AK. 15. TÚRA 2022.10.09. HALÁPI CSÁRDA - VEKERI-TÓ

A VÍZ NÉLKÜLI TAVAK VILÁGÁBAN

"Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol..."

magyar népdal, Kodály Zoltán gyűjtötte, Hódmezővásárhely környékén

Másképpen terveztük a mai napot, mert egy hosszabb etapot szerettünk volna megtenni, de a tegnapi Kéktúrázás Napján a nyírségi homok jól megviselte lábaink, ízületeinket és a 25 km-es homokrugdosásban jól el is fáradtunk. Úgy döntött a zsűri, hogy kicsit kímélendő testünk, egy B tervet vetünk be és Vasárnap "csak" Halápi csárdától Vekeri-tóig tartjuk meg a soron következő gyaloglatot és így még délután egy városnézés, villamosozás is belefér a Cívis városban. Már megint 2in1 napot sikerült így összehoznunk. Mondhatnám ezt a szakaszt a csalódások napjának, ha csak úgy tudatlanul ide csöppentünk volna a rengeteg természetes és mesterséges tó közé. Ugyanis ha ránézünk bármilyen térképre bizony mindenhol kéklik a környék, ami csodás vízi világot ígér. Igen ám, de az elmúlt esztendők aszályai kivétel nélkül kiszárították a Debrecen környéki tavakat, víztározókat, idén utolsó mohikánként a Vekeri-tóból is eltűnt a víz. A környéken manapság az a szállóige jár ezekről, hogy: "nyomokban tavat tartalmaz"!

A már szokásosnak mondható járatra huppantunk fel a Fatelep buszmegállóban reggel 7 előtt fertályórával. A szikrázó napsütéses reggelen a még csendes nagyvárosból zökkenőmentesen érkeztünk meg a már ismerős leszállóhelyre. Ezúttal azonban nem kellett átkelni a roppant forgalmas főúton, hanem az út szélén slattyogtunk el az AK kék sávjáig, melyen ma Dny-nak vettük az irányt. Ahogy elhagytuk az aszfaltcsíkot és a homokos földútra léptünk, csak úgy megszokásból végeztünk pár nyújtást és törzskörzést. Ezúttal a kietlen tájon nem akadt néző és szurkolóhad, csak pár gépesített járműből dudáltak ránk és vigyorogtak bőszen, látva két csodabogarat akik hátizsákban tornamutatványokat végeznek a pusztán .

Az első egy kilométer a vasúti sínekig elég eseménytelenül telt, előbb pár méter aszfalton tettük meg a bemelegítő lépéseket, majd egy lerobbant tanyánál dobtunk egy balra átot és mi más következett volna mint bokáig érő homokos földút. Azonban elöljáróban elmondhatom, hogy ma sokkal kevesebbet kellett rúgnunk a homokot, mint tegnap! Élveztük a felkelő nap fényjátékát a mellettünk elterülő kaszáló harmatos fűszálain, balról pedig egy sűrű akácos volt az útitársunk. Ennek az idillnek az Magyar Északkeleti Vasút társaság által 1871-ben épített, vasútvonal vetett véget, mely Debrecent kötötte össze Szatmárnémetivel, de a vonalat 1872-ben Máramarosszigetig hosszabitották meg, így könnyítve a Máramarosban lévő bányák termékeinek szállítását. Napjainkban a belföldi szerelvények Nyírábrányig járnak, de a vonalon nemzetközi járatok is közlekednek és mai jellemző a teherfuvarozás is.

A vasútvonal után váltakozva haladtunk hol akácosban, hol vegyes erdőben, hol pedig fenyveseben. Az erdők változatosságát csak egy hatalmas tarvágás szakította meg, amerre a szem ellátott minden merre glédába rakott méterfák várták, hogy a hatalmas gépszörnyek elszállítsák őket ebben a tűzifa őrült világban. El is kalandoztak gondolataink, nem is vettük észre milyen gyorsan fogytak a méterek. A beszélgetésből egyszer csak az alagútként összeboruló akácok szakítottak ki bennünket. Ahogy "áttörtünk" a diadalív alatt megállásra is késztetett minket a Gúti- ér kiszáradt medre fölött léhaságra kárhoztatott zsilip, mely ennek ellenére is szépen karban van tartva, hisz hatalmas tervek születtek, hogy a Keleti- főcsatorna vízbázisára támaszkodva feltámasszák ezt az egykori csodálatos vízi világot.

Amíg pihentünk és frissítettünk egyet felelevenítettük ennek a ma szomorú képet mutató könyéknek a rövid történetét. A Debrecentől keletre eső erdőspusztai belviztározókat még a '970-es években építették meg, mivel akkoriban hatalmas gondokat okozott errefele a rengeteg belvíz. A Vekeri-, a Mézes-hegyi-, Csonkás-,a Kerek-, A Sás-,Fancsika I, II és III-, a Bodzás- és a Halápi tározók környékén hatalmas üdülő- és horgászparadicsomok épültek ki, a helyiek csak "macsi-Balcsikén"t hívták a tavakat. Aztán az éghajlatváltozással egyre több csapadékmentes időszak köszöntött és ez megpecsételte a víztározók sorsát, szép lassan mindegyikük kiszáradt. Szomorú, melankolikus kilométerek várnak ránk!

Először a Bodzás-tó töltésén haladtunk és néztük az egykori víztükör helyén lévő rétet, melyet hatalmas fák, bokrok nőttek be, még nádast is csak elvétve bökött ki élesnek nem mondható szemünk. Bár a töltés talaja nem homok volt, de a tempót ennek ellenére nem tudta fokozni Első Menyasszonyom, hisz búskomorságunkat a rengeteg ismert és ismeretlen növény jelentősen feloldotta, szinte méterenként megállásra késztetett a látvány. Csak felsorolásképpen,a teljesség igénye nélkül a látott fajok, melyek többükét csak határozó applikáció segítségével sikerült beazonosítani: Selyemkóró, Csattanó maszlag, Kökény, Amerikai alkörmis (v alkörmös), Közönséges fagyal, Galagonya, Csipkebogyó.

A tó Dny-i sarkánál aztán dolgunk akadt, ugyanis megérkeztünk a Fancsika nevet viselő ellenőrző ponthoz, ahol bőszen ütöttük be ítinerjeinkbe a stempliket. Továbbra is töltésen, hol erdősávban, hol színpompában úszó réteken haladtunk, itt asszonykám csavart a potmétereken, hogy fogyjon azért a táv is. Előbb a Bodzás-ér, majd a Bodzás- Fancsikai összekötő- csatorna száraz medre fölött, tétlenségre ítélt védműveken fotozkodtunk. Innét a csatorna töltésén vezet tovább az AK útvonala, viszont itt az előbbitől lényegesen ingerszegényebb környezetben így csak egy dologra kellett figyeljünk: a tempóra!

Elsöprettünk Fancsika II, majd Fancsika III mellett, de ezekben is víz helyett gazt, bokrot, fákat és szerencsésebb esetben nádast láttunk. Itt már mellénk szegődött a Bodzás nevezetű vízfolyás is, melyben néhány helyen már láttunk lappangó vizet, ezek környékén szemmel láthatóan is több életjelet fedeztünk fel. Egy éles balos és hídátkelés után valósággal úgy söprettünk be a Bánkhoz tartozó tanyavilág zeg-zugos parcellái közé. Jöttünket már messziről jelezték az acsarkodó láncon tartott vagy kerítés mögötti vahúrok, de akadtak olyanok amelyek szabadon randalíroztak a düledező házak előtt.

Azonban no para, hisz kedvesem beszél a kutyák nyelvén, így ezúttal is megúsztuk incidens nélkül a házőrzőkkel való találkozást. A híd után kicsike úttévesztést vétett szerénységem, de ezt gyorsan korrigáltam is, mert belső műszereim jelezték, hogy nem jó az irány! Hosszú, másfél kilométeres homokrugdosás következett, ráadásul a gyakran elsöprő autómobilok jól fel is kavarták a puha homokot, így az apró szemcsék nem csak bakancsainkba, hanem a tüdőnkbe is jutottak bőven. Felüdülés volt elérni a református iskolát a műútnál, ahol újabb ellenőrző pont várt ránk. Pöcsét, frissítés, mely közben Első félrenyelt, nem kis riadalmat okozva saját magának és nekem is. Miután úrrá lettünk a helyzeten, jött a megnyugvás és lassan útnak indultunk.

Pár métert megtettünk a Debrecenbe tartó aszfaltcsíkon, majd balra fordultunk volna, ha nem toppan elénk egy kedves túrázó ismerősünk, Mária! Örömködés, jó fél óra csevej, közös fotózás, melybe az arra járó egyik lovastanya gazdáját is bevontuk. Mária is bőszen járja a "Nagy Kék utat", már Ő is túl van az OKT-n, a RP-DDK-n és már alig hiányzik neki az AK-ból és bezárja a kört. Ráadásul már járt a Dél-Balatoni Várak mozgalmon is, melynek mi vagyunk a potentátjai Csernus Gáborral karöltve. További szép és tartalmas túrákat kívánunk innét is Máriának!

Búcsúzkodást követően újabb tanyák következtek, de ezúttal más világba csöppentünk. Pazar, modern lovardák mellett vezetett az út, mindenről sütött, hogy ezek gazdáinak a pénzre van a legkevesebb gondjuk. Aztán ahogy elhagytuk az utolsó tanyát, beléptünk az erdőbe, melyben hol akácosban, hol pedig cseresben fogyasztottuk a métereket. Itt kötöttebb volt már a talaj, könnyebb volt a haladás, de több nagy tócsa is utunkat állta. Így vagy ezeket kerülgettük, vagy beugrottunk a susnyásba a gyakran feltűnő autók, traktorok elől. Valóságos erdei sztrádán gyalogoltunk!

A Csonkás-tónál leültünk egy elhanyagolt pihenőhelynél, mely az egykor szebb napokat látott Tanösvény egyik állomása lehetett. Frissíteni szerettünk volna és betolni egy homokcsokit, de valami átkozottul erőszakos legyek-nem kullancslegyek- hamar véget vetettek a légyottnak és a távozás mezejére üldöztek bennünket. Az egykori tanösvény útvonalán vonultunk tovább elhanyagolt, düledező pihenőhelyek mellett és értük el a kiszáradt Méze-hegyi tavat, melynek egykori medrét már nagyon visszavette a természet. Mindenhol hatalmas fák, áthatolhatatlan dzsindzsa, bokrok mindenhol ...vaj'h hogy lesz ezekből a tavakból újra víztározó?

Hamarosan egy nemrégen épülhetett, de annál jobban elhanyagolt pihenőhelyhez érkeztünk ahol egy ellenőrző pont is létezik. Azonban az MTSz potentátjai jól megviccelik az AK-t járókat, mert a stemplit nem ide a pihenőhelyhez tették (ez adná magát ), nem is a kékre, hanem az igen rosszul jelzett piroson, talán ötven méterre, egy gaztenger közelében lévő információs táblára. Érthetetlen! Kolbászoltunk, de elsőre nem találtuk és közben ide ért egy hajdúdorogi fiatal pár, kiknek a mai túrájuk volt az első az AK-n. Közös erővel aztán hamar megleltük a gaz dobozkát és elvégezhettük az adminisztrációt.

Beszélgettünk a fiatalokkal, adtunk pár hasznos tanácsot nekik, közös fotózás és máris tovább álltunk. Előbb a Szárcsás-, majd a Kati-ér töltésén róttuk a hátra lévő métereket, gyorsan eltelt a hátralévő alig másfél kilométer és máris egy hatalmas fa alatt lévő útjelzőtáblánál toporogtunk, melyre ez volt írva: Kati híd; buszmegálló. Célba értünk! Eddig, ne tovább! Az órámra néztem, még egy óra és negyven perc múlva jön a következő járat! Nem idézném fel a mondatainkat. Nyűglődtünk mit csináljunk, várunk a padtalan buszmegállóban vagy esetleg tovább megyünk. ... de a legközelebbi értelmes kiszállópont Létavértes, ami 20+km, ezt a most nem akartuk bevállalni, mer akkor a holnapi túrának annyi. Kisétálhattunk volna a Vekeri-tóhoz, de minek? ma már láttunk elég száraz tavat.Megszületett a verdikt, várunk!

Megpróbáltam stoppolni, de a mai bizonytalan helyzetben erre esélyünk sem volt. Félnek az emberek, sok erre fele a migráns, menekült. Gyorsan feladtuk és letelepedtünk a buszmegállóban a padkára. Még szerencse, hogy kellemes volt az idő, nem áztunk, nem fáztunk. Sőt még élveztük is a stájszt. Már rég beszélgettünk ilyen jót mint most. Ugye? Minden rosszban van valami jó!

Ráadásul a járat még jó tíz percet késett is, de utána már hamar beértünk a nagyvárosba. Ezúttal a vasútállomásig mentünk, ahol mozdonyt, vonatot fotóztunk, majd előbb az 1-es, majd a 2-es villamossal tettünk egy kört a Cívis városban. Debrecenben ragyogóan van felépítve a villamospálya vonalvezetése, hisz mindkettő járat körpályám mozogva tér vissza a Nagyállomásra. Menet közben a villamosok érintik Debrecen szinte minden nevezetességét, így városnézésnek is kitűnőek!

A második körnél aztán leszálltunk a Kossuth téren és gyalog látogattuk meg a Cívis város kötelező látnivalóit. Jó nagyot sétáltunk, de ez nem ennek az írásnak a témája, jól el is fáradtunk. Útközben betértünk egy Távol- keleti wok étterembe, ahol hamisítatlan ázsiai finomságokkal kényeztettük magunkat, melyeket japán Asahi sörrel öblögettünk le. Aztán visszatérve a szállásra egy-egy pohár villányival koronáztuk meg a napot és korán nyugovóra tértünk, hisz másnap is kemény nap ígérkezett.