2022. december 4., vasárnap

   AK. 16. TÚRA  2022.10.10.                                        LÉTAVÉRTES- KEPECSTAG- LÉTAVÉRTES


 



A BIZTONSÁGI GYUFA FELTALÁLÓJÁNAK NYOMDOKÁN


"....Meissner tanár tehát dörzsölgette a barna ólomélegyet a kénvirággal üveg mozsárban, ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyulni.-de ez nem történvén, nekem hamar az jutott eszembe, hogyha kén helyett vilanyt vett volna, ez már régen égne. Ebből áll a találmány!...."
                                               Irinyi János 1817 Vértes-1895 Nagyléta










Sokat gondolkodtam négynapos túránk utolsó napjának tervezésekor, nem szerettünk volna túl hosszú távot bevállalni, de a kézenfekvő lehetőségek közül egyik  sem volt 25 km alatti. Kényszerűségből ezért a Létavértes környéki kurflit választottam, azt gondoltam rövidebbnek, de itt is sikerült több mint 26 km-t beletenni Magyar Királyi Kincstári turistalábainkba. Az előző napok homoktaposása után már ez egyáltalán nem hiányzott, hisz a legendás homoktenger talán ezen a részen teszi leginkább próbára lábaink mellett lelkünk világát is. 





Ritkán adatik meg a Kék körön, hogy körtúrában tegyünk meg egy etapot és végig a kéken tudjunk haladni. Nos a mai penzum során ez is eljött, hisz Létavértes környékén egy nagy kanyart tesz meg az AK, melynek során kiindulási pontunkra fogunk visszaérni miközben csodás réteket, lápokat, erdei szakaszokat érintünk és persze mindenhol a hatalmas homokmezők. Kálvinista Rómában már korán reggel elhagytuk szállásunk, minek köszönhetően már fél nyolc környékén ott toporogtunk a román határ tőszomszédságában lévő városban, melynek környékén már a kőkorszakban is éltek eleink.


 




Fázósan kecmeregtünk ki gépesített járművünk kellemes melegéből a kissé csípős őszies időbe Nagyléta centrumában ahol elég élénk volt az élet. Elslattyogtunk a Világháborús Emlékműhöz ahol fotózást követően belefogtunk a már szokásos bemelegítő törzskörzésekbe, nyújtásokba. Ezúttal szép számú közönség figyelte érdeklődve szokatlan mozdulatainkat, melyet elsőre nem tudtak mire vélni. Aztán egyszer valahonnan biztató beszólás érkezett, melynek hatására hatalmas ovációban tört ki a nézősereg. Persze szerénységemnek sem kellett több, ismétlésbe kezdtem, melyhez pár helyi erő is csatlakozott! Elszabadult a pokol! Röpködtek a kalapok a levegőben, már csak a helyi trottyos zenekar hiányzott, de ezt pótolta pár helyi erő füttyögése, kurjongatása. Jól indult ez a mai nap is, pedig még a lapos elő sem került (ma nem lehetett, hisz túra után jöttünk haza).  








...hogy klasszikust idézzek, "véget vetnek a zenének, s haza mennek a legények", mi pedig rögtönzött ismerkedést tartottunk Létavértes centrumának nevezetességeivel, Kossuth szobor, Mátyás király és Szent István díszkutak, Országzászló, Kossuth szobor, Nagylétai Református templom, Uszoda és Polgármesteri hivatal. Most csak felsorolás szintjén, hisz a városba még kétszer is vissza kell térjünk és akkor reméljük lesz időnk megismerkedni behatóbban is ezekkel az érdekes helyekkel, valamint akkor igyekszünk eljutni a Vértesi városrészbe is, ahol szintén sok érdekességet találhatunk. Pár kép a felsoroltakról és máris egy AK információs táblánál toporogtunk hogy elvégezzük mai első adminisztrációnkat és beüssük az ellenőrző pecséteket az ítinerjeinkbe.






Stemplizés után bő másfél km-t koptattuk a Baross utca kopott aszfaltját, mígnem a vasútállomás előtt letértünk róla. E hosszú gyaloglat során volt időnk felidézni a település történelmét. Maga Létavértes 1970-ben jött létre, amikor a nagy szocialista eszme országszerte település összevonásba kezdett. Ekkor Vértes és Nagyléta nagyközségeket is összevonták, megalkotva egy új települést, mely 1996-ban kapott városi rangot. Nagylétáról levéltárakban 1291-ből találhatunk feljegyzéseket, ekkor az Érmelléki falucska a bolondóci várispánság tulajdona, később a gróf Cseszneki család érdekeltsége lesz. 1609-ben Báthory Gábor fejedelemtől hajdúi kiváltságokat kap, majd a török hódoltság idején rövid időszakra elnéptelenedik. A 18. században mezőváros, fejlődését Trianon akasztja meg, ekkor a falu termőföldjeinek 40%-a kerül idegen ország kezére. 








Vértesről a 14.sz első harmadában olvashatunk a pápai tizedjegyzékben, első temploma az 1400-as években épül. Birtokosai között számtalan nemesi családot említhetünk, kik több máig látható kúriát is építettek. Vértes leghíresebb szülötte a hangtalan, biztonsági gyufa feltalálója Irinyi János. Családjának földbirtokai voltak Biharban, többek között Vértesen is. Iskoláit Nagyváradon, Debrecenben majd Bécsben végezte a politechnikumban. Itt jött rá Meissner Pál professzorának egyik sikertelen kísérlete közben a megoldásra, hogy hogy lehet az addig veszélyes és robbanékony gyufát biztonságosan előállítani. Az ekkor mindössze 19 éves korszakos kémikus a találmányát eladta egy gyufagyárosnak Rómer Istvánnak. Sajnos ez sokba került az ifjú feltalálónak, hisz nagyon sokáig nem őt tartották a biztonsági gyufa feltalálójának, hanem Rómert. Ez csak azután változott meg, amikor több ismert egykori barátja is felszólalt az igazság ügyében.






A már ismert alkimista az 1848-49- es szabadságharcban komoly szerepet játszott, őrnagyi rangig vitte, ő volt az ágyúöntés és a puskaporgyártás irányítója, valamint az állami gyárak felügyelője. Börtönbüntetését követően csak a tudománynak élt, több sikeres könyvet publikált az új szemléletű kémia terjesztésének érdekében. Közben erősen szódás szikes birtokain kísérletekbe fogott a termőföld javítására, melyet gipsszel képzelt el. Ezek a kísérletek azonban annyira megviselték anyagilag, hogy könyvelői állást volt kénytelen vállalni Debrecenben, hogy családját el tudja tartani. Emlékét Vértesen emlékház őrzi, a sírja is ott található. Idáig jutottunk gondolatainkban mikor az 1894-ben épült, de 2009-ben bezárt,  Debrecen- Nagyléta vasútvonal egykori végállomásának közelében megkezdtük a mai napra rendelt homokrugdalást.







Nem mondhatom, hogy hiányzott az apró szemcséjű, süppedős homok, de tenni ellene nem tudtunk, így most én szólítottam fel állandó túratársam, hogy kapcsoljon ötödik sebességbe, hogy egy újabb klasszikust idézzek. Csak úgy suhantunk a széles homoksztrádán a Mosontakert szépen rendben tartott tanyái, pincéi, ahogy errefelé nevezik, a pajták irányába. Ha nem tudtuk volna, igencsak meglepődtünk volna a rengeteg szőlőn, a homoki bortermelés egyik fellegvárához érkeztünk, az Átok- dűlőhöz.  Az Érmelléken évszázados hagyományai vannak a homoki szőlészetnek, a gazdák többsége ma is több évtizedes, nem egy esetben száz évnél is idősebb eszközökkel végzik ezt a fáradtságos munkát. Itt többségében hagyományos gyalogtőkés rendszerben művelik a kicsi parcellákat, a modern technológiák csak elvétve fedezhetőek fel. A szőlőfajtákból is több, máshol már kiátkozott fajtát ( Delavári, Izabella, Othello volt szerencsénk látni, kóstolni egy- egy fürtöt. Azonban hétköznap lévén most nem volt mázlink, mert egyik pincénél sem voltak, így a nedű kóstolása ezúttal elmaradt.







Bár a telkek, pincék példaértékűen gondozottak, de azért szomorú volt látni, a foghíjakat, melyek kezdenek elvadulni és bizony pár omladozó présházat is fel lehet fedezni. Az öreg- hegyen keresztül értünk ki az Újlétára vezető országútra melyen pár lépés erejéig a kék sáv is vezet, de mi most nem erre mentünk tovább, hanem éles balost vezényeltem és egy jelzetlen, pár tíz méteres szekérúton átkötöttünk a K+ jelzésre és a Nagy- legelő szélén értük el az AK másik szárán lévő kék jelzéseket. Innét visszafele vettük az irányzékot és a bokáig süppedő homokban elbattyogtunk egy csoda tanyáig, a Kepecs-tagig. Szó szerint battyogtunk, mert az ilyen mély homokban nagyon nehéz és fáradtságos az előre jutás.







Kepecs-tag a Hortobágyi Nemzeti Park fennhatósága alatt álló, több épület alkotta  tanya és mint Létavértes egyéb külterületei, botanikai különlegességei miatt természetvédelmi oltalom alatt áll, a Hajdúsági Tájvédelmi körzet része.Ugyancsak ilyen oltalom alatt állnak utunk további szakaszának egy részei, mint a Nagy- legelő, a Kék- Kálló völgye, vagy a Daru- láp. Ezeken a területeken több olyan ritka növényfaj is fellelhető, melyek hazánkban is itt találhatóak. Csak felsorolásképpen, a teljesség igénye nélkül a védett növények: Egyhajúvirág, Magyar kökörcsin, Homoki nőszirom, Homoki vértő, Pompás kosbor, Fényes kutyatej. A növényritkaságokon kívül több ritka állatfaj is megtalálgató a területen, példaképpen: Magyar szitkár, Vörös rókalepke, Magyar futrinka, Erdélyi földikutya, Elevenszülő gyík. A ritka növény- és állatfajok lelőhelyét fokozottan védik és villanypásztorral is körbeveszik, ezekre a területekre belépni tilos. Jelenleg a szakembereken kívűl csak az Alföldi kéktúrát járók kivételek ez alól, erre több helyütt is táblák hívják fel a figyelmünket.







Ahogy megismerkedtünk a körzet természetvédelmi értékeivel, az élvezeteknek adtuk át a helyet. Bekukkantottunk a hatalmas hodályokba, megvizuáltuk a díszlet gémeskutat, Asszonykám állatgondozónak, szerénységem pedig traktoros fiúnak csapott fel. Sőt az ott lévő egyik természetvédelmi őr  azt is felajánlotta, hogy mehetek egy kört az ősöreg MTZ-vel. Mondanom sem kell, persze, hogy éltem a lehetőséggel. Furcsa volt a modern gépjárművek után a szovjet technika, itt mindent erővel kell megoldani, még a kormányzás is kenyérszervós. Aki vezetett már ilyen technikát tudja milyen erő szükséges a kormány elfordításához induláskor, aztán ahogy jön a sebesség, könnyebb lesz forgatni a kereket. Már a kuplung benyomása is komoly lábizmot igényel, bizony ha nem vagy hozzászokva az első napokban könnyen támadhat a combfarkas is.





 


Szaladt az idő, talán egy órát is eltöltöttünk a tanyánál, közben azért frissítettünk, elvégeztük az adminisztrációt és hatalmas élményekkel léptünk a távozás mezejére. Újabb hosszú homokrugdosás vette kezdetét, hiába tértünk le a szekérútról, azon kívül sem volt leányálom a haladás. A nagy igyekezetben aztán benéztünk egy északi letérést és egyenesen kisuhantunk az Újlétára tartó országútra. Sebaj távolságban ugyan ott voltunk, és legalább pár száz méter erejéig aszfaltot kaptunk bakancsaink alá. Miután jó útra tértünk, újabb a környékre jellemző látványosság akadt a szemünk elé: a hatalmas tormaföldek! Gondoltuk kérünk, mert csak úgy felhúzni nem illik, de sajnos egyik hatalmas parcellánál sem volt senki. Eseménytelen átkelés a Villangó- éren, majd hatalmas kaszálón haladtunk egészen a Pungur-hegyi iskoláig, ami után jelzéseink a már említett villanypásztoron átlépve a szigorúan védett területre szólítottak bennünket.










Eseménytelenül teltek a kilométerek, az utolsó 2 kilométert már vegyes erdőben tettük meg, melyekben természetesen az akác az uralkodó faj, de sok más fajtát is láthattunk, szil, cser, tölgy, etc. Felüdülés volt elérni a Kék- Kálló- völgyi igazolópontot, ahol bekerültek ítinerjeinkbe az aktuális pecsétek. Az adminisztrációt követően a képzeletbeli háromszög másik szárnyán délnek vettük az irányt és hosszú kilométereken keresztül ballagtunk a hepe-hupás  erdőben, homokbuckára fel, homokbuckáról le. Élveztük a még nyári pompájában zöldülő erdőt, a rengeteg ehető és mérges gombát. Ez utóbbiakat onnét ismertük meg, hogy kalapjukat folyton a földhöz vagdosták.










Mikor már azt hittük elhagyjuk az erdőt, hát nagyokat tévedtünk, mert a következő bucka után folytatódott az erdei vándorlás. Egy idő után aztán az ösvény kiért az erdő szélére, ezután a Nagy-legelő és a számunkra ismeretlen nevű erdő mezsgyéjén hágtunk fel a buckákra, hogy aztán mint a jóllakott napközisek az ellenkező oldalon leszaladjunk róluk. Fogytak a méterek rendesen, szemünket legeltettük a végtelenségbe vesző kaszálón, néhol a horizonton fel- fel tűnt egy akol v. egyéb épület sziluettje. Vagy ezek délibábok lehettek? Vaj'h ki tudja? Az igazságot fedje jótékony homály!










A kék háromszög jelzésnél aztán kupaktanácsot tartottunk, hogy kitérjünk-e a Daru- lápi tanösvényhez, de ahogy az óránkra néztünk elvetettük az ötletet, hisz még ma haza is kell mennünk és az út a 400 km-t is meghaladja. Úgyhogy ezt a lehetőséget most köszönettel kihagytuk. Innét aztán újra a Nagy- legelő végtelen homokútján poroszkáltunk, élveztük az Alföld hamsítatlan csendjét és őszintén megmondom szüntelen Petőfi járt az eszembe. Újból megfogott a végtelen sík, magába szippantott az a végtelen nyugalom ami oly jellemző erre a tájra. A végtelenbe vesző horizontot csak néha szakította meg egy-egy épület, vagy a csendesen kérődző gulyák valamelyike.










Csak arra lettünk figyelmesek, hogy megint túl toltuk (Béláim), és a MOL telepnél járunk! Elhagytuk a túra hivatalos útvonalát, most viszont vissza kellett fordulnunk, hisz ennek a penzumnak a leglátványosabb szakasza következett, a Kossuth- kert Úri-dűlő nevet viselő szakasza. A reggeli indulásnál tapasztalt milliöbe csöppentünk. Csodásan gondozott homoki szőlők, kicsinosított pajták! ...... de pechünkre itt sem voltak egyik pincénél sem. A legdíszesebb présháznál elidőztünk, hisz ez a Tájház, melyben a környék emlékeit őrzik, de látogatni csak előzetes egyeztetés után lehet. Mi ezt elfelejtettük, így az előbb taglaltak végett sajnáltuk az időt, hogy megvárjuk a gondnokot. A pajta 1896-ban épült és a 100. születésnapjára újították fel és azóta ebben mutatják be a környékre jellemző paraszti bortermelés és szőlőművelés eszközeit.










Pár lépés múlva a Barna Pálinkafőző manufaktúra lelakatolt kerítésénél toporogtunk. Ebéd szünet volt! Pedig az annalesek szerint nagy élmény meglátogatni a kézműves műhelyt, ahol mind kóstolni, mind vásárolni van lehetőségünk jófajta párlatokat. Újabb élménnyel lettünk szegényebbek, úgy látszik a mai nem a mi napunk! Talán 150 m után végre aszfalt kanyarodott lábaink alá!  Most nem bántuk, hogy az utolsó 3,5 km-t országúton kellett megtenni, valóságos felüdülés volt. Ahogy hozzászoktunk a kemény talajhoz, Első begyújtotta a rakétákat és jelentős sebességgel robogtunk Létavértes irányába, de itt a kék jelzések már nem kísértek bennünket, hisz azok az Átok-dűlő felé tartottak, ahol már reggel volt szerencsénk járni.










Ahogy elértük a városka Baross utcáját, újfent megpillantottuk a kék sávokat, bezárult a kör! Innen már ismerős részen értük Létavértes központját, ahol egy ristrettoval és finom péksütivel frissítettünk és elégedetten huppantunk be autónkba, aminek kormányát hazafele fordítottam. Útközben az Alföld egyik híres útszéli csárdájában a magyaros gasztronómia remekeivel zártuk Nyírségi 4 napos túránkat. Hazaérve azonban nem maradhatott el a jutalom és a már szokásos pezsgődurrantás sem.



Egészségetekre!


Írta:   Soós Lajos
Fotó: Soós Margit


Térkép és Szintrajz:

 

































































































2022. november 27., vasárnap

AK. 15. TÚRA  2022.10.09.                                      HALÁPI CSÁRDA - VEKERI-TÓ 






A VÍZ NÉLKÜLI TAVAK VILÁGÁBAN




"Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol..."
                                                   magyar népdal, Kodály Zoltán gyűjtötte, Hódmezővásárhely környékén







Másképpen terveztük a mai napot, mert egy hosszabb etapot szerettünk volna megtenni, de a tegnapi Kéktúrázás Napján a nyírségi homok jól megviselte lábaink, ízületeinket és a 25 km-es homokrugdosásban jól el is fáradtunk. Úgy döntött a zsűri, hogy kicsit kímélendő testünk, egy B tervet vetünk be és Vasárnap "csak" Halápi csárdától Vekeri-tóig tartjuk meg a soron következő gyaloglatot és így még délután egy városnézés, villamosozás is belefér a Cívis városban. Már megint 2in1 napot sikerült így összehoznunk. Mondhatnám ezt a szakaszt a csalódások napjának, ha csak úgy tudatlanul ide csöppentünk volna a rengeteg természetes és mesterséges tó közé. Ugyanis ha ránézünk bármilyen térképre bizony mindenhol kéklik a környék, ami csodás vízi világot ígér. Igen ám, de az elmúlt esztendők aszályai kivétel nélkül kiszárították a Debrecen környéki tavakat, víztározókat, idén utolsó mohikánként a Vekeri-tóból is eltűnt a víz. A környéken  manapság az a szállóige jár ezekről, hogy: "nyomokban tavat tartalmaz"!   


 



A már szokásosnak mondható járatra huppantunk fel a Fatelep buszmegállóban reggel 7 előtt fertályórával. A szikrázó napsütéses reggelen a még csendes nagyvárosból zökkenőmentesen érkeztünk meg a már ismerős leszállóhelyre. Ezúttal azonban nem kellett átkelni a roppant forgalmas főúton, hanem az út szélén slattyogtunk el az AK kék sávjáig, melyen ma Dny-nak vettük az irányt. Ahogy elhagytuk az aszfaltcsíkot és a homokos földútra léptünk, csak úgy megszokásból végeztünk pár nyújtást és törzskörzést. Ezúttal a kietlen tájon nem akadt néző és szurkolóhad, csak pár gépesített járműből dudáltak ránk és vigyorogtak bőszen, látva két csodabogarat akik hátizsákban tornamutatványokat végeznek a pusztán . 






Az első egy kilométer a vasúti sínekig elég eseménytelenül telt, előbb pár méter aszfalton tettük meg a bemelegítő lépéseket, majd egy lerobbant tanyánál dobtunk egy balra átot és mi más következett volna mint bokáig érő homokos földút. Azonban elöljáróban elmondhatom, hogy ma sokkal kevesebbet kellett rúgnunk a homokot, mint tegnap! Élveztük a felkelő nap fényjátékát a mellettünk elterülő kaszáló harmatos fűszálain, balról pedig egy sűrű akácos volt az útitársunk. Ennek az idillnek az Magyar Északkeleti Vasút társaság által 1871-ben épített, vasútvonal vetett véget, mely Debrecent kötötte össze Szatmárnémetivel, de a vonalat 1872-ben Máramarosszigetig  hosszabitották meg, így könnyítve a Máramarosban lévő bányák termékeinek szállítását. Napjainkban a belföldi szerelvények Nyírábrányig járnak, de a vonalon nemzetközi járatok is közlekednek és mai jellemző a teherfuvarozás is.









A vasútvonal után váltakozva haladtunk hol akácosban, hol vegyes erdőben, hol pedig fenyveseben. Az erdők változatosságát csak egy hatalmas tarvágás szakította meg, amerre a szem ellátott minden merre glédába rakott méterfák várták, hogy a hatalmas gépszörnyek elszállítsák őket ebben a tűzifa őrült világban. El is kalandoztak gondolataink, nem is vettük észre milyen gyorsan fogytak a méterek. A beszélgetésből egyszer csak az alagútként összeboruló akácok szakítottak ki bennünket. Ahogy "áttörtünk" a diadalív alatt megállásra is késztetett minket a  Gúti- ér kiszáradt medre fölött léhaságra kárhoztatott zsilip, mely ennek ellenére is szépen karban van tartva, hisz hatalmas tervek születtek, hogy a Keleti- főcsatorna vízbázisára támaszkodva feltámasszák ezt az egykori csodálatos vízi világot.








Amíg pihentünk és frissítettünk egyet felelevenítettük ennek a ma szomorú képet mutató könyéknek a rövid történetét. A Debrecentől keletre eső erdőspusztai belviztározókat még a '970-es években építették meg, mivel akkoriban hatalmas gondokat okozott errefele a rengeteg belvíz. A Vekeri-, a Mézes-hegyi-, Csonkás-,a Kerek-, A Sás-,Fancsika I, II és III-, a Bodzás- és a Halápi tározók környékén hatalmas üdülő- és horgászparadicsomok épültek ki, a helyiek csak "macsi-Balcsikén"t hívták a tavakat. Aztán az éghajlatváltozással egyre több csapadékmentes időszak köszöntött és ez megpecsételte a víztározók sorsát, szép lassan mindegyikük kiszáradt. Szomorú, melankolikus kilométerek várnak ránk!







Először a Bodzás-tó töltésén haladtunk és néztük az egykori víztükör helyén lévő rétet, melyet hatalmas fák, bokrok nőttek be, még nádast is csak elvétve bökött ki élesnek nem mondható szemünk. Bár a töltés talaja nem homok volt, de a tempót ennek ellenére nem tudta fokozni Első Menyasszonyom, hisz búskomorságunkat a rengeteg ismert és ismeretlen növény jelentősen feloldotta, szinte méterenként megállásra késztetett a látvány. Csak felsorolásképpen,a teljesség igénye nélkül a látott fajok, melyek többükét csak határozó applikáció segítségével sikerült beazonosítani: Selyemkóró, Csattanó maszlag, Kökény, Amerikai alkörmis (v alkörmös), Közönséges fagyal, Galagonya, Csipkebogyó.







A tó Dny-i sarkánál aztán dolgunk akadt, ugyanis megérkeztünk a Fancsika nevet viselő ellenőrző ponthoz, ahol bőszen ütöttük be ítinerjeinkbe a stempliket. Továbbra is töltésen, hol erdősávban, hol színpompában úszó réteken haladtunk, itt asszonykám csavart a potmétereken, hogy fogyjon azért a táv is. Előbb a Bodzás-ér, majd a Bodzás- Fancsikai összekötő- csatorna száraz medre fölött, tétlenségre ítélt védműveken fotozkodtunk. Innét a csatorna töltésén vezet tovább az AK útvonala, viszont itt az előbbitől lényegesen ingerszegényebb környezetben így csak egy dologra kellett figyeljünk: a tempóra!











Elsöprettünk Fancsika II, majd Fancsika III mellett, de ezekben is víz helyett gazt, bokrot, fákat és szerencsésebb esetben nádast láttunk. Itt már mellénk szegődött a Bodzás nevezetű vízfolyás is, melyben néhány helyen már láttunk lappangó vizet, ezek környékén szemmel láthatóan is több életjelet fedeztünk fel. Egy éles balos és hídátkelés után valósággal úgy söprettünk be a Bánkhoz tartozó tanyavilág zeg-zugos parcellái közé. Jöttünket már messziről jelezték az acsarkodó láncon tartott vagy kerítés mögötti vahúrok, de akadtak olyanok amelyek szabadon randalíroztak a düledező házak előtt.










Azonban no para, hisz kedvesem beszél a kutyák nyelvén, így ezúttal is megúsztuk incidens nélkül a házőrzőkkel való találkozást. A híd után kicsike úttévesztést vétett szerénységem, de ezt gyorsan korrigáltam is, mert belső műszereim jelezték, hogy nem jó az irány! Hosszú, másfél kilométeres homokrugdosás következett, ráadásul a gyakran elsöprő autómobilok jól fel is kavarták a puha homokot, így az apró szemcsék nem csak bakancsainkba, hanem a tüdőnkbe is jutottak bőven. Felüdülés volt elérni a református iskolát a műútnál, ahol újabb ellenőrző pont várt ránk. Pöcsét, frissítés, mely közben Első félrenyelt, nem kis riadalmat okozva saját magának és nekem is. Miután úrrá lettünk a helyzeten, jött a megnyugvás és lassan útnak indultunk.








Pár métert megtettünk a Debrecenbe tartó aszfaltcsíkon, majd balra fordultunk volna, ha nem toppan elénk egy kedves túrázó ismerősünk, Mária!  Örömködés, jó fél óra csevej, közös fotózás, melybe az arra járó egyik lovastanya gazdáját is bevontuk. Mária is bőszen járja a "Nagy Kék utat", már Ő is túl van az OKT-n, a RP-DDK-n és már alig hiányzik neki az AK-ból és bezárja a kört. Ráadásul már járt a Dél-Balatoni Várak mozgalmon is, melynek mi vagyunk a potentátjai Csernus Gáborral karöltve. További szép és tartalmas túrákat kívánunk innét is Máriának!








Búcsúzkodást követően újabb tanyák következtek, de ezúttal más világba csöppentünk. Pazar, modern lovardák mellett vezetett az út, mindenről sütött, hogy ezek gazdáinak a pénzre van a  legkevesebb gondjuk. Aztán ahogy elhagytuk az utolsó tanyát, beléptünk az erdőbe, melyben hol akácosban, hol pedig cseresben fogyasztottuk a métereket. Itt kötöttebb volt már a talaj, könnyebb volt a haladás, de több nagy tócsa is utunkat állta. Így vagy ezeket kerülgettük, vagy beugrottunk a susnyásba a gyakran feltűnő autók, traktorok elől. Valóságos erdei sztrádán gyalogoltunk!






A Csonkás-tónál leültünk egy elhanyagolt pihenőhelynél, mely az egykor szebb napokat látott Tanösvény egyik állomása lehetett. Frissíteni szerettünk volna és betolni egy homokcsokit, de valami átkozottul erőszakos legyek-nem kullancslegyek- hamar véget vetettek a légyottnak és a távozás mezejére üldöztek bennünket. Az egykori tanösvény útvonalán vonultunk tovább elhanyagolt, düledező pihenőhelyek mellett és értük el a kiszáradt Méze-hegyi tavat, melynek egykori medrét már nagyon visszavette a természet. Mindenhol hatalmas fák, áthatolhatatlan dzsindzsa, bokrok mindenhol ...vaj'h hogy lesz ezekből a tavakból újra víztározó?






Hamarosan egy nemrégen épülhetett, de annál jobban elhanyagolt pihenőhelyhez érkeztünk ahol egy ellenőrző pont is létezik. Azonban az MTSz potentátjai jól megviccelik az AK-t járókat, mert a stemplit nem ide a pihenőhelyhez tették (ez adná magát ), nem is a kékre, hanem az igen rosszul jelzett piroson, talán ötven méterre, egy gaztenger közelében lévő információs táblára. Érthetetlen! Kolbászoltunk, de elsőre nem találtuk és közben ide ért egy hajdúdorogi fiatal pár, kiknek a mai túrájuk volt az első az AK-n. Közös erővel aztán hamar megleltük a gaz dobozkát és elvégezhettük az adminisztrációt.








Beszélgettünk a fiatalokkal, adtunk pár hasznos tanácsot nekik, közös fotózás  és máris tovább álltunk. Előbb a Szárcsás-, majd a Kati-ér töltésén róttuk a hátra lévő métereket, gyorsan eltelt a hátralévő alig másfél kilométer és máris egy hatalmas fa alatt lévő útjelzőtáblánál toporogtunk, melyre ez volt írva: Kati híd; buszmegálló. Célba értünk! Eddig, ne tovább! Az órámra néztem, még egy óra és negyven perc múlva jön a következő járat! Nem idézném fel a mondatainkat. Nyűglődtünk mit csináljunk, várunk a padtalan buszmegállóban vagy esetleg tovább megyünk. ... de a legközelebbi értelmes kiszállópont Létavértes, ami 20+km, ezt a most nem akartuk bevállalni, mer akkor a holnapi túrának annyi. Kisétálhattunk volna a Vekeri-tóhoz, de minek? ma már láttunk elég száraz tavat.Megszületett a verdikt, várunk!








Megpróbáltam stoppolni, de a mai bizonytalan helyzetben erre esélyünk sem volt. Félnek az emberek, sok erre fele a migráns, menekült. Gyorsan feladtuk és letelepedtünk a buszmegállóban a padkára. Még szerencse, hogy kellemes volt az idő, nem áztunk, nem fáztunk. Sőt még élveztük is a stájszt. Már rég beszélgettünk ilyen jót mint most. Ugye? Minden rosszban van valami jó!










Ráadásul a járat még jó tíz percet késett is, de utána már hamar beértünk a nagyvárosba. Ezúttal a vasútállomásig mentünk, ahol mozdonyt, vonatot fotóztunk, majd előbb az 1-es, majd a 2-es villamossal tettünk egy kört a Cívis városban. Debrecenben ragyogóan van felépítve a villamospálya vonalvezetése, hisz mindkettő járat körpályám mozogva tér vissza a Nagyállomásra. Menet közben a villamosok érintik Debrecen szinte minden nevezetességét, így városnézésnek is kitűnőek!






A második körnél aztán leszálltunk a Kossuth téren és gyalog látogattuk meg a Cívis város kötelező látnivalóit. Jó nagyot sétáltunk, de ez nem ennek az írásnak a témája, jól el is fáradtunk. Útközben betértünk egy Távol- keleti wok étterembe, ahol hamisítatlan ázsiai finomságokkal kényeztettük magunkat, melyeket japán Asahi sörrel öblögettünk le. Aztán visszatérve a szállásra egy-egy pohár villányival koronáztuk meg a napot és korán nyugovóra tértünk, hisz másnap is kemény nap ígérkezett.



Egészségetekre!


Írta:     Soós Lajos
Fotó:   Soós Margit

Térkép és szintrajz: