2023. május 19., péntek


KDP. 15. TÚRA    2023.04.22.                                   CSABDI - HÉREG 







FEL A SOMLYÓRA!



Mindenki a hegy csúcsán szeretne élni, nem is sejtvén, hogy a valódi boldogság éppen abban rejlik, ahogyan oda fljutunk."                                                                                                                                                     Gabriel Garcia Márquez (Száz év magány)









"Mindenki
Lassan kifut alólunk a KDP piros sávja Piszkénél a Duna kék szalagjánál. Terveink szerint még  egy alkalommal koptatjuk  majd Magyar Királyi kincstári turistalábainkat a Gerecse emelkedőinek vadonjában. Hogy célunkhoz közelebb jussunk,  ma Csabdiból indultunk, hogy kicsit több mint 20 km gyaloglat után célba csapjunk Héreg-felsőn.






Hét előtt már fertályórával ott toporogtunk Bicskén a vasútállomás előtti szétbombázott autóbuszállomáson, ahova valóságos bombatölcséren keresztül vezetett utunk. Azonban ahhoz, hogy hétkor már élvezhessük a kelő nap langyosan cirógató sugarait bizony megint nagyon korán kellett kelni, bizony össze is vesztem kakas úrral mikor már negyed  ötkor riadót fújt Őméltósága. A várakozás percei gyorsan teltek, hisz a feltúrt buszmegállóban egy kedves sporttárs is várakozott hű társával egy törpe Schnauzerrel a járatra, hogy szintén Csabdiból indulva tegyenek meg egy szép túrát a Mária zarándokúton. Első feleségem persze a kutyusra moccant. Mi pedig az élet és  a túrázás nagy dolgait hánytuk- vetettük meg Petivel.





A járat pontosan indult, de mire a lövészárkokon és az építkezési lámpairányításon átvergődött, összehozott pár perc késést, de ezen a járaton ez nem igazán érdekes, hisz amolyan helyijáratként funkcionál. A korai járaton alig lézengett utas, azok is Bicske soron következő megállóiban leszállingóztak, így igazán családias légkörben tettük meg a pár kilométeres utat Csabdi központjáig, ahol búcsút intettünk Petinek és hű társának, nekik innét indult a mai nap. Mi még zötyögtünk egy keveset a Béke utcai megállóig és készültünk egy finom ristrettora a Gero Caffeba, de mint a bibliai közmondásból már rég tudjuk: "Ember tervez, Isten végez!"  A messzeföldön híres kávézón ezúttal is csak hatalmas lakatokat találtunk, pedig még a KDP igazoló pecsétje is itt lakik (a falon, kivűlről). Hazaérve néztem utána, a Pandémia őrült idején döntöttek úgy a tulajok, hogy elég volt. Kár érte, érdekes színfoltja volt ennek a csodás kis településnek.







Így a kávézás maradt a jó öreg MTSz-es kulacsból,  (ez itt a reklám helye) melyet még odahaza töltött meg kedvesem jófajta itáliai keverékből főzött feketével. Kávészintünk beállítását követően a szokásos bemelegítő mozdulatokat, nyújtásokat, törzskörzéseket végeztük el békebeli stílusban. Nézőközönség és szurkoló had ezúttal nem volt, ez egy pedáns környék, de a függönyök a környező házakban azonban bőszen lebegtek...  E kis intermezzó után belecsaptunk a lecsóba és felvezetőm begyújtotta a rakétákat a hosszú és fogós emelkedőjű Béke utcán. Hirtelen nem esett jól a meredély, szóvá is tettem, hogy hátrébb az agarakkal, kell még az erő, hisz lesz emelkedő ma még rendesen. Kedvesem azonban nagyon érezte a bugit, ( hál' Isten végleg elmúltak a betegség poszttünetei nála) visszanyerte régi énjét és tartotta a tempót. Szerénységem pedig saját iramra váltott és jó pár perc hátrányt összeszedtem a lekanyarodásig, ami egy hacienda előtt tör le a Csabdi- bányatelepre tartó útról.








Az idáig vezető aszfaltcsíkon bő 1300 méteren 70 m körüli szintemelkedésen kapaszkodtunk fel. Rendesen gőzölt már tar fejem és a levegőt is elég furcsán vettem már a végén. Gondoltam fújok egyet a letörésnél, de Első somolyogva rám pillantott és ellenvetést nem tűrve benyögte: "- én már pihentem és különben is lejtő következik!" Persze az egóm nem engedte hogy megálljak, fogcsikorgatva léptem a tettek mezejére és rákanyarodtunk egy szekérútra, hogy az eddig megszerzett szintet alig egy km alatt elvesszük. Na ezért másztam én! Persze könnyebb volt a lenek, mint a fönek, a pulzusom is beállt közel normálra, így haladós tempót sikerült tartani. Elhaladtunk a Mayer tanya mellett, majd hamarosan a Vasztélyra tartó aszfaltcsíkon kerestük a P- jelzéseket. Nem sokat haladtunk az országúton, jelzéseink nyugatnak térítettek bennünket és beléptünk a szűk Alsó-Bitang-völgybe. Hamarosan megérkeztünk a Szent László patak romantikus hídjához, ahol előkerült a lapos és megtartottuk szokásos túra indító szeanszunkat. A kupicákba ezúttal eredeti Szatmári szilvórium került, melynek ízvilága tényleg felidézte az érzést mikor érett szilvába harapunk. Minden cseppje kincs ennek az elixírnek, mely a Szamos jobb partjáról, Szamosszegről származik. 






Tennék egy kis kitérőt az elixír szónál. Az orvostudomány régebben és bizonyos orvosok ma is a növényi alapanyagokból készült oldatokat és főzeteket egy minden bajra használható csodaszernek tartották és az élet meghosszabítását remélték tőle. Tehát lesarkítva ha elixírt, esszenciát, párlatot fogyasztunk mértékkel, az bizony élettanilag inkább hasznos, mint káros. Persze a hangsúly itt erősen a mértéken van és csak módjával éljünk ezzel a "szerrel"!







Mai túránk nagyon szerencsés időpontra esett, hisz ebben az időszakban virágoznak a vadvirágok és mindenféle díszfák, bokrok, gyümölcsfák. Élvezettel szagolgattuk, fotóztuk a színpompás réti és erdei virágokat, melyek felismeréséhez több esetben is okosezközeink applikációira volt szükségünk. A teljesség igénye nélkül gyönyörködhettünk kínai díszkörtefa, vadalmafa, vadcseresznye, barackfa, almafa és hosszan sorolhatnám még a fák fajtáit ezer színben virító virágzatában. .... és a rengeteg mezei, erdei virág, melyek próbálják kihasználni, hogy rengeteg éltető napsugárhoz jutnak és megtudják mutatni pompájukat, valódi énjüket a lassan beinduló a dús vegetáció előtt, mely során a fák lombkoronái összezárnak és elfogják előlük az éltető napfényt. Versenyt futnak az idővel, de a természet ezt is utánozhatatlan módon irányítja. Miket láttunk? Csak felsorolásnak a teljesség igénye nélkül: Árvacsalán, Tavaszi hérics, Illatos hunyor, Farkas kutyatej, Saláta boglárka, Pongyola pitypang, Őzsaláta, Tavaszi kankalin, Kányazsombor, Zöld hunyor, Tavaszi aggófű, Gólyahír- ezek amik hirtelen eszembe jutnak, de a felsorolás nagyon sokáig folytatódhatna. Aztán a gombák amiből ma háromra sikerült rálelnünk: Kucsmagomba, Szent György napi gomba és Tüskegomba.








A völgyben eseménytelen út várt ránk, csak a fotózás és növény csodálás késztette megállásra időnként piciny csapatunkat. Elhaladtunk a Bitang 205 m csúcsa alatt, majd egy szépen rendben tartott tanyánál csodálhattunk egy pejt és egy pónit. Az épület mellett aztán földbe gyökerezett a lábam, hisz egy legalább 70 éves villanypózna és azon egy ugyanolyan korú lámpa díszelegett. Visszaröppentünk az '50-es évekbe, amikor még ilyen lámpák szolgáltatták a közvilágítást. A "tányérokban" egy 100-as villanykörte pislákolt, ami mindenre jó volt csak arra nem, hogy lásson az ember fia a sötét utcán. A villanykaró valóságos időutazást szinbólizált, hisz a régi lámpa mellett már egy újabb kort idéző világítótest is díszelgett, de láthatóan ezek csak dokumentum jelleggel lettek meghagyva, hisz egyik sem volt már bekötve, a tanya világítását már modern ledes, napelemes világítótestek szolgáltatják.






A tanya után nádas és patakparton slattyogtunk tova, majd egy kitisztításra váró egykor szebb napokat láthatott felduzzasztott tavacska szélén kanyarodtunk balra, hogy a Tükröspusztára vezető utunk finisébe érhessünk. Tükröspuszta Bicske területébe teljesen enklávé jelleggel beékelődő, de exklávé jelleggel Csabdihoz tartozik. Ez a jelentős mezőgazdasági terület ahol jelentős lovászatok is találhatóak egykoron gróf Pálffy Daun család birtokrendszerének ékköve volt, majd téeszcsé üzemelt itt, napjainkban pedig a regnáló politikai elit szűk vezető körének érdekszférája. Mi csak a birtok szélét láttuk, de ebből is bőven kivehető volt, hogy itt a pénz a legkevesebb.







Az egyik csilli-villi karámnál aztán a jelzések észak- nyugatnak térítettek bennünket, megérkeztünk a Somlyó lábához! Továbbra is szekérúton bandukoltunk, de már az első lépésektől érezni lehetett, hogy emelkedik az út alattunk. Előbb olyan sunyisan, épp, hogy csak észrevehetően, de semmi kétségünk nem volt afelől, hogy lesz ez még cudarabb is hamarosan. A jól kijárt mezőgazdasági út a Majori- tábla és előbb a Becsei- kúti- tábla, majd később a Kerekkúti-Alsó- tábla léniáján vezetett, remek fotós témákat adva az előttünk tornyosuló Somlyókról. Már itt megkezdődött a virágkavalkád, szinte percenként megállásra késztetett valamelyik ismert vagy ismeretlen csoda. A hivatalos piros sáv talán 10 m-el nyugatabbra vezet egy elerdősült szekérúton, ami már most áthatolhatatlan dzsindzsában leledzik, így annak a szélén vezető sokkal jobb útvonalon vonultunk, mely sokkal több látvánnyal szolgált.






Aztán mikor ez a szekérút keletnek kezdett kifordulni alólunk egy meredek vadcsapáson  felkapaszkodtunk a fölöttünk futó hivatalos ösvényre, melyen pár száz lépés megtétele után elnyelt bennünk a Százholdas hatalmas erdőtömbje, melyben egymást váltották hatalmas makkfa matuzsálemek. Elhaladtunk egy számunkra ismeretlen, rendben tartott erdészház mellett és az út is szép lassan elkezdett emelkedni alattunk, sőt bő 1 km megtétele után eljött a tüdőköptető, pulzus felugró szakasza is. még szerencse, hogy a sok látványos virág időről- időre megállásra késztette felvezetőm, így nem kellett cselekhez folyamodnom, hogy egy kis levegőhöz jussak. Az erdő szélén 200 m tszf-ről indultunk és alig 2 km kapaszkodást követően fogunk eljutni a Somlyó 435 m. magas csúcsára, de addig még volt történés bőven.









Először a Somlyóvár nyergében elértük az OKT kék sávját és egy darabig csatlakoztunk ehhez a turista főútvonalhoz, hogy pár száz lépés legyűrése után megérkezzünk a nyereg tisztásán lévő egykor sokkal szebb napokat látott fából készült turistaházhoz, melynek eredetijét 1930 környékén építették. Jelenleg kulcsosházként szolgálja a turistatársadalmat, környékén tűzrakó hely, focipálya is található, valamint a bejárat melletti oszlopon lakik az OKT igazolópecsétje, mellyel a mi ítinerünkbe is igazolni kell ittjártunkat. Mire felértünk kellemesen elfáradtunk és hosszabb pihenőt tartottunk. Legelőször is az MTSz-es törölközővel (ez megint a reklám helye) letöröltem a kövér izzadság cseppeket tar fejemről és homlokomról. Ezután következett a jól megérdemelt tízórai és ásványvíz, melyekkel beállítottuk energia és folyadékszintünket.








A pauzát követően kisétáltunk a tisztás peremére, ahol rögtön tátva maradt a szánk, és úgy is maradt jó darabig. Alattunk terült el a Tarjáni- medence és mögötte a hatalmas Bánya- hegy és a Nagy- Gerecse összefüggő óriás tömbje, jobbra pedig a Maróti- hegy, de a távolban feltűntek a Budai- hegység és a Pilis ormai is. Visszatérve a fenyves szélére ,további emelkedésbe kezdtünk és próbáltuk fellelni az egykori Somlyóvár csekély sáncait, de ez most is kevés sikerrel járt és csak gondolomra fogtuk rá pár sziklakitüremkedésre, hogy ezek a hőn áhított vár nyomai. Bár utánaolvasva valószínúleg Somlyóhegyen egy őskori vár csekély nyomai fedezhetőek fel. A köztudatban élő vár a Kis-Somlyón állt, mely innen pár száz méter kitérővel érhető el. Ez utóbbit ismerjük Tarján váraként és a XV. sz-ig volt jelentősége, de túl sokat erről sem tudunk, okleveles említése ezidáig nem került elő és csupán Nováki Gyula végzett pár feltáró ásást 1994-ben.









A kis intermezzót követően felkapaszkodtunk a Somlyó vállára és a Khrsz-en tettünk egy kis kitérőt, hogy állunk újból leeshessen az elénk táruló csodáktól. A Somlyó dolomittömbjének fennsíkszerű kies csúcsára egy a sziklagyepeseket idéző kellemesen járható emelkedőn érünk el, útközben megcsodálva a hatalmas ritkás tölgyeket, aztán ritkás virágzó bokrok közt emelkedünk néhol valóságos héricsmezőkön, melyek ezekben a napokban pompáznak legszebb énjükben. Már ezért megérte volna a pár száz méteres kitérő, felérve a sziklás csúcsra az elénk táruló körpanoráma feltette a koronát a mai túránkra. Még szerencsénk is volt, mert bár párás volt a levegő, de csak annyira, hogy a messzelátást nem igazán befolyásolta, de a fotók minőségét már igen. Sebaj a vizuális élmény beégett emlékezetünkbe és jó darabog ott is fog maradni. Csak pár csúcs felsorolásképpen amit felfedezni véltem: Kis-kevély, Nagy- kevély, Széchenyi-hegy, János-hegy, Kétágú-hegy, a Magas-Börzsöny, Gete, bajóti Öreg-kő, Nagy-Gerecse, Bánya-hegy és dél felé a Vértes vonulatai. Leláttunk Tatabányára, Tarjánra és Héregre is. Egyszóval magnific!










Fotómasinák csapágyasak lettek, készültek a selfiek ezerrel és különféle pózokban is megörökítettük egymást. Öröm, boldogság járta át testünk lelkünk, nagyon jól esett a csúcscsoki és csúcsgumicukor. Ahogy olasz barátaim mondanák hasonló szituációban: La Dolce vita! Persze egyszer minden jónak vége szakad és még távolság is várt ránk bőven, így a már szokásos pantomimes fotó után szedtük cók-mókunkat és tovább álltunk. Amint visszaértünk a túrista főútvonalhoz, eljöttek kedvesem percei! A széles jó minőségű kellemesen lejtő szekérúton a létező legnagyobb fokozatba kapcsolt, ráadásul még az utánégetőket is bekapcsolta. Valahogy ma én is éreztem a bugit, tartottam a lépést, nem kértem, hogy lassítson, de tudtam, hogy megiszom még a levét ennek a száguldásnak. Néhol még bele is kocogtunk, pedig ez egyáltalán nem jellemző ránk.






Pillanatokon belül leértünk a Szénégetőnél lévő elágazásban, ahol fájó szívvel intettünk búcsút a kék sávnak és folytattuk a szint elvesztését. A Somlyó csúcsától az Aranyosi- völgyig  tartó 2 km-es szakaszon több mint 150 métert ereszkedtünk valami eszement tempóban. Még a fotómasinák is csak ritkán kerültek elő, igaz elég jellegtelen erdei szekérúton dzsalóztunk. A völgyben bő 500 m-en szintútra váltottunk, majd lassú kapaszkodás vette kezdetét a Kis-hegy(315 m) oldalában. Na ez nekem most nagyon nem esett jól! Erős volt az idáig tartó tempó és most hirtelen itt tornyosult előttünk egy hegy! Meg is jött hamarosan a kalapácsos ember és odakólintott rendesen. Fújtattam, izzadtam, emlegettem mindenki le és felmenőjét, de hát nem a hegy csinált engem, így fogösszeszorítva tettem egyik lábam a másik után, saját tempóra váltottam. Kedvesem hamarosan el is tűnt a látómezőmből. Ez  meg van beszélve nem vár rám, tarja ő is a saját ütemét, aztán majd a tetőn bevár, ha van elég türelme. 







A Kis-hegy csúcsát nem vettük be, hanem annak kb. a szemöldökéig kapaszkodtunk, majd előbb lassú, majd meredekebb ereszkedésbe kezdtünk aminek egy nevetlen patakocska völgye vetett végett. Hídátkelést követően egy rövid kapaszkodás után kiléptünk az erdőből és elénk tárult a Gerecse dombjai között megbúvó sváb település, Tarján látképe, melynek első épületeit a Kenderföldek nevezetű részen értük el. Mintha a Lajtán túl találtuk volna magunkat a településen! Pedantéria, ragyogó tisztaság, szépen gondozott porták, épületek, mely sugározták magukból a jólétet! Bizony lépten- nyomon tetten érhető, hogy a falu majd fele sváb és az ő életfelfogásuk, precízségük ráragadt a település többi lakójára! Ékszerdoboz a Gerecsében, igazi üdülőm paradicsom! Úgy gondolom, hogy ez a mintatelepülés megérdemli, hogy az átlagostól kicsit hosszabban foglalkozzak a történetével.






Annalesek  bizonyítása alapján a faluban már a rómaiak által is használt utakon folytattuk a gyaloglatot, de magát a települést csak 1240- ben említi okirat, mint a zsámbéki plébánia birtokát " Terra Taryan" alakban. 1326-ban  Pál Mestert említik birtokosaként, majd Esztergom megye birtokaként tartják számon, mint a tatai vár tartozéka. A hithű oszmánok 1529-ben foglalják el, melynek következtében elnéptelenedett. Csipkerózsika álmából több mint 110 esztendő múlva ébredt, amikor is csekély számú református magyar telepes érkezett. Mivel a falu a Habsburg és az Oszmán érdekeltség limesén feküdt, ezeket a telepeseket folyamatosan vegzálta valamelyik megszálló erő, így számuk is folyamatosan változott. Voltak itt földesurak a Zichyek, Csákyk, de végül a tulajdonjog az államé lett.








Miután végleg sikerült elűzni a török hódítókat(1683) a falu jutalomként  Kappff báró tulajdonába került. Ám a falu lakói, akik ekkoriban 100%-ban református magyarok voltak 1707-ben csatlakoztak a Rákóczi féle szabadságharchoz, melyért aztán meg is kapták "jutalmukat" a Habsburgoktól. 1727-ben Tatával egyetemben Tarján is a gróf Esterházy család érdekeltségébe kerül, akik elhozták az első aranykort a településre. 1737-ben a grófi család kb. 40 német római-katolikus családot telepít ide, a legenda szerint a Fekete-erdő környékéről. A katolikus templom, mely a Krisztus-Király templom titulust kapta és a Református templom egyaránt az 1780-as évekre készült el. A lakosság ekkortájt főként szőlőműveléssel és gabonatermesztéssel foglalkozott, de ezeket többször is természeti csapás sújtotta, de a járványok sem kímélték a falu lakóit.





A falu lakó is az 1848-49-es szabadságharcban is az igazság oldalára álltak és aktívan részt vettek a forradalmi eseményekben. A dicsőséges felkelés bukása után azonban az Esterházyak továbbra is fontosnak tartották a falusiak jólétét, támogatták a jobbágyfelszabadítás után a falusiak boldogulását. 1866-67-ben kolera járvány csapott le a falura és tizedelte meg a lakosságot, ráadásul ennek lezárultával a filoxériajárvány irtotta ki a gazdák megélhetését szolgáló szőlőültetvényeket. A  19-20- sz fordulóján kezdett önállósulni a falu, iskola, óvoda, posta, tűzoltóság alakult, sőt saját orvosa és lelkészei is lettek a településnek. A fejlődésnek az Első nagy világégés vetett időlegesen gátat, ekkor  400 életerős férfi került az esztelen háború poklába, ahonnét 85 soha nem tért vissza szülőföldjére. Emléküket a templom előtti Hősi emlékmű őrzi.







A szégyenteljes trianoni béke után sem költözött nyugalom a faluba, hisz ekkor újra a változás mellé álltak a lakók és a Tanácsköztársaság leverése után újra üldözni kezdték a helyi lakosok kommunista érzelmű tagjait. Ráadásul ezekben a vészterhes időkben a nemzetiségi villongások is kialakultak, de ezek ellenére fejlődött a település. Országút épült Héreg és Tatabánya felé, 1939-ben a villanyvezeték is elérte a falut. A 2. világégés kitörtével a faluban érthető módon felerősödött a nemzetszocialista eszme, volksbunduk alakultak, de a rengeteg SAS hívő sem kerülte el Tarjánt. Tömött sorokban vonultak a férfiak egy esztelen eszme zászlaja alatti frontra. A falut előbb a németek szállták meg, majd jöttek a hős orosz "felszabadítók" akik csak másodjára tudták véglegesen "felszabadítani" Tarjánt.






Szomorú idők kezdődtek az új világ hajnalán! Üldözték a német ajkú lakókat, több hullámos kitelepítés vette kezdetét, a hívőket folyamatosan zaklatták. Azonban ekkoriban is tovább fejlődött a falu, szülőotthon épült, buszjáratok kötötték össze Tatabányával, ahol azok a nincstelenek találtak munkát, akik kicsiny birtokukat "önként" vitték be a téeszcsébe. 1956- ban is a szabadság pártjára állt a falu lakossága, immár sokadszorra, sőt a templom közelében kisebb összecsapás is kialakult e helyi szabadságharcosok és az érkező ruszki horda között. A bukás után Tarjánt 35 életerős ember hagyta el  és emigrált nyugatra. A '960-as évektől nyugalom és fejlődés költözött Tarjánra, gyarapodott, fejlődött a község, mely a mai napig is tart. Mára egy országosan is irigyelhető mintatelepüléssé alakult ki a Gerecse lankái között.









Mire mindezt számba vettük, elgondolkodtunk a tanulságokon már be is fejeztük a frissítést az iskola alatti műfüves focipálya és játszótér egyik padján. Ittunk egy kávét az MTSZ-es (újfent a reklám helye) kulacsunkból és tova álltunk. Megcsodáltuk a már említett templomot, fejet hajtottunk a helyi hősök előtt és bőszen pecsételtünk a mára bezárt Fekete- kő vendéglő falán lakó KDP-s stemplivel. Hosszú menetelés a Jókai utcán autentikus sváb porták között és máris búcsút intettünk Tarjánnak és a Szent Anna kereszt után a Lovászi-hegy végtelen táblái között koptattuk magyar Királyi Kincstári turistalábainkon lévő bakancsaink talpát. A csöndet előbb a végtelen mezőkön a tavaszi munkálatok legfontosabbikát végző, az új magvakat vető hatalmas traktor ütemes zümmögése, majd a nagyfeszültségi vezetékből jövő rádióadás törte meg. 








Látképül Héreg szőlőhegye, a Maróti-hegy, a Nagy_Gerecse és a tévétorony,  valamint a Bánya- hegy szolgált. Idilli könnyű volt a talaj, Első hozta a formáját és lendületes tempót diktált. Átkeltünk, ma másodjára a Szent László patak keskeny vízfolyásán és alig egy óra elteltével már a szintén a Római kortól lakott Héreg templomának egyre közelebbre jöttét élvezhettük. Kikanyarodva az aszfaltra levertük bakancsainkról a szántókon rátapadt sarat, sebes tempóval értük el Héreg Újtelep buszmegállót, ahol a KDP pecsét is lakik. Elvégeztük az adminisztrációt és mivel időnk engedte, lassú csorgásba kezdtünk a falu Fő utcáján. Először a Református templomot vizuáltuk meg, majd a Faluház és a róm. katolikus templom következett.










A Gerecse lábánál lévő település a történelem során egészen az 1800-as évekig az esztergomi érsekséghez tartozott. A falu mind a Tatárjárás, mind az oszmán uralom alatt kihalt, új telepesek pedig a Felvidékről érkeztek a 17.sz végén, 18.sz. elején, Mire jobban belemelegedtünk volna a település történetének mesélésébe, máris Héreg-felső buszmegállónál jártunk ahol járatunk már bőszen pöfögött és csak a mi jöttünkre várt. A kedves pilótával jól elbeszélgettünk Tatabányáig, diskurzusunkat jóformán senki nem zavarta, hisz ezen a szombat délután alig volt utas a járaton.






Tatabányán kerestünk egy streetfood kajákat kínáló egységet, ahol kedvesem egy torillával én pedig egy Kebabbal pótoltuk az energiaveszteséget. Gépesített járművünkkel 7 óra környékén érkeztünk meg a Pelso melletti lakóhelyünkre, ahol jutalom gyanánt még egy flaska champange is eldurrant!


                                                                Egészségetekre!
  

Írta:   Soós Lajos
Fotó: Soós Margit


Térkép és szintrajz: