AK. 19. TÚRA 2023. 06. 23. MINDSZENT v.á. - NAGYMÁGOCS

30 km, 38 fokban !

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben , Nincs tenyérnyi zöld hely a nagy határ mezőben. Arany János; Toldi; 1846

Még nem volt elég az előző két nap 35-36 fok melegéből, muszáj volt megjárnunk a poklok - poklát az idei esztendő eddigi legforróbb napján. Pedig már annyiszor, de annyiszor megfogadtuk, hogy nyáron ha lehet nem, de 30 fok fölött pedig soha nem pattanunk az Apostolok lovára. A fogadalmak persze arról híresek, hogy megszegik őket, így jártunk mi is, meg is kaptuk jutalmunkat! A táv vége már nagyon szenvedős volt, pláne nekem, de megcsináltuk, meg is lapogattuk egymás vállát rendesen!

Ahhoz, hogy kibírjuk, olyan logisztikát kellett kitalálnunk, hogy a legforróbb órákra már közel járjunk a célunkhoz. Hogy erre legyen esélyünk bizony a hajnali 5;25-kor induló járathoz Szentes városába kellett hajtatnunk, hisz a paprika hazája tűnt a legjobb logisztikai központnak. Hogy odaérjünk és még parkolót is találjunk bizony legalább 4;20-kor indulni kellett szálláshelyünkről, Szegedről. Tapostam rendesen, de még nem várt forgalmi akadály is lassított, így bizony 5 perccel a járat indulása előtt parkoltunk le a Szabadság téri autóbuszállomás melletti P+R parkolóban. Bizony mire kiugrottunk, hátunkra kaptuk a motyókat az autóbusz már kanyarodott is ki a depóból. Nem volt mit tenni elővettük minden tudásunk és ősi füst- és kézjelekkel hadonásztunk, hogy vegyen már fel a pilóta. Rendes volt, megtette!

A mai nap másik neuralgikus pontja az ivóvíz volt, hisz lakott területet először Ördöngős környékén fogunk találni, de vizet ott is csak kuncsorogni tudunk valami jószándékú embertől. Viszont addig voltak a legkegyetlenebb, ingerszegény egyenesek, minden árnyék nélkül! Felkészülve ezért mindketten 3-3 másfél litykós ásványvizet és 1-1 1 literes izotóniás italt pakoltunk a hűtőtáskából hátizsákjainkba. Volt is súly rendesen, csak az vigasztalt minél közelebb érünk a célhoz annál könnyebb lesz a hátitatyó. Útközben Tompaháton még tudtunk inni extra italt a még épp nyitva tartó helyi vegyesben, de Nagymágocsra érve bizony elfogyott minden folyadékunk és a Károlyi kastély portáján bezony az első mondatom a vízkuncsorgásé volt. A kedves portáshölgy nagyon rutinos volt, hisz volt bekészítve a hűtőjébe jéghideg víz a hozzánk hasonló vándoroknak! Innét is köszönjük Icának és azt is, hogy lehetővé tette, hogy ezt a szép kastélyt belülről is megismerhessük!

Hat előtt pár perccel szálltunk ki a hűvös autóbuszból Mindszent központjában és bizony meg is ütött a fülledt meleg, mert már e korai órán is 23 fokig kúszott fel a higanyszál a hőmérőkben. Először a tegnapi lángosozóba rongyoltunk el, hogy megreggelizzünk, a tegnapihoz hasonlóan degeszre ettük magunkat, de ezúttal unortodox módon a kaja mellé egy sört is legurítottunk, melyet a szomszédos vegyesben szereztünk be, lévén a büfé nem árul alkoholos italokat. Reggeli után elbattyogtunk a város egykori temetőjéig, melynek megszüntetéséről, áttelepítéséről lehetett hallani jó pár esztendeje, de a grandiózus tervek, melyek pihenő - és emlékhelyet, parkot, sétányt vizionáltak végül pénzhiány végett nem valósultak meg, így ma is láthatjuk a nem szokványos temetőt, ahol minden sírkereszt egyforma. Ennek okát nem tudtam kideríteni, mindenesetre elég szokatlan látvány hazánkban az ilyen "egyen" temető.

Ugyancsak szokatlan, hogy találkozhatunk még Szovjet Hősi Emlékművekkel, melyek a "felszabadító dicső Vörös Hadsereg" elesett katonáinak állít emléket. Nos Mindszenten ehhez is lehet szerencsénk, hisz a temető előtt a mai napig ott áll az obeliszk, ahol a környék heves harcaiban elesett szovjet tisztek kerültek végső nyughelyükre. Az emlékmű ma is gondozott, ápolt, virág is mindig található a sírhelyen. Eredeti állapota annyiban változott, hogy az ötágú csillag lekerült az emlékmű tetejéről és az oldalán kapott helyet és valószínűleg szint is válthatott, mert az eredeti vörös helyett most arany színben látható a jelkép, mely egy letűnt világ minden jó és rossz emlékét eleveníti fel azokban kik átélték a szocialista érát.

A temető sarkánál végeztünk pár békebeli tornamutatványt, nyújtást, hogy bemelegítsük izmaink a mai napra. Nekem volt pár speciális láberősítő mutatványom is, indulás előtt kedvesem még bekente és bemasszírozta a két napja meghúzódott bal vádlimat. Fő az óvatosság alapon. Aztán belecsaptunk a lecsóba és egyre gyorsuló tempóban vonultunk a Csongrádra tartó országút mellett. Bizony hamar kiizzadtunk és még csak a nap elején voltunk. Elhagyva a települést még pár száz lépést a felújított országúton tettünk meg, aztán jelzéseink keletnek fordítottak bennünket, hogy átkeljünk a Szolnok - Makó vasútvonalon és végtelen pusztai vándorlásba kezdjünk. Pár éve ez a szakasz még egy 10 km-es végtelenbe vesző aszfaltvándorlás volt, mígnem a kéktúra potentátjai elterelték a földutakra az AK túraútvonalát, ezzel lényegesen emelve az addigi ingerszegény szakaszon. Napjainkban legalább mezőkön, ligeteken és végtelen szántók között vezetnek a kék sávok bennünket, ahol azért mindig akad valami látnivaló és nem utolsó sorban el tudunk merülni gondolatainkba, kiváló meditálási lehetőség ez a szakasz.

Ezen a részen a Szöllő-part nevezetű helyen jártunk, ahol napjainkban hatalmas gabona és kultúrnövény táblák váltogatják egymást sakktáblaszerűen. Volt itt minden, napraforgó--, kukorica-, búzatábla, de akadt bőséggel rét, kaszáló is, melyek talaja ingoványosnak tűnt, lévén kutatások szerint egykoron itt folyt az Ős- Tisza. A tempónkra nem lehetett panasz, a még elviselhető hőmérsékletben állandó túratársam, felvezetőm kihozta a legtöbbet a helyzetből, sőt pár száz métereket még bele is kocogtunk, pedig ez igencsak távol áll tőlünk. Muszáj volt kapkodni, ha megakartuk valamennyire előzni a forróságot. Égett is a zsír rendesen, de ez még semmi nem volt ahhoz képest amikor begorombult a meleg. Egy felújított tanya mellett elhaladva hosszú kilométerekre elhagytunk minden emberi jelenlétre utaló helyet és csak a végtelen síkság állt előttünk.

Merengésünkből először a cca 94 m magas Koszorú- halom zökkentett ki, mely az Alföldön egykor tízezrével (40-50 ezer) található kunhalmok egyike. Győrffy István néprajzkutató, egyetemi tanár egyik tanulmányában így jellemzi ezeket a mesterséges "dombokat" : ..."olyan 5-10 m magas, 20-50 m átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr-vagy határhalom volt." A kunhalmok nevét sok változatban használják, legismertebb alakjai a kurgán, hun halom, halom, de van olyan környék ahol nemes egyszerűséggel hegynek hívják. Sajnos számuk erősen megcsappant napjainkra, mivel a kapzsi földtulajdonosok előszeretettel vonták művelésbe az alacsonyabbakat, a magasabbakat pedig tájidegen akáccal ültették be. Már a 20.sz-ban voltak rá kezdeményezések, hogy ezeket a sok értékes leletet tartalmazó kunhalmokat védettség alá vonják, de ez sajnos még mindig csak részlegesen sikerült, a törvényi védettség nem vonatkozik minden kurgánra. A témáról bővebben olvashattok a TM júniusi számában található remek cikkben.

Szívem szerint kitértünk volna a Koszorú- halomhoz, de ebben a gatyarohasztó melegben nem akartam kisérteni a sorsot és csak intettem asszonykámnak, hogy tovább megyünk. Útközben átbuktunk még pár teljesen felszántott halmon, ilyenkor mindig nyeltem egyet, hogy elfojtsam a mérgem. Felvetődött bennem, hogy vajon mennyi értékes leletet szolgáltattak be a gazdák mikor először törték fel ezeket a mesterséges dombokat. Gyanítom nagyon kevesen hívtak régészt, vagy adták be múzeumba. Inkább belerúghattak, otthagyták értéktelennek gondolva azokat.

Alsó- Ludas végtelen táblái, majd kaszálói közt haladtunk, ez a változatosság kissé emelte a monoton hangulatú vándorlásunkat. Hol frissen kaszált legelőn figyelhettük a zsákmányra vadászó madarak keringését, vagy a gólyák, kócsagok méltóságteljes sétáját, hol pedig hatalmas kukorica táblák zöldelltek, köszönhetően a hatalmas öntözőberendezések adta éltető víznek. Aztán ért kalász lengése mellett haladva szemlélhettük meg a kipattanni készülő gabonaszemeket. Ha megtaláljuk ezeket az apró értékeket és azonosulunk a végtelen nyugalmat sugalló rónasággal, bizony még élvezni is tudjuk a hosszú kies poroszkálást. Csak ez a dögmeleg, ez ne lenne!

Úgy elfoglaltuk magunkat, hogy még egy egykori Alsó - Ludasi Iskola emlékére emelt kopjafát sem vettük észre, no sebaj adódott más látnivaló. Gondolatainkból a Kórógyszentgyörgyhöz tartozó roppant elhanyagolt egykori állattartó telep zökkentett ki, ahol pár száz lépés erejéig töredezett betonútra váltottunk. Hamarosan elértünk a meglepően szépen karbantartott és széles Ludas- érhez, mely a Mindszent környéki gazdaságok legfontosabb öntözőcsatornája. A kis vízfolyás a Derekegyházához tartozó Ördög pusztától indul és Mindszent határában torkollik a Kurcába. A lassú folyású ér kedvelt horgászó hely , de gondozottsága, szélessége folytán csónakázásra is alkalmas.

Csattogtak fotómasináink, telefonjaink, igyekeztük kihasználni a hely adta lehetőségeket, hisz jól tudtuk innét jön a mai nap leg embert próbálóbb szakasza, bő hat km poros mezőgazdasági úttaposás, semmi látnivalóval. Na itt kólintott ma először Tolsztoj Kalapácsos Embere, de ami meglepett még kedvesemet is megsuhintotta a kalapácsos lendítése. Csak tettük egymás után lábainkat, csöndben - rendben és csak inni álltunk meg időről- időre, mert tudtuk ez a legfontosabb, hogy ne szomjazzunk el menet közben. Lassan már 35 fok körül járt a hőmérséklet, árnyék sehol, néha jött egy- egy traktor, teherautó, de ezek nem mindegyike lassított, sőt volt aki gázt adott, had szokják ezek a vándorok . Nyeltük ilyenkor a port, árnyék sehol, kínomban rákezdtem a híres fitnesz edző rigmusára: - Ég a zsír, ég a zsír!

Nagy felüdülés volt mikor egy telepnél aszfalt kanyarodott lábaink alá, tudtunk nemsokára itt a Szentesre vezető 45 számú főút, melyen átkelve hamarosan árnyékosabb részre fogunk érni! Még egy rövid kanyargás mezőn, gabonatáblák között és odaértünk a hőn áhított fasorhoz. Igen ám, de árnyék nuku, a nap még úgy sütött, hogy pont telibe kapott bennünket, ide árnyék csak dél elmúltával vetül! Nem volt jó sehogy, ha volt sapka rajtunk izzadtunk mint a csatakos ló, ha nem akkor is izzadtunk és még le is égtünk pillanatok alatta. szidtam is még szépapám ükanyját is, de csak magamat hibáztathattam, hogy most keltünk útra.

Nagy felüdülés volt rákanyarodni az Ördöngősre vezető aszfaltcsíkra, itt tényleg kaptunk fejünk fölé egy kis árnyékot, még ha csak ideiglenesen is. Ördöngőstől többet, sokkal többet vártam! Most nagyon elhanyagolt állapotban leledzik ez a szebb napokat látott egykori földesúri major, ahol terveink szerint a harangláb alatt hosszabb pihenőt tartottunk volna, de a hatalmas gaz, a lelakatolt kapu és a szemmel látható kihaltság ezt áthúzta. Helyette hadakozhattam az AK igazolóhely pecsételődobozába beköltözött mérges darazsakkal. Első feleségem érzékeny a darázs- méh csípésre, volt már belőle pánik egyszer-kétszer, azóta óvatosabbak vagyunk és mindig van nálunk adrenalin injekció, mely adott esetben életet menthet. ...de olvasva mennyi darázs van mostanában és milyen sok bosszúságot is okoznak, így ha nyáron túrázunk, a hátizsákba mindig kerül darázsirtó spray is. Ezidáig nem kellet bevessem, de Ördöngősön egy épülő fészek volt a dobozban, így akcióba léptem, úgy szellemirtósan és kitakarítottam a dobozt. Most egy darabig jó lesz, de ajánlom mindenkinek, hogy vigyen magával ilyen sprayt, hisz sok bosszuságtól és fájdalomtól kímélhetitek meg magatokat adott esetben.

Szellemírtóskodás után elvégeztük a hatalmas gazban a stemplizést és szörnyülködve vonultunk tovább az elhanyagolt, de pár esztendeje még virágzó majorságon, melyet 1456-ban már említ V. László adománylevele Ördöngősegyháza alakban. Hajdan temploma is lehetett Ördöngős halmon, melyet 1896-ban, templomostól, mindenestül elhordtak derék környékbeli gazdálkodók, szegényemberek. A puszta aztán 1945-öt követően a környékbeli téeszcsé majorságaként vegetált, majd a rendszerváltást követően 2001-ben egy magánbefektető társaság látott hatalmas lehetőségeket a helyben. Oktatási- konferencia helyet képzeltek el ahol többek között exkluzív esküvőket, összejöveteleket is lehetett tartani az igényes szálláshelyeken és ezenkivűl a lovas turizmusban is nagy lehetőséget véltek felfedezni a befektetők. ...de ez szemmel láthatóan már a múlté, kedv, s remények tova szálltak és jelenleg Csipkerózsika álmában leledzik Ördöngős és mára csak gaz és elhanyagoltság van itt.

Mivel meghiúsult frissítési tervünk, ezért csak úgy állva mint a lovak betoltunk egy tízóraira szánt szendót, bár kívánni nem kívántuk, de eszünk súgta, hogy muszáj enni ha nem akarunk idejekorán eléhezni. Frissítés után egy darabig még az elhagyatott majorságban kolbászoltunk, miközben vegyes érzések kavarogtak lelkünkben a látottakon. Elhagyva a valamikori majorságot hosszú vándorlásba fogtunk az árnyéktalan poros szekérúton, hatalmas búza és kamilla táblák között. Egy derékszögű kanyar után egy számomra ismeretlen nevű öntözőcsatorna partjára jutottunk, mely innentől pár ezer lépésen keresztül jobbról kísért bennünket, míg balról a Kéktói- erdő fáinak árnya adott némi felüdülést. megvizuáltuk az önjáró dízelmotoros öntözőberendezést, diskuráltunk a csatorna partját kaszáló munkásokkal és ripsz- ropsz meg is szűnt ez a szakasz és ÉK-nek fordulva beléptünk az erdő sűrűjébe. Kellemes, de rövid szakasz vette kezdetét, mert hamarosan az egykori Bozó- tanya mellett újra beálltunk egy poros, árnyéktalan rohadt hosszú szekérútba, mely egy szakaszán láthatóan egy elhordott, elszántott valamikori kunhalmon vezetett keresztül.

Óriási felüdülés volt elérni az aszfaltos országutat, melyen a Tompahát zsáktelepülésére lehet eljutni Derekegyháza felől. Fél 12 volt mikor ráálltunk a hosszú, majd két km-es tűzforró aszfaltcsíra, ahol bármiféle árnyék csak hiú ábránd volt. Jött is a kalapácsos hamarosan, de most hamar leráztuk magunkról a hatását, mert tolni kellett ha elakartuk érni Tompahát vegyesét, mely csak 12-ig van nyitva és szerettünk volna ott hidegebb italhoz jutni, mert a tartalékaink már csak poshadt meleg löttyök voltak. Turbófokozatban értünk a piciny faluba, nagy kövek gurultak le rólunk, mert úgy döntöttük a hatalmas forróság végett itt beszüntetjük a túrát és majd adandó alkalommal innen folytatjuk.

Berongyoltunk a vegyesbe, ahol a szegényes készletből vettünk egy-egy üveg ásványvizet, ittunk egy hideg üccsit és betoltunk egy életet adó jégkrémet. Bélyegeztünk, elsétáltunk a buszmegállóba, még csak háromnegyed dél volt, a busz több mint egy óra múlva jön. Mit csinálunk a pusztában a legmelegebb időszakban? Megszólalt kedvesem: " Nem úgy van az! mire ideér a busz már majdnem átérünk Ótompahátra, had égjen a zsír! Egy életem, egy halálom, legyen, mit nekem még 10 kemény km!

Gyorsan átsétáltunk a piciny falun, számba vettük a helyiség piciny történetét. A településrész az 1874-ben eszmei községként létrejött Derekegyházhoz tartozik. Derekegyházához hasonlóan Tompahát is a környékbeli elszórt tanyák, puszták, majorok egyesítésével jött létre 1874-ben. A környék Károlyi uradalom része volt, tőlük vásárolta meg a gazdag pesti gyáros Weiss Manfréd, aki felvirágzást hozott a környékre, kinek a családja korszerű öntözéses gazdálkodást honosított meg. A második világégést követően Állami Gazdaság, Téesz alakult a jól prosperáló birtokból, melyek helyét a rendszerváltást követően privatizált magánbirtokok üzemelnek.

Egyre nagyobb tempóban hagytuk el a falut, előbb csak az aszfaltcsík állapota romlott, majd miután az balra befordult, mi egy, az eddigiekhez hasonló poros, árnyéktalan mezőgazdasági útra váltottunk. A táj sem sokat változott az eddigi megszokott gabonatáblák, vetések váltogatták itt is egymást. Már nagyon forróság volt, tényleg a pokolban éreztük magunkat, mikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére, nem akartam hinni a szememnek, 39 fokot írt! Mi meg gyalogoltunk, az erő is fogyott, az italosflakonok is kemény fogyókúrába kezdtek, de aztán egyszer csak mint egy varázsütésre majd egyszerre lendültünk át a holtponton, tudtunk tartani egy jó haladós tempót. Úgy nagyjából 500 méterenként álltunk meg kortyolni egyet és lőni pár képet.

Még beszélgetéssel sem fárasztottuk magunkat és egyszer csak egy ligetes részbe kanyarodtak a jelzéseink és újra aszfalton haladtunk tovább. Pár lépés után megpillantottuk Ótompahát első ingatlanait. Előbb tanyás részen haladtunk, majd a tanyák utcává rendeződtek. Elhanyagolt és szépen karbantartott épületek közt tettük meg a 4405-ös műútig hátralévő szűk két kilométert, ahol a Nagymágocshoz tartozó településrész piciny központjához érkeztünk. Itt már semmi cicó, semmi időhúzás, hanem ráálltunk a Nagymágocsra vezető kerékpárútra. Azaz ráálltunk volna, de éppen útfelújítás, új bicikliút építés zajlik, úgyhogy itt meg győztük kerülgetni a munkagépeket. Bő másfél km-t tartott ez a szakasz az egykori Károlyi birtok földjei mellett, amikor is a jelzések átparancsoltak a műúton, és megpillantottam Nagymágocs templomtornyát! Régen kurjantottam ekkora csatakiáltást, még a mellettünk pöfögő egyik munkagépet is túlordítottam, melynek kezelője is odakapta a fejét, hogy mi történhetett. Kézjelekkel elmagyaráztam neki mi ez az ordibálás, mire fogta és meglengette munkavédelmi sisakját. Nagyon jól esett a gesztus!

Ráhúztunk palackjainkra, melyekből az utolsó cseppeket facsartuk ki és ráálltunk a finis utolsó két kilométerére. Előbb egy hatalmas és büdös sertéstartótelep mellett slattyogtunk el, majd miután átpréseltük magunkat egy sorompón, az eddigi aszfaltot földút váltotta, a Mágocsi- ér árvízterében vonultunk tovább. Balra az ártéri erdősáv, jobbra hatalmas kukoricás, a nap meg persze nyugatról tűzött a hátunkba, de itt már semmi nem számított, közel volt a cél! A falu határában aztán váltottunk pár szót a szennyvíztelep egyik kezelőjével, aki kijött a hűs irodájából megcsodálni a csodabogarakat, akik nem elég, hogy gyalog jönnek a településre, de még képesek voltak ebben a forróságban is szenvedni.

Innét már tényleg hamar elértük Nagymágocs első épületét, a hatalmas, háromszintes zabsilós magtárat melyet 1895- ben Ybl Miklós tervei szerint építettek. A műemléki védettségű magtárt napjainkban romos állapotban leledzik, nem látogatható, bár most éppen felújítás nyomait véltük felfedezni. A nagyközségbe a Gróf Károlyi Imre térnél értünk be, ahol az egykori, mára példásan felújított valamikori Uradalmi Tiszttartói lakás, mely később tanács, majd polgármesteri hivatal is volt található, mely napjainkban helytörténeti gyűjteménynek és turistaszállónak ad helyet. A teret egykori cselédségi lakások szegélyezik, központi részén pedig egy 1956-os Emlékmű kapott helyet.

Átsétálva a falu főutcáján, a kék sávok jobbra haladtak tovább, de nekünk most arra nem volt dolgunk. Célba értünk! Itt már szolidabban ordibáltam, nem akartam csodásítani magam, erre kedvesem már tanulva az előbbiekből, korábban felhívta a figyelmemet. Lapogattuk, ölelgettük egymást: csak megcsináltuk ebben a gyilkos melegben! Igaz nagyon kikészültünk, minden erőnk és italunk elfogyott a végére, de itt vagyunk. Szinte hihetetlen, ha nem szól rám asszonykám, Tompaháton, bizony feladtam volna. Célba értünk, de még el kellett ballagni a falu legismertebb nevezetességéhez, a Károlyi kastélyhoz, ahol az AK igazolópecsétje lakik, hogy dokumentáljuk is a teljesítményünk.

Útközben érintettük a Szent Alajos tiszteletére felszentelt római katolikus templomot, melyet gróf Károlyi Alajos 1883-ban építtetett neoromán stílusban Bachó Viktor tervei alapján. A templom előtt fejet hajtottunk Nagymágocs Hősei előtt, akik a nagy Háborúban( I.vh) áldozták életüket szeretett hazájukért. Innét árnyas fasorban értünk a kastély portájához, ahol legelőször hideg vizet kuncsorogtam a kedves portáshölgytől, Icától. Rutinosan nyúlt a szolgálati hűtőbe a hideg vízért, mert mint elmondta nem mi voltunk az elsők már akik ideérve kifogytak az italukból. Ezért mindig van bekészítve neki ital a fáradt vándoroknak. Míg szomjunkat oltottuk beszélgettünk és rákérdezett, hogy a parkon kivűl a kastélyt is meg szeretnénk- e nézni. Hát mit mondjon a magunk fajta vándor. -Persze! Betelefonált és mire beértünk a csodás parkon keresztül a kastélyhoz, már várt Ági az egyik munkatárs, aki végig vezetett a látogatható részeken.

Amíg a sétányon bandukoltunk és fényképeztük a hatalmas park növényeit, fáit dióhéjban sorra vettük a falu és a kastély történetét. A települést a középkorban simán Mágocsként ismerték, először a 15. sz. húszas éveiben írnak róla, aztán valamivel több mint 100 esztendő múltán a hódító török hadak égetik porrá, de a lakosság visszaszivárgott és a defterek 1580-ra 128 mágocsi portát köteleztek adófizetésre. Ez a viszonylagos nyugalom nem sokáig tartott, mert 1590-ben tatár hordák pusztítják el. Ezután a török kiűzéséig(1702) lakatlan pusztaként írnak róla az annalesek, a kor szokásához híven a birtokokat ebben az időben adták- vették a gazdag magyar földesurak egymás között. Az oszmánok elzavarása után a Császártól hűsége és kiváló eredményei díjaként gróf Schlick Lipót tábornoknak adományozta. Azonban a még magyarul sem tudó labanc hadvezér alig húsz év elteltével eladta az egész birtokot gróf Károlyi Sándornak és ezzel megkezdődött Mágocs felvirágzása.

Az új tulajdonos megkezdte a környező puszták, uradalmak betelepítését és lassan elkezdték fejleszteni a gazdaságot, mely hatására 1850-re Mágocs országos hírű mintagazdaság lett. Ebben a legnagyobb szerepe Klauzál Imrének és Szendrey Ignácnak (Petőfi apósa) volt. 1850-et követően Károlyi Lajos az uradalom központjává fejlesztette és elkezdődtek a hatalmas építkezések, melyek megtervezéséhez, kivitelezéséhez országosan, sőt Monarchia szerte ismert építészeket bíztak meg. Itt említeném meg, hogy miután Petőfi Zoltán apa nélkül maradt, egy évig itt nevelkedett a nagyapjánál a költőóriás fia. Károlyi Alajos idején történt meg Mágocs nagyközségé való fejlesztése, ekkortól húsznál is több uradalmi majorság alkotta a települést, ezek közül napjainkra számos elszakadt a településtől és önálló faluvá lett. Ennek hatására 1903-ban átnevezték a falut Nagymágoccsá. Csongrád vármegye egyik legjelentősebb mezőgazdasági területén a gazdálkodás a 2.vh után állami formában (állami gazdaság, téeszcsé) folyt a rendszerváltásig, aztán itt is nagyfokú privatizáció szabdalta fel az egységes birtokot.

Az eklektikus és neobarokk stílusjegyeket magán hordó Károlyi Kastélyt 1896- 1897 között építette Károlyi Imre és felesége, Károlyi Zsófia grófnő ( másod unokatestvérek voltak), részben Ybl Miklós tervei alapján. Érdekes módon az épületek eredeti állapotban láthatóak manapság is, a kastélyt 40 hektáros, ma is példásan gondozott angol park veszi körbe, ahol több barokk szobor is helyet kapott. 1910-ben Magyarországon egyedülálló módon a kastély első emeletének egy részét kápolnává alakíttatta át a grófi házaspár, lévén itt volt felravatalozva elsőszülött fiúk, Tibor, ki 8 éves korában hunyt el. A házaspár így szerette volna megőrizni emlékét, a kis templom padozata és oldalfala fehér és fekete márványborítást kapott. Az oltár mögött a márványlapok csíkozása egy ördögformát képez, melyhez a helyiek több legendát is fűztek az évek alatt. A kastély virágzó életének a ruszki hadak lehengerlő előrenyomulása vetett véget. A front közeledtével a még itt élő Károlyiak értékeiket hátrahagyva elmenekültek.

Az ide érkező "felszabadító" csapatok aztán a helyiekkel karöltve majdnem minden mozdíthatót elvittek, a ritka és értékes könyvekkel pedig befűtöttek a kandallókban. A még megmaradt kevés tárgyat aztán az állam a front elvonultával lefoglalta és Szentesre, Egerbe és Sárospatakra vitette, ahol a városok múzeumaiban a mai napig láthatóak. Az államosítást követően a kastély volt vas- és fém élmunkás üdülő, majd görög szabadságharcosok átmeneti otthona, majd Csongrád megye egyik szociális otthonává alakították át, ezt a funkciót tölti be napjainkban is. Látogatni csak korlátozottan és vezetéssel lehet pár termet.

Mi azon szerencsések közé sorolhatjuk magunkat, akik köszönhetően a kedves személyzetnek, belülről is megismerhettük a kastélyt ahol sokáig Magyarország egyik legnagyobb főúri családja lakott. Sétáltunk még a hatalmas park még hatalmasabb lucfenyői, tiszafái, mamutfenyői és tujái árnyékában, melyek között a 10 hektáros tó partjára értünk le. Ezzel a nem mindennapi látogatással ért véget háromnapos hőségtúránk, azonban még kifele igazolnunk kellett itt jártunkat, mert befele lányos zavarunkban és izgatottságunkban ezt elfelejtettük.

A nap még azonban nem ért véget, a közelben lévő buszmegállóból Szentesre hajtattunk ahol kocsiba pattanva egy másik érintőpontos mozgalom keretében még megismerkedtünk a közelben lévő Csongrád városával, valamint kódorogtunk még egyet a Kőröstoroknál, ahol a Kőrös vize a Tiszáéval egyesül. A napot az egyik Holt- Tisza parti csárdában zártuk, ahol egy- egy Tiszai halászlével és túróscsúzdával zártuk. Kiskunfélegyháza és Kecskemét érintésével hajtottunk hazáig, de útközben a Pelsónál, Siófok környékén hatalmas viharba kerültünk, ahol még az autópályán is csak 30-cal tudtunk haladni Késő este nyomtam meg kapunk távirányítóját és parkoltunk be az udvarba, de még egy üveg Proseccóval megjutalmaztuk magunkat.