AK. 34. TÚRA NAGYKEREKI V.Á. - POCSAJ- ESZTÁR V.Á.        2025.05.20.   

         

                                                                                    15 KM-ES GYALOGLAT A ROMÁN HATÁRSZÉLEN (+ EGY KIS KEVERGÉS)

" Minden emberi háládatosság között Hazánknak, Nemzetünknek tartozunk mindenek felett több jóval"                                                                                                                           Bocskai István

A logisztika tervezése közben egy újabb nagy bihari talányra bukkantam. Pocsajból a majdnem szomszédos Nagykerekibe a nyílegyenes úton társas gépkocsival csak napi egyszer lehet csak eljutni. Viszont a vonatközlekedés első osztályú, kis túlzással óránként van járat a két település között. Ezzel csak egy bökkenő van, hogy Pocsajon nincs vasútállomás, csak Esztár településsel közösen és ez a megálló mindkét falu központjától jó nagy távolságra esik. Ráadásul a kék nyomvonala is jócskán elkerüli, így adott, hogy rendesen rá kell gyalogolni a kékre, ha Pocsajon szeretnénk szakaszolni.

 

A reggel nyolc tájékén induló járatot néztük ki, ehhez kellett igazítanunk az indulásunkat Biharország fővárosából, Nagyváradról. Nem tudhattuk előre, hogy a Sárréti Sompolygóval, alias Csöcsrázóval fogunk- e utazni, vagy ma reggel a random forgalomba állított vonatpótló buszok egyikével. Nos ma szerencsénk volt, hisz mikor odaértünk már büszkén pöfögött a sínpáron a MÁV legalacsonyabb presztízsű motorvonata a kis piros BzMot.

A két vasútállomás között a távolság fergeteges 11 km, aminek megtételéhez a motorvonatunknak csaknem 25 perc kellett. Ez a szédítő sebesség sok mindet elárul a magyar vasút jelenlegi állapotáról. Érdekes módon azonban a szerelvény csaknem csordultig volt, amire egyszerű magyarázat van, mivel más tömegközlekedéssel nemigen lehet eljutni a szomszédos községbe. Hallgattuk a kaller panaszkodását, hallgattuk az utazóközönség siralmait... hát mit mondjak? Nem voltak szívderítő gondolatok.

Leugorván a majomringatóról kisasszéztunk a csinos, felújított Nagykereki vasútállomás elé, mely egyáltalán nem áll összhangban a lerobbant pályával. Mai békebeli bemelegítő mozdulatainkat, helyben futásunkat népes közönség biztatása mellett végezhettük el. Csak úgy záporoztak az elismerő  "beszólások". Érdekes itt senki nem nézett ránk csodálkozva, megbotránkozva, mint egyes "fejlett" vidékeken, városokban. Indulás előtt meghúztuk a termoszunkat, de ezúttal csak a coffein szintünket állítottuk be, a snapszos lapos nem került elő.

Az indulási procedatúrát befejezvén kipördültünk a hangulatos allén a faluhoz tartozó Nagyzolimpusztára vezető keskeny, aránylag jó minőségű aszfaltra. Még jó, hogy csak nagyjából másfél kilit kellett ezen a jellegtelen szakaszon trappolnunk. Reggel is volt, hűvös is volt, be is voltunk kellőképpen melegedve, így aztán állandó túratársam erős tempót kezdett diktálni. Az északi irányba való letérésig bezony szűk fertályóra alatt értünk el, ami testvérek között is 6 km/h -s átlag. Nem sűrven tudunk/akarunk ilyen tempót  nyomni, lapogattuk is bőszen egymás és saját hátunk. Lekanyarodván az aszfaltcsíkról bevettük magunkat a Limbus végtelen szántói, rétjei közé. Ballagási ének ötlött fel bennem, tovább, szabadon átköltve tovább, tovább,- csaknem búcsúcsókra fel, - hanem a Bihari- sík végtelenjére.

Szerencsés napot fogtunk ki a nyílt terepen, hisz az elmúlt napok frissítő záporai még éreztették hatásukat, pár tócsát igaz még kerülgetni kellett, de a hőmérséklet pont ideális volt, ami nagyban segített átvészelni a fene nagy egyhangúságot. Ameddig a szem ellátott előbb szántók, majd rétek, csak az új M4-es nyomvonala törtem meg egy darabig az egyhangúságot. A horizontot keletre a Bihari- hegyek zárták le, melyek ahogy egyre előrébb jutottunk, egyre közelebb kerültek. Már itt feltűnt a jelzések csaknem teljes hiánya, de az egyenes, kereszteződés nélküli szekérúton ez nem okozott gondot, de ahol már volt csomópont ott bezony elő- elő kellett venni a segédeszközöket.

Hamarosan hídnak nem nevezhető tákolmányon átkeltünk a Dusnoki- éren és a kis vízfolyás árterében bandukoltunk hosszú kilométereken át, volt ahol tök száraz lábbal, de volt ahol bizony ingoványosabb süppedősebb talajon. Átbújtunk az M4 hídja alatt, ahonnét általam még nem látott jelzéshordozók mentén haladtunk tova. Ezek pedig kiselejtezett országút szélét jelző műanyag oszlopok voltak. A célnak megfelelőek, ragyogóak, de a kisördög nagyon motoszkált benne. Jártunkban- keltünkben nagyon sok MTSz-es beton oszlopot fedezünk fel és nem csak a kékek mentén, pedig eredendően erre a célra készültek. Aztán ezek az oszlopok rendszerint olyan helyre, erdőbe, fás ligetekbe kerültek ahol egyébként is lehetne hova festegetni. Kopár, kietlen dombtetőkre, végtelen mezőkre, legelőkre pedig elvétve. Csak én nem értem? Tényleg normális ez?

Aztán ennek a jelzéshiánynak mi is megittuk a levét. Történt, hogy annyira elmerengtünk, egymással foglalkoztunk, hogy csak arra lettünk figyelmesek, hogy a Bihari- hegyek egyre közelebb jönnek és hamarosan egy határkő is felbukkant. Eltévedtünk! Elő a térképet, rögtön meglett a hiba forrása, ahol a kéksáv ÉNy-ra fordul, mi a kézenfekvőbb utat választottuk, és ellenkező irányba haladtunk tovább. Tuti fix, hogy nem volt jelzés, vagy nagyon elnéztük. Visszamenni nem akaródzott, ezért jó pár száz méteren a határszélen vándoroltunk, majd egy útnak csak nagy jóindulattal nevezhető ösvényen átkötöttünk a kék sáv jelzésekre, melyek itt egy valamikor hangulatos nyárfasoron vezetett hatalmas szántók között egy pangó csatorna partján.

Az Éva- sárja nevezetű dűlőn haladtunk, mely nevéhez méltóan elég mély talajú volt. Eljátszadoztunk a gondolattal, hogy egykor hova vezethetett ez a hangulatos allé, milyen kurjongatással hajtottak a kocsisok és a hátul ülő kisasszonyok és úrfiak milyen viháncolással lehettek. Boldog békeidők, amikor még Biharország egységes egész volt és nem szelte ketté a Trianoni átok! Valóságos hullámvasút térült a lábaink alá, hatalmas kövekkel, betondarabokkal a kátyúkban. Látszott, hogy ez valamiféle traktor sztráda, de gyaloglatra nem a legideálisabb. Figyelni kellett hova lépünk, de biza pár bicsaklás így is borítékolható volt, még napokkal később is sajgott bokánk, térdünk. Nem fogjuk imába foglalni ezt a szakaszt.

Romos egykori tanyát, a Rakottyástanyát elhagyva hamarosan egy düledező egykori permetszer keverő düledező házikónál fordult aszfalt a lábaink alá, megérkeztünk az Árpád- kori gyökerű Kismarjára. Most (sem) bántuk a szilárd burkolatot, jól esett a göröngyös szakasz után. Fokoztuk a tempót, hadd haladjunk, mígnem egy pecsétjelre lettünk figyelmesek. Ide nekem az oroszlánt kiáltással máris balra átot vezényeltem, bár ne tettem volna, de ez csak később vált világossá számunkra.  Jó 700 m-et trappoltunk mezőgazdasági telepek között míg elértük a vasútállomást, ahol a bélyegző lakik.

Furcsa volt, hogy így messze van a stempli, de mit lehet tenni ha ide rakták a potentátok. Biztos figyelembe próbálták venni a szakaszolást.  persze a távoli vidékekhez hasonló sorsú felvételi épületekhez hasonlóan ez is az enyészet vasfogára van bízva. Minden lelakatolva, semmi karbantartás, még a budi is őskori pottyantós, ahol a higiéniát egy vödör mészpor szolgálja. Adminisztráció, kis folyadék, energiapótlás, közben megérkezik Nagykerekiből a járat. Ezzel mentünk reggel! 

Miután elintegettük a BZmotot, felkerekedtünk és a már bejárt úton visszaslattyogtunk a községbe, melyről eleink okleveleiben először 1277-ben olvashatunk Maria alakban. Évtizedek múlva az Ákos család tulajdonaként tartják számon, ők itt építik ki a birtokközpontjukat, többek között egy erős catellumot is emeltetnek. Évszázadok múltával aztán házasság révén az egész falu castellumostól a Bocskai család kezére kerül. Ha megerőltetjük agytekervényeink, töri órán úgy tanultuk hogy Bocskai István, későbbi erdélyi fejedelem Kolozsvárott született. Ez tény, de nem Kismarján! Ugyanis a helyi legenda a mai napig úgy tartja, hogy a kis Istvánka Kismarján a castellumban született.

Mindegy hogy esett a Bocskai család felvette a Kismarjai előnevet, ami bizonyítja, hogy közel állt hozzájuk a falu. 1583-ban aztán a Bocskai család kezére kerül Nagykereki is, ekkor Bocskai István azt a várkastélyt erősítteti meg, ezzel Kismarján a castellum szerepe jelentősen csökken. 1598-ban a Várad ellen vonuló oszmánok súlyos károkat okoznak mind a faluban, mind a kis várban. 1606-ban Bocskai István fejedelem privilégium levelében mezővárosi rangot adományoz Kismarjának, miáltal a falu könnyebben vészeli át a vérzivataros éveket. 1660-ban Szejdi pasa csapatai pusztítják el a falut és okoznak súlyos rendbehozhatatlan károkat a várban.

A török kiűzését követően a falu fokozatosan elveszítette kiváltságait, várát valószínűleg 1711 után rombolták földig,  napjainkban csupán a Várdomb látszik. Lassan haladtunk a ma  nagyjából ezer lelket számláló településen, hamisítatlan Biharra jellemző ingatlanok között. Az 1804-ben épült barokk református templomnál értük el a falu központját, melyet bástyaszerű tornya tesz egyedivé. Eredetileg azonban hagymakupolás toronnyal épült a templom, de ezt két alkalommal is vihar tépte le. Az utolsó 1956-os kár után úgy döntött az Egyházközség, hogy nem építik vissza a tornyot, hanem meghagyják ebben a bástyaszerű állapotban.

Mielőtt azonban megismerkedtünk volna a falu központjával, berongyoltunk a helyi kulturális élet központjába, a Nimród Presszóba, ahol jéghideg nullás serrel folyadékszintünket, míg forró kávéval pedig coffein szintünket állítottuk be. Szerettük volna megnézni a Református templomot, de ezen a keddi napon nem találtuk meg egyik illetékest sem, aki bebocsájtást nyújtott volna az épületbe. Így kívülről néztünk körbe és szemünk persze egyből megakadt a kékúrás pecséten.

El is hagyta pár keresetlen szó a szám, hisz ha eszembe jut, hogy van másik pecsét is akkor biza nem térünk ki feleslegesen a vasútállomásra. Így jártunk! Körbenéztünk a piciny település piciny központjában. A templomon kívül volt itt minden, Bocskai István mellszobor, Hősi emlékmű, Vörös csillagos Szovjet hősi emlékmű, Tűzoltókocsi, Siminyi óbester Emlékoszlop, Polgármesteri hivatal és ÁBÉCE is. Rövid nézelődés követően máris rongyoltunk tovább a Bocskai utcán egészen a Várdombig, ahol megvizuáltuk a vár hűlt helyét, valamint két emlékoszlopot is láthattunk. 

Tanulságos "várlátogatásunkat" követően keskeny réten "gladiátoroskodtunk" és felugrattunk a Berettyó gátjára. Immár sokadszorra tapostunk ennek a Réz- hegységben eredő folyónak a gátját, de ezúttal ezen az Alföldi Kéktúrán utoljára koptatjuk a Berettyó töltésén Magyar Királyi kincstári turistalábainkat mintegy három km-en keresztül. Felérvén a töltés koronájára, 360 fokban körbe néztünk és mivel ez a környék legeslegmagasabb pontja, az összes környékbeli templomtornyot, még a hencidait is, láthattuk.

Ütemes gyaloglatot vezényelt Első menyasszonyom, így hihetetlen gyorsan faltuk a métereket. A folyót az alacsony vízállás és a parti fenyves végett nem láthattuk, így az ártér életével kellett beérjük. Már nemcsak a lábunk, hanem a szívünk is vitt, hisz hamarosan célba érünk és zárjuk a négy napos tavaszi "expedíciónk".

Feldobódva kanyarodtunk rá a Berettyó hídnál a 4808-as országút aszfaltcsíkjára és keltünk át a folyó fölött. Pár tíz lépést követően újabb híd átkelést abszolvátunk, ezúttal az Éren keltünk át.  A folyó a Partiumi Érmelléki hegyekben ered és a Berettyó legjelentősebb mellékfolyója. Innét alig pár száz métert tettünk meg Pocsajon, hisz a Rákóczi utcán el kellett hagyjuk a kék sáv jelzéseket, hogy elbandukoljunk Pocsaj- Esztár vasútállomáson lévő gépesített járművünkig és zárjuk a túrát.

Bizony a mai penzumon a hivatalos 15 km-re elkeverés, kitérők végett rátettünk még pár kilométert, de bánja kánya, a foglalkozás elérte a célját és ezt a szakaszt is behúztuk. Nem maradt más hátra, mint autóba pattanni és hazafele fordítani a kormányt. Útközben egyik Tisza parti csárdában pótoltuk energia veszteségeink, hazaérve egy üveg pezsgővel jutalmaztuk magunkat. Folytatás nagyjából egy hónap múlva.

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz:

                                       

AK. 33. TÚRA HENCIDA - NAGYKEREKI V.Á.      2025.05.19.

TOVÁBB (CSONKA) BIHARORSZÁGON 

Oh, hogy Bihar vármegye urai nem ismerik sem Goethét, sem az életet... Ők még a régi virtusos világnál tartanak: Sose halunk meg.... Pedig meghalunk.                                                                                                                                                                                              Ady Endre: A szépnek sorsa ( Nagyváradi Napló, 1903)

Hencida 2021 ősze óta semmit nem változott! A falu lepukkadt, az ingatlanok sorsukra hagyva, az 1787-ben épült Református templom ugyanolyan ütött kopott. A település akkor és most is kihalt volt, ha láttunk is lézengő, dologtalan embert, az bizony a jelentős számú kisebbséghez tartozott. Mára egy szűk 20 km-es penzumot iktattunk be a Bihari- síkon Hencidától, no nem Boncidáig, hanem Nagykerekiig. ... de hogy is kerültünk reggel fél kilencre Hencidára?

Ahhoz, hogy reggel 8,10-kor Nagykerekiben elérjük az aznapi utolsó járatot Hencidára, fél nyolc környékén kellett induljunk Biharország fővárosából, Nagyváradról. Mit mondjak? Nem túl sűrű a tömegközlekedés a két szomszédos település között, de ez ezen a környéken végig így volt/ lesz. Elég szépen kell zsonglőrködni a logisztikával! Forgalmi akadályok lassítottak, így 8 környékén támasztottuk le gépesített járművünket az akkor nagyon kihalt vasútállomáson Nagykerekiben.

Nem mondom hogy ráértünk vakarózni, hisz vészesen közeledett a társas gépkocsi indulási ideje és mint tudjuk a busz (sem) vár. Felvezetőm lassú szaladást vezényelt, mely bemelegítésnek is elment, végig rohantunk a Bajcsy - Zsilinszky utcán, de ez is épp hogy elég volt, mert a végén kézzel, lábbal, indián füstjelekkel kellett hadonászni a pilótának, hogy ne induljon már el. Ő ezt éppen nem vette észre, de egy jószándékú utas szólt neki, hogy nézzen már vissza, mit akarhat az a két félbolond, hadonászó hátizsákos.

Alig fertályórát zötyögtünk a viseltes országúton és már cihelődhettünk is leszálláshoz Hencida Templom nevezetű buszmegállóban. Már tudtam a sorsom, hogy itt nem fogunk lelni műintézményt, hisz három éve is zárva volt minden, kivéve egy cigányboltot mérföldekre a templomtól. Ez sem változott, így  túraindítónak a hátizsákban kellett kotorni valami búfelejtőt, de szigorún csak két nyeletnyit, hisz elég meleg volt ahhoz, hogy bátrabban húzzuk meg a jó öreg lapost. Persze, hogy a békebeli nyújtásokat ezúttal sem látta senki az OKK útjelző tábla tövében.

Felpillantván a viseltes templomtoronyba némi meglepetéssel konstatáltam, hogy bezony az óra sem jár, megállt az idő Hencidán. Pár flikk- flakk a Liszt Ferenc utcán és felugrattunk a Berettyó gátjára pár száz lépés erejéig. Elérve a Berettyó- hidat a község határában, felrémlett, hogy pár éve olvastam valahol erről a hídról, hogy a 2009-es felújítását megelőző régészeti feltárásokkor a déli hídfőnél Őskori településnyomokat találtak, de az ásatások ebben ki is merültek, mélyebbre nem ástak régészeink. 

Meglepően romantikus a híd és környéke, készültek is az emlékképek és a manapság oly népszerű selfie-k is. Elgondolkodva néztem, hogy amilyen vékony csík itt a Berettyó, olyan széles az ártere. Ezek szerint okozhat meglepetéseket a romániai Réz- hegységben eredő folyó. ... de mivel a délutáni hőséget jó lett volna elkerülni, ezért hamarosan átléptünk a hídon és pár perc erejéig a Nagykerekibe tartó kopott aszfalton koptattuk Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat. Az aszfaltot a Hencida- gyógyintézet buszmegállónál hagytuk el. Talány mire ez a név, hisz a környéken sehol semmi épület. Valószínűleg  Hencidai- csereerdő csatorna partján található egykori Balásházy- kúriában működő, működött Évakla- kórházra (szanatóriumra) utalhat, de ez innét bő 5 kilcsi. 

Most mi ezzel nem igazán foglalkoztunk, ha egyszer időnk engedi, akkor végére járunk ennek a talánynak is. Egykori kopott, poros kövesúton haladtunk déli irányba a Telek nevezetű dűlőn. Kerülgettük bőszen a hencidai templomtornyot, soha nem akart eltűnni a horizontról, még kilométerek múlva is felsejlett szemünkben, vagy csak délibáb volt. Már magam sem tudom. Egyszer csak ezt a kövesútfélét még kopottabb szekérútra váltottuk hatalmas vadrózsabokrok ölelésében. Az eddigi déli irányt nyugatira váltottuk, bár a jelzések innét nagyon hiányosak voltak egészen Kismarjáig, melynek egyenes következménye volt több úttévesztés is. Sűrűn kellett használni segédeszközeink.

Régebben ezt a nyugati irányt és az utána következő cikk- cakk nyomvonalat megspórolták a kiírók, de az M!-es építése itt teljesen átrajzolta a nyomvonalat és több, szinte felesleges kurfli került a túraútba. Az egyhangúságot, monotóniát beszélgetéssel, fricskázással próbáltuk elűzni és a jól bevált vezénylést is elővarázsoltam: bal, jobb, bal, jobb. Néha változatosságot hozott az életbe pár felugró vadnyúl, fácán, fogoly, de ez közel sem volt annyi mint az elmúlt két napban. Csatorna átkelést követően abszolváltuk a M4 fölötti átkelést, a híd közepén pár percig bámultuk a nagyon gyér forgalmat és tovább álltunk.

Lezúgva a hatalmas lejtőn hamarosan a Kis- Körös árterében folytattuk a gyaloglatot, de elérve ezt a keskeny folyócsíkot, bizony átkelést csak egy nagyobb kanyarral tudtunk abszolválni. El is hagyta pár keresetlen szó a szám, mire elértünk egy híd féléhez, melynek túloldalán még egy darabig dél- nyugati irányba haladtunk, majd keletnek fordulván a végtelennek tűnő Tölgyfa- szeg hatalmas táblái között, majd a Lányi- legelő sztyeppéin rúgtuk erős tempóban a port. Nagy felüdülés volt megpillantani elébb a bojti templomtornyot és az első ingatlanokat. Beérve a kerítésekbe épített górék sora közt értünk el a mázsáló telephez, ahol az eladott jószágokat mérlegelték/ mérlegelik le. 

Itt szünetet is kellett tartsunk, hisz errefelé minden faluban kell igazolni itt jártunkat. Gondos adminisztrációt követően beállítottuk folyadék, energia és coffein szintünket. Szigorúan a hátitatyóból, hisz műintézménynek se híre- se hamva az alig ötszáz lelkes Árpád- házi községben a kéktúra útvonalán, letérni pedig egyáltalán nem akaródzott. A település a tatár, török hordák rablásai alatt sokat szenvedett, többször kihalt, de mindig újjáépült. Lakói már korán áttértek a protestáns hitre, református temploma 1680-ban épült. 

Adminisztrációt követően csinos, újabb és régebbi górés házak között trappoltunk, egy összedőlt háznál hívtak jelzéseink balra, rákanyarodtunk Bojt szegényesebb részére. Hamarosan elhagytuk a házakat, egy valóságos földes sztrádán szedtük ütemesen talpaink, hatalmas szántók között mígnem újfent elértük a már ismerős Kis- Köröst, melyben igencsak pangott a víz. Újfent gátra kanyarodtunk és törtünk utat, Ramboskodtunk egy jó darabon a méretes gazban, dzsindzsában. Bizsergő, égő lábszárakkal szaladtunk le a gátról és váltottunk poros szekérútra a Papszáz-dűlő hatalmas kultúrnövényekkel bevetett táblái között.

,

Monoton szakasz következett, de szemünk előtt már bőszen lebegett a cél a Nagykereki templom tornyának képében. Ez extra erőt kölcsönzött, egymásra néztünk túratársammal, aki begyújtotta a fáklyákat és szaladós tempóra váltottunk. Mivel szemem előtt volt már a cél, így most rajtam sem vett erőt a hiszti, így nagyon gyorsan fogytak a méterek. Néha azért egy- egy fénykép kedvéért lassítottunk, hisz ezen a mezőn is akadt azért látnivaló. Hol egy zölden lengedező búzamező, hol egy a földből kibúvó kukorica, vagy éppen egy körbála "mező", vagy egy magányos betonkaró amin persze hogy ott volt az errefelé ritkaságnak számító kék jelzés.

Fehér őszirózsabokornál értük el a  már az Árpád- korban is lakott Nagykerekit ahol az egyik legnagyobb Erdélyi fejedelemnek, Bocskai Istvánnak az egyik sasfészke található. Rohadt hosszan kanyarog a kék jelzés ezeken a bihari falvakon, így alaposan meg lehet figyelni a múltat és a jelent, mely egyre bizonytalanabb ebben az ezer fős községben is. Fiatalok nagy számú elvándorlása, kisebbség betelepülése a jellemző ebben a faluban is, mely egykoron az országos politikának is fontos helyszíne volt. Az errefelé oly jellemző kerítéses górék itt is egymást váltogatták, szinte nem is volt olyan ingatlan melynél ne láttunk volna takarmánytárolót.

A falu központjáig nem igen volt látnivaló, itt csak a Hősi emlékmű és a Hétfő délután zárva lévő református templom akadt.Még a kricsmivel sem volt szerencsénk, mert valamilyen okból kifolyólag ma csak este ötkor nyitott. Ezért a szomszédos dohányboltban oltottuk szomjunk egy jó hideg nullás sörrel és állítottuk be coffeinszintünket, mely valamiféle mocsárkávéból készült és inkább kifele igyekezett volna, mint befele, de jól neveltségünk nem engedte, hogy ne fogyasszuk el.

Innét már csak pár lépés volt Nagykereki legnevezetesebb épülete a Bocskai várkastély, melyet egy magtárnál értünk el. A kivűlről csinos épület zárva volt, ide élő ember úgy látszik nem jut be, hiába kiírva, hogy Kastélymúzeum, nyitvatartást sehol nem leltünk. Körbejártuk a kastélyt a gondozott parkban, pecsételtünk a keleti kapunál, majd letelepedtünk a hatalmas, árnyas fák egyike alá egy padra.

Sietnünk sehova nem kellett, hisz gépesített gépjárművünk pár száz méterre parkolt és még csak egy óra múlt pár perccel. Első Menyasszonyom pikniket varázsolt zsákjainkból és a jóleső falatozás közben azért számba vettük a falu és a vár rövid történetét. A falu alapítói az Ártándy Család volt, ők építették a földesúri kúriát, melyet palánkkal vettek körbe. Ahogy a család gazdagodott egyre csinosították az egyszerű vidéki kúriát és 1440-re szemrevaló várkastélyt varázsoltak belőle. Bocskai István akkori váradi főkapitány felesége, Hagymássy Katalin révén kapja meg és építteti át korszerű erősséggé a várat, ahol őmaga is hosszabb ideig lakott.

A Bocskairól elnevezett szabadságharc alatt II. Rudolf csapatai a Nagykereki várat is ostrom alá vonták, de annak hős hajdú védői a kereki lakossággal vállvetve ellenálltak a császári csapatoknak. Bocskai megjutalmazván a kereki lakosságot, felszabadította őket a jobbágysorból és mezővárosi rangra emelte a falut. Ha figyeltünk töri órán tudjuk, hogy a Fejedelem örökös nélkül halt meg, a várat végrendeletében unokaöccsére Báthory Gáborra hagyta. A fejedelem húga, Báthory Anna hosszú évekig volt lakója a várkastélynak. Báthory Gábor halálát követően az új fejedelemre, Bethlen Gáborra szállt a vár tulajdonjoga, ki 1628-ban öccsének, Istvánnak ajándékozza, kinek leánya hozományként kerül Zólyomy Dávidhoz.

Szejdi pasa 1660-as váradi hadjárata során a Kereki várat is megostromolja, súlyos károkat okozva az épületben. Zólyomy Erzsébet és fia halála után a vár tulajdonjoga az erdélyi fejedelmi kincstáré lett, senki nem lakta, pusztulásnak indult az épület.  1720-ban  egy császári hadbiztos lett a falu földesura, ő be is költözött az épen maradt szárnyba. 1730-tól adták- vették a nagy urak és csak évekkel később, mikor özv. Mensáros Györgyné, valamint leánya és veje lettek a falu birtokosai, fogtak hozzá az épület renoválásához. Ekkortól azonban mint várnak már nem volt szerepe, 1784-re akkori fogalmak szerint modern barokk kastély épült melyhez délkeleti oldalán toronyszoba is helyet kapott.

Csanády Sándor nemzetőrkapitány, később országgyűlési képviselő romantikus neobarokk stílusban átépítteti, ekkor Biharra jellemző nagyúri élet folyt a kastélyban. 1878-tól a Lakatos család vásárolja meg és él a kastélyban, aztán 1927-ben idegen tulajdonba kerül a kastély, azóta nem lakták. A második világégés során már gazdasági célokat szolgál az épület, majd a "felszabadulást" követően a kastélyok életét éli. Volt itt orosz táborhely, téeszcsé, mozi, magtár, könyvtár és még ki tudja mi más. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség 1959-62 között felújítja, akkortól más hasznosítás mellett állandó múzeum is működne itt, ha nyitva lehetne találni. Kár érte, mert állítólag érdekes kiállítása bepillantást enged a hajdúk világába. Hallani ezt- azt felújításról, újranyitásról, reméljük lesz még szerencsénk, hogy belülről is megismerjük a Bocskai kastélyt.

Mire idáig értünk a szendók is elfogytak, elcsomagoltunk és elslattyogtunk a nemrégiben csinosan felújított vasútállomáshoz, melyhez egy szemrevaló sétányon jutottunk el. Kocsiba pattantunk és szállásunkra hajtattunk. A délután hátra lévő részét a nyüzsgő Nagyváradon töltöttük el. Folytatás holnap Nagykerekitől....

Írta:    Soós Lajos 

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz: