AK. 23. Túra  2023. 10.16. Vaja - Nyírbátor vá.

Túra a Nyírségben, ezúttal homok helyett aszfalton

"Ősz húrja zsong,                                                                                                                  Jajong,busong

  A tájon,

  S ont monoton

  Bút konokon

  És fájón.

            Paul Verlaine: Őszi chanson (Tóth Árpád fordítása)

Őszi alföldi "expediciónk"  utolsó napján az AK talán leghosszabb egybefüggő szakaszát jártuk le Vaja és Kisvárda között, majd 22 km-en. Ebből alig 3,5 km volt ami homokos szekérúton vezetett, a többi pedig a jó öreg aszfalt, hol forgalmasabb, hol kihalt országutakon. Túloznék ha azt mondanám, hogy sok kellemes inger ért útközben bennünket, ez amolyan tudjuk le gyaloglat volt. Ennek megfelelően szinte űridőt trappoltunk, mert megállásra nem igen késztetett bennünket semmi. Persze így is megismertünk bűbájos nyírségi falvakat és ugye Nyírbátor, melyen most csak átrongyoltunk, hogy aztán alig egy hét elteltével visszatérjünk, hogy jobban megismerhessük a Sárkányok földjét.

Éjjel hatalmas szél kerekedett, mely jótékonyan kisöpörte a vasárnapi hatalmas fellegeket és Hétfőn hideg, de csodás, napsütéses idő lett. A hidegfront utáni kristálytiszta levegőben még a szállásunk erkélyéről is felfedezhettük a Kárpát - koszorú csipkézett ormait. Tüneményes reggelre ébredtünk! Korán kukorékolt a gyura, hisz Nyírbátorban a háromnegyed hét, negyed nyolc közötti időablakot céloztuk meg, mivel ekkor két autóbusz is indult Baktakórántháza felé, ahol át tudtunk szállni a Vajára tartó járatra. Fél hatkor köszöntünk el Magdikától aki még útravalóul kezünkbe nyomott egy félliteres szívmelengetőt, mert tudta ezen a reggelen hiába is kínál, nem tudunk felhajtani egy kupicányit sem.

Pedig toltam neki, de a korábbi járat pont akkor kanyarodott ki a vasútállomás előtti depóból mikor a sarkon befordultunk. Így kényelmesen el tudtunk készülődni a későbbi busz indulásáig, melyen Baktalórántházáig döcögtünk, ahol majd fél óránk volt, mely alatt a büfénél beállítottuk koffein szintünket és egy szendót is gallér mögé toltunk. Negyed kilenc előtt kászálódtunk le a járatunkról a kuruc fészekben a kastély előtt ahol alig kettő nappal ezelőtt már jártunk. Most csak pár futó pillantás a várkastélyra, pár békebeli bemelegítő mozdulat és Kedvesem máris gyújtotta a rakétákat és indulandusz a Móricz Zsigmond emléktúra piros sávján. 

Ezúttal is tartoztunk az ördögnek jó két kilométerrel míg elértük az Alföldi Kéktúra jól ismert jelzéseit az útjelző póznánál, melynél ezúttal nem kellett stempliznünk. Pár pillantást azért vetettünk rá aztán máris tovább álltunk és mire kettőt pislantottunk a Vajai - tó partján találtuk magunkat, hogy egy szaletli  alatt kávézunk és friss péksütit majszoljunk. A Vajai- tó Természetvédelmi területhez hasonló őstavak a Jégkorszak utáni évezredekben alakultak ki, amikor az Ős- Tisza, Ős-Szamos a Kárpátok ormait elhagyva a síkságon terítették szét a hegyekben összeszedett hordalékaikat. Az így kialakult dombok, buckák közötti mélyedésekben összegyűlt csapadékból és a talajvízből lefolyástalan tavak alakultak ki. Ezek aztán évmilliók alatt elmocsarasodtak, járhatatlanokká váltak, földjeiket nem tudták művelni az itt élők.

Ezeket a lápokat, tavakat  aztán a 19.sz végén csatornák sokaságával kötötték össze, felesleges vizüket a Tiszába vezették. A Vajai-tó azon ritka hazai helyek egyike ahol úszó lápszigetekkel találkozhatunk, melyeken páratlan, még a jégkorszakból itt ragadt élővilágot találhatunk. A Vajai -tó TT a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságához tartozik, a tó víztározóként és horgásztóként is funkcionál, partján számtalan hétvégi ház, horgászbungalló áll. A tó partján lévő domb legmagasabb pontján az elmúlt esztendőkben egy kisebb látogatóközpont és egy faszerkezetű kilátó is épült, melynek messzelátó pontja 12 m magasan van. Azon ritka alkalmak egyike esett meg ma, hogy én is felmásztam a falépcsőkön, legyűrve a majrét, melyet legendás tériszonyom vált ki ilyen helyeken. Első menyasszonyom is csodálkozott a bátorságomon, de ennek egy nagyon egyszerű oka van, hisz így párom is jön nekem majd eggyel. 

Megérte felmászni az égbe, hisz a tiszta időnek köszönhetően nemcsak a tóra és a környékre láthattunk rá, hanem a távolban Kisvárda magasabb épületei is jól kivehetően feltűntek. A látóhatárt a változatosság kedvéért most is a Kárpátok koszorúja zárta le!  A kilátótól egy darabig még hétvégi házak sora mellett vezetett a gyaloglat, majd egy rendkívűl hangulatos erdő nyelt el bennünket. Ennek az erdőnek a bája teljesen elvarázsolt minket, teljesen elfeledkeztünk róla, hogy aszfaltot koptatunk. 

Az őszi színpompájukat felvenni készülő akácok a keskeny út fölött teljesen összeborulva egy mesterséges alagutat képeznek, ezzel dobva fel a magunkfajta egyszerű vándor lelkét, hogy jobban tűrje a monoton országúti vándorlást. Mi magunk is elfeledkeztünk az aszfaltról amikor az útpadkán a gyarapodó avarszőnyeget rugdalva tettük egyik lábunk a másik után. A Vas- hegyen jártunk. Kilépve az erdőből egy hatalmas "hegy" tátongott előttünk, fel kellett hágjunk az M3 autópálya felett átívelő hídra, melyről pár percig elnézelődtük  a hatalmasnak nem mondható forgalmat.  

Átkelve a pályán rövid ideig még tartott ez a szép erdei szakasz, majd csak azt vettük észre, hogy Kántorjánosi első házai között járunk. Jöttünkre pár kíváncsi helybeli és kóbor eb vizsgálta meg csodabogár fajtánkat, közben tartottunk egy rögtönzött töri órát erről az eldugott kis faluról, mely tulajdonképen két azonos nevű településből alakult ki. Számomra zavaros a történet, ami biztos, hogy többször cserélt gazdát a Kántor és a Jánosi családok szétágazó kisnemesei között. A két önállónak tekinthető településrész csak a 20. sz. elején olvadt teljesen egybe, de történelme mindig szorosan összefüggött. Utolsó birtokosai a gróf Károlyi család tagjai voltak. A II. vh után a falu sokat fejlődött, lakói elsősorban a mezőgazdaságból élnek ma is. Jelentős alma és meggy ültetvényeiről ismert, legismertebb gyümölcse a Kántorjánosi fürtös meggy.

Egyetlen nevezetesebb épülete a középkori eredetű római katolikus templomból lett református templom, mely mai formáját több átalakítás után érte el, eredeti jegyei már csak nyomokban lelhetőek fel. A templomba bemenni nem tudtunk, nem látogatható. Érdekességként megemlítem, hogy a 2000 fős településen öt különböző felekezetnek van temploma. Kántorjánosi nem igazolópont, frissítenünk sem kellett, így a rövid templomi látogatáskísérletet leszámolva valósággal átrongyoltunk a községen és elhagyva a falut továbbra is erdős, ligetes részen trappoltunk tovább egy nagyon sokadrendű, nagyon keskeny aszfalton, mely talán hivatalosan nem is országút.

A Nyírség dél-kelti részén található 600 lelkes Nyírderzsre mezőgazdasági telepek mellett elhaladva a helyi Hannapi stadionnál érkeztünk meg az álmos Hétfő délelőtt. Gyaloglatunkat semmi nem zavarta a faluban, melyről legkorábban a 13. sz. vége fele olvashatunk. A környező szegényebb településekhez hasonlóan földesurai a Kántor, a Hodászi, a Vay, a Petneházi, az Ibrányi és a Báthori család tagjaiból kerültek ki. A környék azonban már a Honfoglalás előtt is lakott volt, mint régészeti leletek bizonyítják. A tatárjáráskor már bizonyítottan temploma is volt, ez azonban ekkor elpusztul, újjáépítéséről legkorábban 1519-ben olvashatunk, ekkor gótikus stílusban készítik el. A török időkben azonban a falu elnéptelenedik és csak a 18. sz-ban érkeznek ruszin és orosz telepesek, akik megtartják görögkatolikus vallásukat és a szertartásaikat a középkori templomban végzik.

A ma az Örömhírvétel titulusú templomot 1796- ban barokk stílusban átépítik, ekkor nyeri el mai formáját. Legutóbb az 1990-es években újították fel. A községben azonban nagyobb számú római katolikus is lakik, nekik azonban nem volt saját templomuk egészen az 1970-es évekig, amikor is a Kádárista rezsim, hogy legitimalizálja hatalmát, újra engedélyezte templomok építését. A helyi egyházközség a fiatal újhullámos templomépítészt, Csabai Lászlót kérte fel a templom megtervezésére, aki a közeli Hodászon is épített templomot. A modern kivitelű templom az 1970-es évek végére készült el, védőszentje pedig a környéken nagy tiszteletnek örvendő Szent László lett.

A kihalt faluban persze a templomok is zárva voltak, így újabb élménnyel lettünk szegényebbek, de azért kívűlről, de csak a kerítésen kívűlről tudtuk őket megvizuálni, mert még a kiskapuik is be voltak zárva! Nyírderzs egyben az AK egyik igazolópontja is, a szép kivitelű stempliket a falu szellemi központjában a Hangulat presszóban lehet beütni ítinerjeinkbe. Még az ivó is roppant csendes volt, mert csak egy helyi versenyzőt támasztott a kocsmapult, de azt aztán rendesen! Beszélgettünk a kedves tulajdonoshölggyel, megtudtuk a falu minden keservét, és hogy elég küzdős errefelé is az élet. Ha már betértünk bélyegezni akkor már fogyasztottunk is elég rendesen, kávé, üdítő, kis csoki, cukor volt a menü. Meg is jegyezte a hölgy bár minden túrázó így tenne, mert bizony vannak akik csak berongyolnak, beütik a lenyomatot és tűz ki, az már jónak számít ha legalább köszönnek. Szomorú helyzet!

Gyorsak voltunk, hisz alig múlt 10 mikor elhagytuk a Nyírderzs végét jelző táblát, de sietni kellett hisz vissza volt még egy szűk tízes és hát sietnünk kellet, mert szerettünk volna aránylag korán hazaérni a Pelso mellé. Ennek megfelelően állandó túratársam begyújtotta a fáklyákat és talpunk alatt csak úgy fütyült a szél és hamarosan egy hatalmas keresztnél letértünk a Nyírcsászáriba vezető műútról és végre homok került bakancsaink alá, melyen a következő bő hármast kell lerongyolnunk.

Ezen a széles és jól járható földúton járhattak még nem oly régen is a nyírderzsiek a közeli nagyvárosba, Nyírbátorba. A nyomokból ítélve még ma is sokan ezt az utat választhatják a Sárkányok földjének megközelítésére. Hangulatos, őszeleji örömtúrázás várt ránk a következő kilométereken, egy helyütt kereszteztünk egy Mária zarándoklatot, melynek viszont nyomát sem találtam az általam használt online és print térképeken. Tetszett ez a szakasz, bár a közeli országút és nagyváros zajai bőven idehallatszottak. Minél közelebb értünk Nyírbátorhoz, az erdőben eldobált szemét mennyisége is egyenes arányban nőtt. Ez is szomorú! Az út végén erdő gyérítés lassított be minket, győztük kerülgetni a hatalmas erdészeti gépek vájta gödröket és szerte-szét hagyott ágakat, fatörzseket. Az utolsó száz métereket már szántók mellett, dagonyás úton tettük meg és itt a mindennapi dzsungel is megjött pár tíz méter erejéig.

A hatalmas nyírbátori ipari parkhoz az egyik legnagyobb hazai közúti fuvarozó telephelyénél érkeztünk meg, aztán hosszan kanyarogtunk a modern ipari létesítmények , gyárcsarnokok között. Kedvesem sietősre vette tempót, minél hamarabb indulni szerettünk volna hazafele. Ezért megbeszéltük, hogy a rengeteg nyírbátori nevezetességre most csak egy futó pillantást vetünk, már ami útba esik. Részletesebben majd legközelebb ismerjük meg a várost és nevezetességeit. Nem tudtunk még időpontot, ekkor még nem is sejtettük, hogy ez még annál is hamarébb fog elkövetkezni, mint legmerészebb álmainkban gondolni mertük.

No, de ne szaladjunk ennyire előre! Ahogy elhagytuk az Ipari parkot, Kisvárda falusias részén bandukoltunk egészen a Báthori Várkastélyig és a középkori alapokon nyugvó Református templomig. Érdekes ez a kéktúra az ország ezen részén! A vármegyéből csak Szabolcsot érinti, a megye többi jelentős részeiből, Szatmárból és Beregből semmit! Ennek okairól előző írásaimban már tettem említést, de azt is meg kell mondani, hogy amit viszont érint, azt alaposan körbejárja megismertetve az érintett település minden apró részletével a vándort.

Nincs ez másképpen Nyírbátor esetében sem, hisz a városon több mint 5 km hosszúságban tekereg végig a kék sáv. Mi most az útba eső nevezetességekre csak futó pillantást vetettünk, csak pár fotó erejéig hagytuk abba a trappolást. A tradicionális Egyház utcán követtük a kék jelzéseket, melyektől a Kossuth Lajos  utca kereszteződésében elköszöntünk és a vadiúj bélyegző piktogrammok mentén a vasútállomásig baktattunk. Igen vadiúj, mert az MTSZ potentátjai felismerték, hogy Nyírbátorban nem csak a Báthori Múzeum mellé kell pecsét, mivel sokan itt szakítják meg a túrájukat és ehhez a vasútállomás ideálisabb helyszín, ezért oda is kihelyeztek egy igazolópontot kb. 1 hónapja.

Mivel fogunk még jönni Nyírbátorba így nem sokat lacafacáztunk hanem toltuk ami a csövön kifér. Pár kép a vasútállomás környékéről és az új igazolópontról. Majd beütöttük a friss ropogós lenyomatot az ítinerjeinkbe és nem maradt más hátra mint bepattanni a gépesített járművünkbe és hazának fordítani a kormányt. Bár siettünk, de így is öreg este lett mire megnyomtuk kapunk távirányítóját és hazaértünk a négynapos őszi alföldi túránkból. Bő 100 km-el jutottunk közelebb a célhoz, amiben jól el is fáradtunk, ránk fért a pihenés, de előtte jutalom gyanánt elpukkantottam egy flaska Hubert pezsgőt.

Egészségetekre!

Írta:   Soós Lajos                                                                                                              Fotó:  Soós Margit

Térkép és Szintrajz:   

 

AK. 22. TÚRA   2023.10.15.                  GYULAHÁZA - TISZAKANYÁR

                                                                      BARANGOLÁS A RÉTKÖZBEN

"Sűrű eső hamvas fátyla                                                                                                       Ellepte a rétet

Hogy kimossa azt a napfényt

Mely még tegnap égett"

                            Czóbel Minka: Fehér dalok (Az Időről/I.Eső)

Őszi nagy túránk harmadik napján egy új tájegységben koptattuk magyar Kincstári Királyi turistalábainkat, a Rétköz ingoványosai között kódorogtunk, teljesen új vidéket és annak kincseit fedeztünk fel.  Anarcson Czóbel Minka mítoszát ismertük meg, csodáltuk Kisvárda tempós fejlődését és a Rétköz szívébe, Rétközberencsre is eljutottunk mielőtt célba értünk Tiszakanyáron.

Esett, cefetül esett egész éjjel! Ez nem volt elég, még hatalmas északi, hideg szél is kísérte a hidegfrontot, a hőmérséklet is egy éj alatt zuhant vagy 15 celziust. Tegnap még nyárias időben jártuk le a Kéktúrázás napi penzumot, ma meg már késő őszi, goromba idő köszönt ránk. Gyökeres változás alig pár óra alatt! Most jól szuperáltak az időjósok nem mindig precíz műszerei. Még jó, hogy készültünk erre is, így előkerültek az őszi felszerelések. Furcsa volt a rövidgatyó után felhúzni a hosszú túranadrágot és a pólóra is került pulcsi, termókabát és persze időnként a poncsó is.

Ma a ritka alkalmak egyike volt, a rajtba Misi barátom juttatott el bennünket, így nem kellett autóba üljünk, így már kora reggel el tudtuk fogadni Magdika invitálását egy kupica szatmári szilvára, mely testünk lelkünk kellemesen átjárta ebben a zord időben. Erzsikéék ma más irányba indultak, Pácintól mentek tovább, mert neki már csak az a szakasz hiányzik az AK-ból, Tomi pedig már hajnali 4-kor felpattant az apostolok lovára, mert sietnie kellett haza, de előtte azért lejárta a Tiszakanyár Pácin etapot. Sajnáltuk, hogy mára túratárs nélkül maradtunk, de minden rosszban van valami jó, így legalább saját jól megszokott ritmusunkban tudtunk továbbhaladni a Kékkörön.

Hát így esett, hogy vasárnap reggel alig múlt fél nyolc és már kászálódtunk ki a jó meleg autómobilból Gyulaházán a Református templomnál ameddig tegnap jutottunk el. Mire ide értünk már az eső is alább hagyott, épp csak szemerkélt, de a nap folyamán többször is rákezdett és hát volt öltözés párszor. Pár békebeli tornamutatvány és belecsaptunk a mai gyaloglatba az eső áztatta aszfalton, tócsákat kerülgetve. Már megszoktuk, hogy a Nyírségben nem a legelegánsabb részeken hagyjuk / érjük le a településeket, ezért már fel sem tűnt a házak, porták elhanyagoltsága.

Alig 800 lépést tehettünk meg és az aszfaltot felváltotta a jó öreg rétközi homok, ami az eső hatására megkeményedett és ezáltal kényelmesebb haladást tett lehetővé (mondom, hogy minden rosszban van valami jó). Eleinte széles jól járható szekérúton poroszkáltunk szántók és akácerdő között. Egy éles kanyarnál aztán ez a jól járható út kifordult alólunk mi meg megkaptuk a mindennapi dzsindzsánkat. Bár itt is volt halvány keréknyom, de ezt az erdőben vezető utat szemmel láthatóan elhagyták és a szántók szélein tapostak újat. ....de mit tud tenni a magunkfajta túrázó, ha a nyomvonal meg itt megy és ez szentírás. Belerongyoltunk a dzsungelba és pillanatok alatt kötésig vizesek lettünk, bár az eső most éppen nem is esett.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, ugyanolyan hirtelen vége is szakadt a rambóskodásnak és újra jól járható út került talpaink alá. Egy hatalmas keresztnél elértük a 4105-ös utat és máris Anarcs utcáin koptattuk jó öreg bakancsaink talpát. Pár száz métert trappoltunk a rákezdő esőben és máris a majdnem 2000-es lélekszámú település központjában toporogtunk melynek meghatározó épületei  a  gótikus Református templom, az 1955-ben épült Máriapócsi könnyező Istenszülő görög katolikus templom  és a klasszicista Czóbel kúria a hozzá tartozó Angolparkkal. Amíg az épületeket megvizuáltuk kívül, belül (már amelyikbe bejutottunk) tartottunk egy rendhagyó történelemórát.

A település határa Szabolcshoz hasonlóan dombos, mivel egykoron a Tisza itt folyhatott, természetesen ezek is hordalékkúpok. A kedvező feltételeknek köszönhetően már az őskorban is lakottak voltak ezek a magaslatok, erről több előkerült lelet is tanúskodik, de a Római korban is éltek a környéken, majd a Honfoglalást követően a Tegzes család tulajdona. Később Szabolcs majd mindegyik jelentős családja tulajdonolta rövidebb- hosszabb ideig. A török hódítás során oszmán kézre kerül, de nem néptelenedik el, a lakói a Portának adóztak, ezt a defterek feljegyzései tanusítják. A Rákóczi szabadságharc idején állítólag maga a Fejedelem is járt itt, akárcsak Kossuth Lajos a '48-as szabadságharc idején. 

III. Károly császár 1715-ben hűsége jeléül Czóbel Imre brigadéros kapitánynak adományozza a falut, annak minden javadalmával egyetemben. A Czóbelek jól sáfárkodtak a vagyonukkal, az idők folyamán házasodtak a környék főnemeseivel ( Vay, Mednyánszky családok) és a vármegye befolyásos családjává váltak. A klasszicista földszintes kastélyt Czóbel László építtette 1826-ban, melyet az idők folyamán többször több stílusban átépítettek. A nagy szocialista eszme persze  ezt a nemesi kúriát sem kímélte, előbb orvosi rendelő, majd könyvtár, később szolgálati lakások kerültek kialakításra. Természetesen az elvtársak az épület állagának megóvásával nem törődtek, az teljesen leamortizálódott, használhatatlanná vált. Azonban a helyi önkormányzat minden követ megmozgatott és sikerült állami támogatást találni, így az épületet 2016-ra renoválták, újra régi fényében tündököl.

Anarcs legismertebb szülötte a mind életében, mind halálában méltatlanul hanyagolt, el nem ismert, elfeledett és  jóformán ismeretlen költőnő Czóbel Minka, ki Anarcs- pusztán született 1855-ben.  A főúri kisasszony, akinek felmenői között több felvilágosult főrendi művészt találunk, előkelő nevelést kapott Szabolcs eldugott zugában. Fiatal korában szinte egész Európát beutazta a számtalan nyelven beszélő, művelt fiatal lány. Többek között a Sorbonne-on is hallgatott órákat, itt ismerkedett meg a szimbolista, dekadens francia költészettel, gyakorlatilag Ő ismertette meg a magyarokkal a költő zseni, Verlaine műveit. Czóbel Minkát dacára annak, hogy nem ismerték el az irodalomtörténészek a hazai szimbolizmus első képviselőjének, a Nyugat előfutárának tekintik. A nagyvilági úri kisasszony nem kellett a vidéki úri világnak, a író, költőnő nem kellett az akadémizmusnak, de gazdagsága sem kellett a nyomorgó fővárosi irodalmároknak. 

Csalódás érte csalódás hátán, ezért 1910 körül visszavonult Anarcsra és itt élt visszahúzódottan, elfeledve egészen halálig, mely 91 éves korában, 1947-ben érte. Ezekről az esztendőkről így ír egyik művében: "Boldogságot, békét csak itt leltem, Fa-gyökér-ként hozzá nőtt a lelkem." Emlékezetét ma is jóformán csak Anarcs környékén ápolják, síremléket és szobrot is állítottak emlékére. Legismertebb műve az " Esik eső sűrű cseppje", melyet Bessenyei Ferenc felejthetetlen előadásából ismerhetünk leginkább.

Mire végére értünk a visszatekintésnek már át is sétáltunk a ma is csodálatos angolparkon és a helyi Hannapi stadionnál értünk ki újra a falu utcáira. Már itt áldottam az MTSZ illetékes potentátjainak a nevét, hogy a nem oly régmúltban változtattak az AK útvonalán és az addig jellegtelen kerékpárútról, melyen Kisvárdáig trappolhattunk, elterelték a park és a Hintós- hegy irányába az útvonalat. Ez utóbbinak van egy másik neve is: Kis-hegy, melyet az Ajakra vezető széles földútról lekanyarodva értünk el. Hát  itt ( pedig háttal nem kezdünk mondatot, de most nagyon muszáj) aztán tényleg földbe gyökerezett a lábunk. Mintha a Göcsejbe, vagy az Őrségbe érkeztünk volna. 

Csodálatos, őszi színeiket felvevő erdők, szemmel láthatóan elhagyott, gazdátlan almások, szőlők és tanyák között kapaszkodtunk dombról- dombra. Néha benőtt ösvényen, néha jól kijárt részeken andalogtunk, mert ennek a csodának minden percét ki kell élvezni. A felhagyott, tessék-lássék módon művelt gyümölcsösök, szőlők dacolva a mostoha bánásnak roskadoztak érett termésüktől, melyből mi is jó degeszre tömtük magunk. Pár szem alma még a hátizsákba is jutott.

Ez az örömtúrázás egészen Kisvárda határáig, a hatalmas Ipari parkig eltartott, ahol evidens, hogy aszfalt került lábaink alá. Hosszan caplattunk az egyre jobban rákezdő esőben a modern vasúti aluljáróig, ahonnét először a vasútállomáshoz mentünk fel, hogy beüthessük ittjártunk igazolását az ellenőrző füzeteinkbe, majd pótoljuk koffeinszintünket a retrós feelinget árasztó restiben. A coffe mellé egy kis szívmelengető szilvórium is dukált, melyből a büfés a jobbik fajtát tartja. Jó fél órát punnyadtunk, szárítgattuk gönceink, nagyon nem akaródzott indulni az egyre jobban rákezdő esőben. Mikor is aztán kicsit csillapodott, erőt vettünk magunkon és belevágtunk a hosszú gyaloglásba a városon keresztül, hiszen Kisvárdát szinte széltében-hosszában átjárja a kék sáv.

A közel 5 km alatt, míg eljutottunk a már az Őskorban is lakott  város ÉNy-i részébe volt időnk számba venni annak történetét, leghíresebb értékeit. A legrégebbi bizonyítékokat, melyek az őskori ember sírhelyei és használati tárgyai voltak még 1870-ben Rómer Flóris tárta fel, ezeket a leleteket ma a Nemzeti Múzeumban őrzik. Ekkortól már végleg lakott maradt a Rétköz védelmében lévő település. Honfoglaló eleink is megtelepedtek itt és a földvárát határvédelmi célokra használták.  Kutes kun fejedelem hadjáratát Kisvárdán állította meg Szent László 1085-ben, azóta a Lovagkirályt különös szeretet övezi a környéken. A fényes győzelem emlékére a király Szent Péter és Szent Pál Apostolok tiszteletére templomot alapított Kisvárdán. Mikor a város határvédő szerepe csökkent Kisvárda a Gutkeled nemzettséghez tartozó Várday család tulajdonába kerül, kik jelentős szerepet játszanak a település felvirágoztatásában.

A 15.sz-ban épül meg a vár, melynek elsődleges célja a lakosság védelme volt. Ebben az időszakban Kisvárda Szabolcs vármegye központjává vált. Országos vásártartási joga volt, jelentős gazdasági központ, első céhe már a 16.sz végén megalakult. Az aranykor a polgárosodás esztendeiben jött el, a lakosság 100 év alatt megötszöröződött, sorra alakultak a bankok, épültek a gyárak, jelentős kereskedelmi élet alakult ki. Ennek a hihetetlen fejlődésnek a legfőbb mozgatórugói a betelepült zsidó lakosság volt, akik közül a 2. vh. során több mint 4000-et hurcoltak el haláltáborokba. A kialakuló kommunista rezsim üldözni kezdte a polgári lakosságot és 2 évtizedes hanyatlás vette kezdetét, melynek a '960-as évek új gazdasági szelei vetettek véget. 1970-ben kapta vissza városi rangját, ekkortól számtalan termelő üzem telepedett meg, ez a folyamat ma is rendületlen, Kisvárda fejlődése töretlen.

Hosszú vándorlásunk első megállója a Járás Bíróság épületénél volt, ahol fejet hajtottunk az Aradi vértanúk emlékművénél, melyet 1989-ben állíttatott az akkori Városi Tanács.  A következő megállónk Szent György nagyvértanú görög katolikus templom volt melyet 1897-ben szentelt fel a munkácsi görög katolikus püspök. Csodás ikonosztázát csak szerettük volna megnézni, ugyanis a templomot renoválják, nem látogatható, az Isten tiszteleteket jelenleg egy közeli imaházban tartják. Így csak a templom előtti Barátság kertben ismerkedhettünk ennek a vallásnak a legjelentősebb ünnepeivel, szentjeivel.

Innét már K.und K. időket idéző polgári házak között vezetett sétánk a sétálóutcában egészen a  központig, ahol a Városháza és egyéb közintézmények találhatóak. Kisvárda főterének központi helyén található a 2000-ben felavatott Szent László lovasszobra, mely Győrfi Sándor szobrász alkotása. A tér átellenes oldalán áll a hatalmas  Országzászló, melyet eredetileg 1940-ben állítottak, de hősszocializmust építő eleink a szoborról 1945-ben leverték a kettős keresztet és az országcímert, aztán a derék utódaik 1969-ben a talapzat megmaradt részét is eltávolították és helyére a "hős szovjet felszabadítókra" emlékező emlékmű került. A rendszerváltást követően ezt a környezetidegen alkotást lebontották, de az Országzászló csak 1996- ban került vissza a helyére.

Az Országzászló mögött a Várday István Városi Könyvtár homlokzatán kapott helyet a város egyik híres szülöttének, dr. Béres Józsefnek a Béres csepp megalkotójának domborműves emléktáblája, melyet 2010-ben avattak fel.  Itt látom az idejét, hogy megemlékezzünk Kisvárda híres szülötteiről, a sor meglehetősen hosszú és nem teljes azok sora akiket a Rétközi városnak köszönhetünk:  Bódi László (Cipő 1 éves korától gyerekeskedett a városban), ByeAlex, Dajka László (futbalista), Díner Tamás, Dolhai Attila, Halasy Gyula (olimpiai bajnok), id. Járóka Sándor,  Mikó István, Nagy Sándor (színész), Várday  Pál (érsek), Várday István (Mátyás király bizalmasa.

Átsétáltunk a római katolikus templomhoz, melynek elődjét a Lovagkirály építtette  és Szent Péter és Szent Pál a védelmezői. A templom gótikus jegyeire ma csak a szentély emlékeztet, egyebekben barokk stílust láthatunk, melyet az erdélyiek támadásának következtében megrongálódott templom újjáépítésekor kapott. Sajnos ezen  templom ajtaját is hét lakat őrizte, így csak szerettünk volna bemenni és megismerni, csakúgy mint az átellenben lévő Református templomba, melynek ajtaját akkor csapták be mikor vagy 10 méterre voltunk. Úgy látszik, a városban sehol sem szívesen látják a turistákat, mert ezen a vasárnapon sehova nem tudtunk bejutni.

Továbbállva elhagytuk Kisvárda centrumát és hosszú trappolásba kezdtünk a Vár- tó és a Várkerti stadion között található Kisvárdai várig , melyet tudtuk, hogy nem tudunk meglátogatni, mert valamiféle átépítés zajlik a napjainkban elsősorban színházként funkcionáló erősségben. A Várday család hűségük jutalmaként Zsigmond királytól kapott engedélyt a 15.sz. elején, hogy családi fészkükben kő- vagy favárat építsenek. Első fázisban a déli palota és annak két sarkán lévő bástya készült el. Ekkortól hosszú esztendőkig nem épült tovább, mert fenyegetést sehonnét nem vártak Várdayék. A török jöttének hírére aztán 1510-ben láttak hozzá az újabb építkezésnek és erősítették meg a várat.

1558-tó hat évig Kisvárdát az erdélyiek ostromolták, mivel a Várdayak katolikusok voltak és a Habsburgokhoz voltak hűek. 1703- ban Rákóczi seregei vonultak a falak alá, mert a várba zárkózott nemesség vonakodott a Fejedelem pártjára állni, de ahogy pár napja már meséltem erről Vaján, a Vay fivérek végül is a szabadságharc oldalára állították a rendeket. Ezután többször jár a várban Rákóczi, majd a bukás után itt lesz a vármegye levéltára és tömlöce, valamint megyei közgyűléseket tartanak a falak között. Később új tulajdonosok fémjelzik a várost, Zichyek, Esterházyak akik kőbányaként tekintenek a várra, értékes köveit elhordják a városban zajló építkezésekhez. Ekkortól állaga romlik, bár állagmegóvás, renoválás többször volt. A kiállítások mellett elsősorban színházi funkciót töltenek be a megmaradt részei.

A várat körülvevő kordon egyik résén felszöktünk a vizesárok sáncára és azon jártuk körbe a várat, de mivel építési terület. így közelebb nem akartunk menni. Viszont a sáncról remek belátás nyílt a stadion pályáira, ahol több korcsoportos mérkőzés is zajlott.  A strandfürdőnél ereszkedtünk le a sáncról és kerültük meg a fürdő komplexumot, de közben az utca sarkán lévő második kisvárdai pecsét lenyomatát is beütöttük ítinerjeinkbe. Ipari részen haladtunk a város szélén lévő bevásárló negyed felé, közben összegeztük a látottakat. Mindent egybevetve csalódtunk ebben a nagymúltú városban, nem csak azért mert minden zárva volt, hanem mert nagyon kihaltnak tűnt még vasárnap délelőtthöz képest is. Jóformán semmi nem volt nyitva még az éttermek, pizzázók sem. Az emberek kikkel találkoztunk roppant zárkózottnak tűntek, lehajtott fejjel mogorván haladtak tovább, még a köszönésünk sem fogadták. Nem értem ezt a rejtélyt, nem erre számítottam.

Na a Tesco parkoló az dugig volt, de láthatóan csak a kisebbség tologatta a hatalmas bevásárlókosarakat. Valahol itt lehet az igazság elásva. Megkerülvén a hatalmas áruházat, annak hátsó bejáratánál elértük a Bélfő- csatorna jobb partját melyen a következő kilométereket megtesszük.  Alig száz lépés és máris a forgalmas 4-es főút szélén toporogtunk, melynek túloldalára majdhogynem születni kell. Mire végre átkeltünk egy jó nagy zápor is kerekedett, így előkerültek a jó nagy poncsók is.

A Rétköz hatalmas ingoványos, vízjárta területe alacsonyan fekszik, így az állandó belvíz és a közeli Tisza hatalmas árvizei bizony nagyon megkeserítették az itt élők mindennapjait, állandó küzdés volt az életük. Erről Fényes Elek földrajzi író a következőket írja: „majd minden évben kiáradt a Tisza annyira, hogy a ház ablakán át fogták a halat. Bement a víz a házba is, és kivitte az ágy alól a kotlót, kakasostól, csak úgy libegtette. A kemencében a béka kuruttyolt.” Ezeknek a gondoknak az orvoslására Széchenyi István és Vásárhelyi Pál kezdeményezésére az 1840-es évek elején megindult a Tisza szabályozása, melynek keretében 1846-ban megalakult a Felsőszabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat. Ez a társaság építtette meg aztán az 53 km hosszú Bélfő- csatornát 1860-70 között, a vízfolyás legfőbb feladata a nyírségi dombokról lezúduló víztömeg elvezetése és a mocsarak lecsapolása volt. A csatorna Bezdédnél kezdődik és Tiszabercelnél ömlik a Tiszába. A mesterséges vízfolyáshoz 22 mellékcsatorna is tartozik 160 km hosszúságban, ezek fő feladata a belvizek, árvizek  összegyűjtése és az ingoványok lecsapolása.

Bár az áthatolhatatlan mocsaras részeket lecsapolták, sőt ma is csapolják, de ennek ellenére a főcsatorna környéke ma is roppant vadregényes terület, igazi vadvízi részeken vezet keresztül. Árvízi erdők, nádasok, sások, hatalmas fűz- nyár és a szárazabb részeken szigetszerűen tölgyek. A  kicsit távolabbi területeket pedig az ember a hatalmába vette és hatalmas szántókat alakított ki az egykori mocsarak helyén. Ezeken az új földterületeken most elsősorban kukorica földeket láttunk. Bár ezen a szakaszon rohadtul esett, de a Rétközberencsig tartó bő 4 km-es etapon igazi élménytúrázásban volt részünk. Minden méterét, sőt centijét  roppantul élveztük, semmi nem fájt, semmi nem számított, beszippantott ez a mesebeli táj! Bár még van vissza az AK-ból jó pár penzum, de már most meg merem reszkírozni, hogy a mai penzum mindenképpen TOP3-as szakasz lesz, de nagyon jó eséllyel pályázik a N°1-re is! ...és a Nyírség valamint a Rétköz is felkerült azon listára ahová mindenképpen vissza kell térni!

A főcsatorna jobb partja jól felázott ebben az áztató esőben, felülete jó nyálkás lett így bizony néha- néha bemutattunk egy- egy piruettet, Első menyasszonyom pár dupla Lutz-ot mutatott be,de nekem volt egy leszúrt tripla Axelem is, melyből majdnem a csatornában landoltam. Szép lett volna! Rétközberencset épphogy csak csippenti a kék nyomvonala és persze azt is hol máshol mint a helyi gettón keresztül, abból is a legrobbantabb részen. Jöttünkre szép számmal jöttek ki a kalyibákból, kölcsönös üdvözlés, pár jó szó, kellemes beszélgetés, pár csoki a lurkóknak! Még frissítővel is kínáltak bennünket! Na valahogy így kell hozzáállni ezekhez a szitukhoz és nem lesznek atrocitások és félelmek, amiről a közösségi médiákban olvashatunk lépten- nyomon!

A valamivel több mint ezer lelkes Rétközberencs már az Őskorban is lakott terület volt, földesurai a jól ismert szabolcsi főrendekből derültek ki. Elszigeteltségének köszönhetően soha senki nem tudta elfoglalni, ezért a történelem viharai messze elkerülték.  Itt mindig csendesen folyt az élet. A Tisza szabályozását követően soha nem látott fejlődésen ment át a falu, mely fejlődés mind a mai napig tart. Jelenlegi népességének több mint negyede cigány származásúnak mondja magát. Mi amilyen gyorsan érkeztünk, ugyanolyan sebesen el is hagytuk a falut és egy aszfaltútra váltottunk, melyen a XV. csatorna befolyásánál lévő szivattyútelepig trappoltunk, de közben egy vízügyi épület kerítésénél lévő pecséttel igazoltuk itt jártunk.

A szivattyúházban nem láttunk életet, pedig szívesen bekéretőztünk volna, hogy megvizuáljuk a hatalmas gépeket. Ennek elmaradásával felhágtunk a XV. csatorna töltésére, melyen pár száz lépés erejéig vonultunk. A jelzettség erre nagyon rossznak mondható, így el is szúrtuk a balraátot. Mire észrevettem tartoztunk az ördögnek jó pár száz méterrel. Miután modern technikánkkal belőttük a helyes útirányt egy hosszú gyaloglatba kezdtünk végcélunk felé. Előbb kukorica földek közé kerültünk, majd elnyelt egy  hatalmas akácerdő, melyen hol jobb, hol rosszabb minőségű szekérúton slattyogtunk  dimbes- dombos felszínen. Az eső előbb irtózatosan esett, majd alább hagyott, a végére el is állt, sőt a nap is ki- ki kandikált. Említésre méltó esemény is csupán egy akadt mikor átvágtunk a Barátság II. Kőolajvezeték fölött, melyet 1972-ben helyeztek üzembe.

Annak ellenére, hogy eseménytelen volt ez a több mint 4 km, élveztük a változatos, zárt akácost, melyből csak Tiszakanyár első házainál léptünk ki innét még jó pár méter a falu központjáig, majd a Menyecskeházig, ahol Magdika mi mással mint jófajta muskotály szőlő párlattal várt bennünket. Letusoltunk, lepihentünk, közben Erzsikéék is visszaértek a saját szakaszukról. Később beugrottunk Kisvárdára vacsorázni, a város egyik legfinomabban főző éttermébe, ezzel koronázva meg a mai napunkat. Bizony a mai több mint 25 km is jócskán kivett belőlünk, így ma sem kellett ringatni bennünket mikor ágyba kerültünk.

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz: