve a Margit-kút nevet viselő forrást és pihenőhelyet. Vagy nagyon figyelmetlenek voltunk, vagy már nem létezik ez, mert nem láttuk vizuálisan, okoseszközt meg lusta voltam elővenni, hisz annyira nem volt ez fontos. Megvártuk míg négy hatalmas erdészeti monstrum és az őket követő kiszolgáló gépesített járművek kijönnek az erdőből, majd a frissen vágott sáros nyomvonalakban beléptünk a Hollós- patak völgyébe. Na puff neki, nem volt elég az eső, még sárdagasztás is jött jó darabon. ...de mi ez nekünk a tegnapi akrobatikus sarazáshoz képest! Valósággal száguldoztunk a mély keréknyomok között, néha bokáig sárban, de szerencsére ez a sár nem ragadt rá a cipőnkre, mint a tegnapi, így sokkal könnyebb volt a haladás.

Egy alkalmas helyen aztán megtartottuk a szokásos túraindító szeanszot az erre a túrára hozott eperfa pálinkával. Szerencsére azonban pár száz méter megtétele után ez a dagonyás út kifordult alólunk és egy füves szekérútra tértünk. Felüdülés volt! Az eső továbbra is intenzíven esett és a lehulló vízcseppek a fákról csak tovább fokozták az élvezetet. ... de sebaj, elvégre nem cukorból vagyunk és az esőkabát is jó szolgálatot tett újból. Egyre közelebb kerültünk a patakhoz és szurdokához, mely meglepően hangulatos és vadregényes környezetben tekereg a völgy alján. Kellemes szintezéssel jutottunk el a Hollós-patak egyik forráseredetéhez, közben szalamandrákat kerülgettünk, majd jött életem párjának egyik kedvence, patakátkelés!

Innét előbb gyerekes kapaszkodásba kezdtünk, de aztán bedurvult a sziklás, gyökeres hegyoldal, ami az esőben, sárban rendesen csúszott is. Néhol el-el hagytuk az egyszemélyes ösvényt és inkább a biztosabb tapadást nyújtó erdőben kapaszkodtunk. Rövid, de küzdős szakasz volt ez. Azonban mint tudjuk egyszer minden véget ér és minden hegyre felérünk! Most sem volt másképpen! Hatalmas kövek gördültek le amint kiléptünk az erdőből a vadkörte és vadalmafák közé. Még az eső is elállt, esőkabátok le!

Ahogy nyílt területre értünk rögtön le is esett az állunk. Körben a füstölgő hegyek: Fekete- hegy, Sátoros- hegyek. Bazalttal szórt útra léptünk, mely még pár métert emelkedett, aztán esztelen lejtésbe kezdett, alig bírtunk fékezni, ami külön jót tett kopott térdeinknek. Így értük el Nagyhuta első házait a Szent Anna templomnál! A település a többi "Hutához" hasonlóan a 18. sz. óta létezik, amikor szlovák betelepülők érkeztek a környékre, hogy a Rákóczi uradalom számára szükséges üveget előállítsák. A későbbi történetük is mind másolható, azonos sorsban osztoztak.

Alig tettünk meg pár lépést a kihalt faluban máris öltözni kellett, hisz újból megnyíltak az égi csatornák. Trappolással, jellegzetes parasztházak között értük el a település autóbusz fordulóját és a Polgármesteri hivatalt, ahol dolgunk akadt, hisz ennek a kerítésén lakik az OKT pecsét. Szakadó esőben végeztük el az adminisztrációt, alig bírtuk takargatni a füzeteket, de azok így is jól eláztak. Mindegy legalább az inkvizítorok is látják, hogy semmi nem tud megállítani bennünket ha egyszer elindulunk. Pecsételés után irány-darány, Kedvesem begyújtotta az utánégetőket, hisz az esőben nem érdemes nézelődni és még fotózni sem a legszerencsésebb, ha kicsit is féltjük készülékeinket. Gyorsan fogytak az aszfaltméterek a Gilevár- tető és a Som- hegy közé ékelődött keskeny völgyben, ahol egy általunk nem ismert patak is csordogált.

Pillanatokon belül Kishután voltunk, melynek történelmével nem is foglalkoztunk, hisz az szóról szóra az előbbi falvacskákkal megegyező. Lassítani sem kellett, hisz a házak is másolták egymást, csak a Szűz Mária Neve Templomnál vettünk vissza a tempóból egy fotó erejéig. A kicsi jelző erre a Hutára, legalábbis a hosszát tekintve egyáltalán nem illik, hisz rohadt sokat slattyogtunk a faluban. Olyan sokat, hogy még az eső is alábbhagyott, de át nem öltöztünk, mert rájöttünk, hogy szeptemberi májusba csöppentünk és hamarosan újra rá fog kezdeni. Valóságos felüdülés volt elérni a bót- kocsma kombót a Kőkapui elágazásnál, a Kemence- patak partján és a kisvasút megállójánál.

A szellemi élet központjánál három vadász diskurált, hát persze szerénységem szóba elegyedett velük. Szó esett vadakról, kisvasutakról a régmúltról és persze napjainkról is. Jó negyedórát diskuráltunk, még a lapos is előkerült, kóstoltuk egymás párlatát és jó hangulatban álltunk tovább. Átléptünk a Kemence- pataki kisvasút keskeny nyomtávján, mely jelenlegi határainkon beül a legöregebb erdei- hegyi vonal Pálháza és Rostalló között. Kőkapu és Pálháza közötti lóvontatású vonalat 1888-ban adták át nagy csinnadrattával, melyet a századforduló után bővítettek Rostallóig, mikor a hegyben alagutat vájtak. Gőzvontatásra a '920-as években tértek át, majd '24-ben összekapcsolták a Hegyközi Kisvasúttal. Az 50-es évek végétől személyforgalmat is bonyolítottak a vonalon. Mikor a Hegyközi kisvasutat halálra ítélték ennek a szárnynak is rezgett a léc, de aztán megúszta üzemszünettel. A Csipkerózsika álomból helyi erdészek és önkéntesek áldozatos munkájával 9 esztendő múltán ébredt és ekkortól turisztikai jelleggel üzemel . Köszönjük Dr. Lenár Györgynek és munkatársainak, hogy megőrizték nekünk ezt az óriási értéket!

Átkeltünk a kisvasút alig használt pályáján, majd a Kemence patakon, megtettünk még pár lépést Kishután és vettünk egy éles balra átot és berongyoltunk a Szuha- völgybe. Egy darabig még hétvégi- és vendégházak közt vándoroltunk, aztán a csodaszép völgyben egy öröm túrázás vette kezdetét könnyű terepen. Csak az a rohadt eső ne kezdett volna rá megint! Hullámvasutaztunk a tölgyek, bükkök és gyertyánok alatt hol közelebb, hol messzebb a pataktól, kerülgettük a rengeteg szalamandrát kiket az esős idő előcsalogatott. Élveztünk a gyaloglat minden méterét. A völgy végének közeledtével összeszűkült a völgy, egy kanyonban éreztük magunkat. Sziklába vájt pincék mellett érkeztünk meg Nagybózsvára a 10 m magas vörös riolit habláva Bózsvai- sziklánál. Csehországban jártunk! Bózsva e részét illetik mind a mai napig ezen a néven, mivel a településnek ennek a részén éltek a cseh husziták.

Csodás fotóponthoz értünk, ki is használtuk mielőtt átkeltünk a Bózsva- patakon, melynek a felduzzasztásával hozták létre a falu központjában az Etelka tavat. A falu központjában a kultúrház előtt pecsétet nyomtunk az ítinerjeinkbe, tízóraiztunk, kávéztunk a kőkorszaki település buszmegállójában. A honfoglalást követően egészen az 1400-as évekig királyi bírtok, majd a Perényi család a település hűbérura.

Miután meguntuk a pihenést és már kezdtek elgémberedni izmaink gyorsan sátrat bontottunk és újabb aszfaltkoptatás kezdődött a temetőig, ezúttal már esőkabát nélkül, sőt a nap is ki- ki kandikált a felhők közül. A Zemplénben rengeteg birsalma- és birskörtefa, diófa és szilvafa szegélyezte az utunkat, ez Kisbózsvára kapaszkodva sem volt másképpen. Mikor felértünk a nevetlen kis dombra és kinyílt a látóhatár kedvesem azonnal örömkönnyeket hullatott, de szerénységemen is erőt vett az érzékenység! Földbe gyökerezett a lábunk, percekig szólni sem tudtunk, csak lapogattuk egymást. Csodát láttunk, feltűnt a hófehér füzéri vár és mögötte a Nagy- Milic hatalmas tömbje, mely most szokatlan sötét felhőbe burkolózott és csak ontotta magából a "füstöt".

Elérhető közelségbe került amiért annyit küzdöttünk, gyalogoltunk sárban- hóban- esőben, forróságban és fagyban! Nagy öröm járta át lelkünk és persze hoztam a formám a szokásosnál is hatalmasabb csatakiáltással. Órákig tudtuk volna élvezni a képet, de tovább kellett állni Kisbózsva felé, ahol régészeti feltárások során egy bronzkori kard is előkerült. Az Árpád-korban királyi birtok, de IV. Béla hűségükért 1264-ben a Rákócziak őseinek ajándékozta. A török dúlásba elpusztult a falu, majd később magyar, tót és ruszin telepesek érkeznek. A Bombelles grófoknak szép kastélya állt itt, de mára ennek csak a romjai fedezhetőek fel.

A volt vasúti megállónál észak- nyugatnak fordultunk és megettük az első lépéseket az egykori vasúti töltésen amelyre már évtizedek óta kerékpárutat terveznek. Szép terv, csak a megvalósítás csúszik rendesen! Haranglábnál búcsúztunk el Kisbózsvától és vadregényesebb rész következett erdőben, patak mellett, nosztalgiázva egy valamikori csodás vasútvonalról. A Hegyközi kisvasutat fényes pompával adták át 1924- ben, majd hasonló külsőségek között 1927- ben Sárospatakig hosszabbították a pályát. Ekkor kapcsolódott össze a Bodrogközi Gazdasági Vasúttal. 1930-ban Balsánál vasúti Tisza- hidat építenek, ekkortól a pálya egészen Nyíregyházáig ért. A fényes évek azonban csak 1945-ig tartottak, ekkor a visszavonuló németek felrobbantják a Tisza- hidat, ami soha többé nem épül újjá. Megkezdődik a vonal lassú haláltusája. A "Nagy Eszme" közlekedéspolitikája halálra ítélte a kisvasutakat, először 1976-ban a Bodrogközi vasutat zárják be, a Hegyközi vasút még 1980-ig húzza. Ekkor országos botrány közepette bezárják ezt a vonalat is. Mementóként álljon itt Dr. Lenár György visszaemlékezése.

"A vonat legutolsó útját temetéshez illő hangulat kísérte, a sínek mentén a házak ablakában gyertyák égtek, a lakosság könnybe lábadt szemmel integetett a sötétbe vesző szerelvény, életük egy eltűnni készülő szívükhöz nőtt darabja után, a mozdony kürtje folyamatosan, szívbemarkolóan szólt... Sátoraljaújhelyen áthaladása után azonnal, éjjel 1 órakor(!) megkezdték a vágányok feltépését."

A Nyíri-patak mellett haladunk az egykori vasúti pályán, mely ma is teljességgel kivehető, bár a természet már rendesen elvadult, veszi vissza a területet, de szerencsére mi turisták mindig ösvényt taposunk és legalább így tudjuk megőrizni a csodának egy darabját, melyet esztelenül romboltak le. Országúton kelünk át, majd dzsungelben Rambóskodunk egy nagyon keskeny ösvényen a kőzúzalékos egykori pályán. Mikor azt hisszük vége, kinyílik a tér, de ez csak rövid délibáb, pár méter után újra kezdődik minden előröl. Ruháinkon millió bogáncs, légy, levél, de szerencsére a kullancsok, darazsak messze elkerülnek bennünket. Több egykori vasúti hídon kelünk át melyet rejtélyes okból meghagytak, ez nem vall az esztelen rombolásra. Védműveket nézünk forrásnak, elmarad a dzsindzsa és először a füzérkomlósi Hannapi- stadiont látjuk meg, aztán feltűnik a mementóként kiállított MK45-ös dízel is az egykori végállomáson. Aszfaltra lépünk és ez már mai túránkon végig is kísér, bölényt nézünk hazánk egyetlen bölényrezervátumában, fényképezés, kis pihenő a "múzeummozdonynál.

Az Árpád-kori településnek, mely nevét a komlóról kapra, csak a szélét érinti a "nagy kék" sáv, a központot messze elkerüli. A település a füzéri vár tartozéka volt évszázadokon keresztül, történelme is avval fonódik össze szorosan. Amikor a Károlyi Család volt a hűbéres a faluban, messze földön híres termálfürdő üzemelt, mára ennek már hírmondója sem maradt, már a helyére sem emlékeznek igazán a helybeliek sem. Apró patak hídján keltünk át és máris a hollóházi országútra kanyarodtunk, hogy azon tegyünk meg pár lépést, majd dobtunk egy balra átot és megkezdtük a nagyjából 3 km-es vándorlást a Komlós-völgyben futó keskeny kerékpárúton. Beforduláskor újabb csodás kép tárult elénk a gomolyfelhőkben úszó hófehér várról a sziklaormon. A látvány csodás volt, de ugyanakkor semmi jót nem ígért.

Beléptünk az emelkedő aszfaltcsíkon a sűrű erdőbe, ezzel egyszerre természetesen a vár is eltűnt szemünk látóköréből, helyette viszont megérkezett a már oly annyira várt csapadék. Megint öltöztünk, de ez az eső már ki is tartott egészen Füzérig. Folyamatosan, kellemesen emelkedett alattunk a bicikliút, így kedvesem egyre fokozta a tempót, mert már nagyon elegünk volt az állandóan visszatérő esőből. Ahogy felértünk a Felső-dombok(283 m) nyergébe az erdőtől is elköszöntünk és egy hatalmas kaszálóra léptünk ki, de egyből földbe is gyökerezett a lábunk. Talán erről a pontról a legszebb a füzéri vár, még így esőben is lenyűgöző volt. Alig bírtunk betelni a látvánnyal, bőven kattogtak a masinák kioldói, jó pár emlékkép elkészült, de mivel nem akartunk bőrig ázni sokkal hamarább álltunk tovább, mint szerettünk volna.

Ereszkedni kezdett alattunk az aszfaltcsík, így újból fokoztuk a tempót és hamarosan már Füzér első házai között tapostuk a tócsákat. Azonban alig tettünk meg a faluban pár lépést és megint elállt, a bolondját járatja velünk ez az időjárás. Erősnek mondható dombon kapaszkodtunk Füzér centrumának irányába, a templomnál az órámra sandítok 13,28. Hoppácska! 4 perc múlva jön az első délutáni járat! El fogjuk érni, nagyon jó időt sikerült rittyentenünk ma is! Időben érkezett az autóbusz, mellyel Hollóházáig utaztunk, ahonnét pár perc múlva indult a járat Pálházára, ahol fél háromkor kászálódtunk le elgémberedett lábakkal a buszról.

Valahogy így is terveztem, nemhiába ebben nagy vagyok! Így maradt még bőven idő két újabb kincset felkeresni Zemplénben. Először Füzérradványra a Károlyi kastélyhoz hajtattunk ahol csak hüledeztünk, hogy milyen csodálatosan rendbe rakták ezt a főúri rezidenciát. Na itt megint eláztunk volna, ha nem a kastélyban múlatjuk az időt. Látogatás után még pótoltuk koffeinszintünket a végtelenül elegáns kávézóban, még szerencse, hogy az autóban idefele átöltöztünk, mert a csatakos gúnyáinkba biztos nem kellett volna kastélyt látogatnunk.

...de még nem ért véget mára a kulturális program, hiszen Széphalmon a Kazinczy-parkban fejet hajtottunk a legnagyobb nyelvújítónk emléke előtt, majd nagyon érdekes és tanulságos feltöltődés volt a kedves idegenvezetőnkkel bejárt múzeumlátogatás a Magyar Nyelv Múzeumában. .. de még mindig nem volt vége a napnak, hisz a Ronyván átkeltünk az elszakított városrészbe, Tótújhelyre, hogy az elmaradhatatlan Kofolát és más szlovák ínyencségeket beszerezzük. Közben természetes, hogy elhelyezzük az emlékezés szalagját a sajátságos helyen lévő sátoraljaújhelyi Trianon- emlékműnél.

Ma később mentünk vacsorázni a Dinóba, hisz másnap kényelmesebb napra készültünk. A menü brokkoli krémlevesből, páromnak egy fél nyúlsültből, szerénységemnek pedig egy dupla kézműves hambiból állt. Oúzo volt az aperitif, melyet egy-egy pohár serrel kísértünk el míg az étkek mellé mi mást mint tokaji száraz sárga muskotályt kortyolgattunk.