OKT. 50. TÚRA  2022.06.20.                 MÁLYINKA - BÁNKÚT                                                                                                 FEL BÁNKÚTRA! 

 "S azok az óriási bükkfák, amikhez hasonlókat az óvilágban alig lehet találni másutt, mint a borsodi Bükkben, oly sűrűséget     képeztek előtte, ami fölött csak a sziklai sasnak volt járása."

                                                                         Jókai Mór: A barátfalvi lévita (részlet) 1897

Az OKt ezen szakaszán a szerény emberek hamar megkapják a Bükktől az első pofonjukat, szerénységem sem járt másképpen, hisz a Vár-forrás után pár lépéssel jött az első átszálló, amit aztán a csúcsig jó pár követett. A meredély nem egy szakaszán jelzéstől- jelzésig vánszorogtam és tartottam pihenőt. Úgyhogy ezzel a szakasszal csak óvatosan, jár a tisztelet a hegynek!

Tanácstalanul, elszomorodva álltunk a Pénzpatak völgy vadászházának a lépcsőjén, hisz villámcsapásként ért a rossz hír bennünket, mely az egész további túránkat romba döntötte. Azért választottuk ezt a csodálatos környezetben lévő szálláshelyet, mert előzőleg leegyeztettük szállásadóinkkal, hogy Hétfőn a gazda feljön értünk, majd kedd reggel felvisz Bánkútra. Ebben az esetben mi ma reggel elautóznánk Bánkútra és majd holnap, ha leérünk Bélapátfalvára, visszamegyünk a kocsiért és megyünk a szállásra. Tökéletes terv volt, de ezek szerint csak elviekben, mert sajnálatos módon Laci az éjjel lebetegedett, kórházba is került és a felesége nem talált (akart) lehetőséget, hogy kiváltsa őt! 

Pörgött az agyunk más tervek kigondolásában, az egyszerű az lett volna, simán továbbállunk és keresünk valamit Mályinkán, Tardonán, de ezt gyorsan el is vetettük, hisz volt a háziaknak elég bajuk, bár velünk sem törődött senki. Már épp a kardomba akartam dőlni, mikor állandó túratársam rám szólt: "- Nem nyafogunk, megyünk Mályinkára, majd lesz valahogy, legfeljebb legyaloglunk ahol felmentünk, a holnapról meg majd ráérünk gondolkodni később!" Még hozzá tette, de már halkabban: -"nem vagy papírkutya!"

  

Bátraké a szerencse! ...és már röffentettem is a járművet, Lillafüred érintésével szerpentines, hol gondozott, hol kritikán aluli hegyi úton érkeztünk meg a kék talán egyik legikonikusabb ellenőrzőpontjához, Mályinkán a Sanyi kocsmához. Beállítottuk koffeinszintünket, alkoholmentes sörrel melegítettünk. Illedelmesen elkértem a stemplit és még az újfajta kohászosra is rákérdeztem. Csodás lenyomatokkal lettünk gazdagabbak és eltökéltem, hogy visszafele is lesz egy szép ereszkedésünk Bánkútról.

Elszontyolodva tettük meg az első lépéseket az első dombon, melynek sziklás talaját már az Ősember is koptathatta, mivel Mályinka környéke bizonyítottan lakott volt már az Őskorban is. Írásokban először 1254 környékén találkozunk akkori nevével, mint a dédesi vár birtoka és mint ilyen, királyi birtokként funkcionált. Az oszmánok elől az akkori lakosság kereket old, hosszú időre lakatlanná válik, és csak a 18. sz-ban telepítenek az akkori tulajdonosok ide felvidéki tótokat. Első református temploma 1740 környékén épül, de az hamarosan tűzvész áldozata lesz. A ma is látható torony nélküli templom 1785- ben épül meg. A templomhoz II. József türelmi rendeletének megfelelően tornyot nem építhettek, ezért az élelmes szlovák atyafiak a szomszédos dombhátra emelnek egy fából ácsolt fa haranglábat, mely mára Mályinka jelképévé vált.

Ahogy tébláboltunk a helyi nevezetességek közt, látom ám, hogy az egyik házhoz érkezik egy autó, egy fiatal sofőrrel, persze hogy köszöntem neki, hisz falu helyen vagyunk, ahol ez illik és erősen ajánlott is! Diskurzusba kezdtünk és villant az agyam: itt egy lehetőség! Egy életem egy halálom, megkérdem én, nem lenne alkalmi fuvarozónk a szimpatikus fiatalember? A válasz: "miért is ne!" Megegyeztünk a részletekben, telefonszámot cseréltünk és ha már így alakult lementem piaci légybe. "És holnap is lehet róla szó, hogy segítsen?" Ennek sem volt akadálya, meg van mentve a túránk! Igaza lett kedvesemnek, no para, majd az élet megoldja a dolgokat!

Nagy örömünkben aztán rögtön el is rontottuk az útvonalat, nem keltünk át egy nevetlen csermelyen, hanem annak jobb partján trappoltunk addig mígnem egy kerítés állta utunkat. Persze rögtön csörgött a tantusz, uzsgyí vissza, patakátkelés, ma először és meg is kezdtük a hosszú kaptatást. A Begyeleg kilátóhoz vezető letérőig házak, gyümölcsösök közt vezetett az ösvény. Ma sajnáltuk az erőt a kilátóhoz vezető rövid kaptatóra, de nem spórolás végett, hanem azért mert a kilátó a trehány kivitelezés végett már sokadszor életveszélyes, a látogatás időlegesen tilos. Elgondolkodtató, hogy az 2014-ben uniós forrásokból épített, csodás kilátást nyújtó 5 m magas kilátószintű messzelátó hogy juthatott az átadásától nem egészen 8 esztendő alatt erre a sorsra. Hallottam a faluban anekdotákat erről, tippjeim is lennének, de ezek nem ennek az írásnak a témái.

Csak egy röpke pillantás a kilátóra és máris kapaszkodtunk tovább, hogy pár száz lépés megtételét követően vagy 150 m-nyi aszfaltot kapjunk a lábunk alá a Lillafüredre vezető országúton. Itt jelezte egy düledező tábla, hogy a Bükki Nemzeti Park területére léptünk. Lekanyarodva az aszfaltról jó másfél kilométeres gerincvándorlásba kezdtünk a Bagoly-hegy(513 m) oldalában. Hatalmas bükkök között szintezett alattunk a széles szekérút, öröm volt a gyaloglat. A lehetőségekhez képest be is gyújtottuk a rakétákat, hogy szépítsük az átlagunkat, hisz tudtuk a nap második szakasza nem lesz ilyen gyerekjáték.

Lassan egyre dúsabb lett a vegetáció, a partoldalak is meredekebbé, sziklásabbá váltak, megérkeztünk a Baróc-patak völgyébe. Meglepően vadregényes a kicsiny patak szurdoka, nagy esőzések, hóolvadás után látszik, hogy zabolázatlanul hömpölyög az a hegy lábához. Pár kidőlt fa, kisebb sziklák állták utunkat, aztán a Pirító-kő hatalmas tömbje késztetett megállásra. Be is szűkült a völgy, elgondolkodtam micsoda munka volt és hány évezredig tarthatott, míg ez a kicsiny patak áttörte a fölénk tornyosuló ormot. Hangulatos sétával értük el a Vár-forrás letérőjét, mely a kéktől csak pár méter és üde, friss vize mindenképpen letérésre csábít. Leöblíthetjük az eddigi út porát, frissíthetünk és feltölthetjük készleteinket a jéghideg forrásvízzel.

Mi is megtartottuk szokásos forrásproceduránkat, kicsit fújtunk a megviselt foglalatú forrásnál, melyet ha jól emlékszem kazincbarcikai turisták emeltek "Felszabadulásunk" 30. évfordulójára. Patakátkelés után rövid dzsungelharc következett és újra zárt bükkösben találtunk magunkat, útban a Dédesi-Kisvár nyergéhez. Túráink előtt old school módon mindig írok egy lapocskát az előttünk álló rövidebb (max 2-3 km) szakaszokról, csak hogy tudjuk mi vár ránk. Nos ez az ítiner most azt mondta, hogy a következő 700 m-en több mint 130 m-es szintemelkedés vár ránk! Ez nagy általánosságban majd 20%-os meredekség, igen ám, de az eleje és a vége kissé laposabb volt! Úgyhogy az első, már említett tasli nagyon hamar megérkezett. Tüdőm rögtön zsebre került, még a fülemen is vettem a levegőt és bizony a hajam is hamar gőzölgésbe csapott át. Égett a zsír rendesen. Kedvesem nem ennyire puhány, jobban bírja az emelkedőket (is), így megbeszéltük majd a nyeregben bevárja a gyengébb láncszemet.

Küzdelmes egy szakasz volt és bizony a legmeredekebb részen tényleg jelzéstől- jelzésig vánszorogtam. Rohadt meredek egy etap volt, nem lehet mit szépíteni rajta, de egyszer csak megláttam az útjelző táblát a nyeregben. Felértem! Első menyasszonyom persze, hogy elsütötte az olcsó poént: "mehetünk tovább, én már pihent vagyok." Terveink szerint ki akartunk menni a Dédesi- várhoz (időnkbe belefért volna), de előző este olvastam, hogy húsvétkor a még épen álló egyik falrész leomlott, ezért a Nemzeti park arra kéri a turistákat, hogy lehetőség szerint halasszák el a vár látogatását. Így ez kimaradt, lehetőség van még a Kisvár sziklájára felmászni, de ez már technikásabb rész, nem biztos, hogy nekünk való.

Ezért csak a Kisvár szikláját vizuáltuk meg távolról és pár mondatban felelevenítettük a Dédes fontosabb tudnivalóit. A várat IV. Béla hűséges alattvalója, az Ákos nembeli Ernye bán építtette . Az 1300-as évekre királyi birtok, ekkor komoly erősítéseket hajtanak végre  az erődítésen. Eztán adományként a Pálóczy család kapja meg hűségükért. 1567- ben a temesvári basa komoly sereg élén ostromot indít a stratégiailag fontos helyen álló vár bevételére. A hős védők több mint két hétig állnak ellen a hatalmas túlerőnek, de készleteik vészesen fogynak ezért Bárius István várkapitány eszes cselt talál ki. Aláaknáztatja az összes megmaradt munícióval a várat, aztán éjszaka egy alagúton át a védők elhagyják a várat.  Reggel a törökök beözönlenek és az időzített robbantás több mint 400 muszlim katona halálát okozza. A basa mérhetetlen dühében aztán földig romboltatta a várat, azóta csupán pár faltöredék dacol az idő vasfogával. A Kisvár-hegy is a vár része lehetett, egy fellegvár állhatott a csúcson. A 20. sz-ban kisebb állagmegóvásokat hajtottak végre, de azóta semmi nem történt, csak romlik tovább az állapota.

Szó, mi szó nagyon jólesett a rövid szusszanás, frissítés és lassan a levegőszintem is beállt, a zihálás is elmúlt. A nyeregtől jóleső kényelmesen emelkedő ösvényen kapaszkodtunk hatalmas bükkök és sziklák alatt a beszédes nevű Vásárhely- kőig, ahol rövid kitérőt téve csodás panoráma tárult elénk a sziklapárkányról. Bizony ez megint földbegyökerezős, maradásra csábító kilátópont, ahova gondos kezek egy kis padot is ácsoltak. Nosza, ezt ki is használtuk és páratlan kilátást élvezve majszoltunk el egy szendvicset, erőt gyűjtve a továbbiakhoz. A messzelátópontról a környékbeli csúcsokra, a Bán-patak völgyére nyílik csodálatos kilátás, de tiszta időben a Szlovák hófödte csúcsok is a sasszeműek elé kerülhetnek. Ez is egy olyan helyszín ahonnét nehéz továbbindulni, hisz az elénk táruló csodák magukhoz ragadnak és nem is érezzük az idő haladását. Az erdőfürdőt az ilyen pontok valóságos wellness komplexummá varázsolják, kitisztítva elménk, lelkünk a mindennapok zaklatottságából.

A következő etapon aztán egy nagy-nagy időugrással sok ezer évet ugrottunk az időben visszafelé! Ugyanis mint az ásatások során kiderült, a Verepce (Verebec) -várként ismert területen már a vas- és a bronzkorban is éltek eleink. Erről legjobban a hegytető oldalában a völgyek irányába kialakított mesterséges teraszok(számuk több százra tehető) árulkodnak, melyek valóságos hálózatot képviseltek. Minden egyes ilyen területen 1-1 ház állhatott. Az akkor itt élt emberek a Bán-patak völgyében bányásztak gyepvasércet, melyből vasbucákat készítettek, ez a technológia egészen az Árpád-ház kihalásáig használatos volt. Még belegondolni is félelmetes, hogy az akkori fejlettségi szinten milyen  eszközöket, módozatokat használtak a teraszok, épületek és bucák kiépítéséhez, üzemeltetéséhez. A hegyoldalba évezredekkel ezelőtt kialakított sáncok, árkok, falak nyomai arról is árulkodnak, hogy a teraszok egy hatalmas erődtelepülés szerves részei voltak. A monumentális szkíta földvár legépebben maradt hatalmas védműveit a Verpece- tető nyergében az un. Vaskapu környékén láthatjuk. 

Na itt aztán jól nézelődjük ki magunkat, mert innét aztán jön a hadd el hadd! Másfél kilométer alatt 200 m szintemelkedést kell legyűrnünk az 1983-ban épült Bánkútra tartó műútig az Ördög-oldalon. Már maga a hely neve is sokat elárul, de ezt meg kell élni! Nem elég a rohadt meredek hegyoldal, néhol még kőtörmelékes sziklás is a széles gyalogút, mely arról árulkodik, hogy sokan koptatják, bár az annalesek arról mesélnek, hogy inkább fordítva részesítik előnyben az erre járók, de ez még "lenek" is komoly kihívás, mert mint tudjuk a meredek lejtők sem gyerekjátékok, rendesen meg tudják terhelni az ízületeinket, izmainkat. Bizony nagyon gyorsan már a fülünkön is vettük a levegőt, visszatért az oxygénhiány! Pedig taktikusan indultunk neki, öregesen tényleg lassan, kis léptekkel. ...de az emelkedő nem viccelt!

Kedvesem lényegesen fittebb és sokkal kisebb hordót cipel a hasán, mint szerénységem, ezért mondtam nyugodtan menjen, aztán majd az országútnál megvár, addig fényképez, nézelődik, míg felvánszorgok. Röpködtek azok a már említett nyaklevesek és hamar eljött az idő, hogy jelzéstől jelzésig kapaszkodtam, ott fújtam 10-15 mp-et, aztán tovább a következő jelig. Néhol szép kilátás nyílt a montánbükkök között északi irányba és könnyen elhiszem a rossznyelveknek, hogy tiszta, lombmentes időben a Magas-Tátra csúcsaiban is gyönyörködhetünk erről az útról. Valóságos felüdülés volt kiérni a Darázs-kő lápa tisztására, bezony a pólóinkból csavarni lehetett az izzadságot, pedig az erdőben kellemes volt a hőmérséklet, jó pár fokkal volt hűvösebb, mint a völgyben vagy később a fennsíkon.

Erőt gyűjtöttünk és neki vágtunk az utolsó etapnak. A Bánkúti síházig, kellemes erdei úton szinteztünk, ez már gyerekjáték volt. Mikor megpillantottam az épületeket kitört a már szokássá váló csatakiáltás, amit a cél előtt szoktam elüvölteni. Most a szokásostól is hangosabb és büszkébb volt. Hisz tényleg jó időt nyomtunk felfele, az  ítiner által adott szintidőt nem használtuk ki, bő negyedórával voltunk gyorsabbak! Meg is veregettük egymás vállát, örömcsók is csattant és a gyengébbek még talán egy könnycseppet is elmorzsoltak szemük sarkában.

A turistaház étterme zárva volt, ezért a csontszáraz Bán-kút régi foglalata előtti padon táboroztunk le. Igaz még nem voltunk a csúcson, de kicsit előrehoztuk a procedúrát. A csúcscsoki mellé ezúttal csúcspezsgő is dukált, ha már hősiesen felcipeltem két kis flaska Henkell Tockent. Aztán hazaiból kajáltunk, beállítottuk koffeinszintünket, elvégeztük az adminisztrációt és élveztük a 900 m-es magasság adta nyugalmat, csendet és hát elmerengtünk Bánkút hányatott sorsán. Kezdjük azzal amiről Bánkútat a legtöbben ismerik, a sípályával. Bánkútat a múlt század elejéig csak vadászok, erdei munkások és "bujdosók", szegénylegények ismerték, látogatták. A turistaság kialakulásának hajnalán is második vonalas célpont volt, hisz az akkor még hazánkhoz tartozó magashegységek(Tártra) vitték a prímet. Aztán Trianon  drámáját követően hazai középhegységeink, így a Bükk is jelentősen felértékelődtek. Ezekben kezdték el kialakítani a hegységben is a jelzett turistautakat és hamarosan igény mutatkozott  egy turistamenedékház építésére a körzetben. Pallavicini Alfonz őrgróf a birtokából ajánlotta fel a Bánkúti turista területét a Diósgyőri Vasgyár turistáinak. Az épületet 1930 októberében vehette birtokba a szakosztály. A Bükk- fennsík turistaforgalmának és a téli sportok beindulását is ezen időtől számolják.

Bánkútat a kiváló hóviszonyok végett hamar felfedezték a télisportok szerelmesei is, ezért komoly sportbázis épült ki, sífutó és lesikló pályával, de a kínálatban szerepelt ródli pálya és síugró sánc is. A turistaház mellett több melegedő és szálláshely is épült, melyek magas kihasználtsággal üzemeltek. A "Felszabadulás" után fokozatosan vesztett népszerűségéből, a fejlesztések elkerülték, lassú visszafejlődés vette kezdetét.  Miután megépült az elérését könnyebbé tévő országút, újból lassú fejlődés kezdődött, a turistaházat felújították, megnyílt a modern Fehér Sas panzió. Azonban a klímaváltozással, szerényebb és rövidebb havas időszakok köszöntöttek be, ami egyáltalán nem kedvezett az ország legjobb adottságú síterepének. Míg sokkal rosszabb lehetőségű sícentrumokba ömlött(ömlik) a befektetői tőke, addig ezek valamiért Bánkútot messze elkerülik. Hóágyúzni nagyon korlátozottan tudnak és sajnos a természetes hó hiánya nagyon behatárolja a szezont. Elgondolkodtató, hogy ez miért van így. Lehet érvelni természetvédelmi értékekkel a hóágyúzás hiányát, de hát más terepek is hasonló területen vannak és mégis dübörögnek ezerrel, nem is beszélve a Lajtán túlról!

Jól kifüstölögtük magunkat, megvizuáltuk a tétlenségre kárhoztatott ratrackokat, a méteres fűben álló sípályákat és felbattyogtunk a Fehér Sashoz. Más világba érkeztünk! A kihalt, vegetáló turistaház után a panzióban dübörgött az élet, telt ház volt! Így is lehet ezt csinálni. Kikaptattunk még a Bálványra(956 m), mely a Bükk 2., újabban már csak 3. legmagasabb csúcsa. A Petőfi- kilátónál szerénységem a legendás tériszonyának köszönhetően csak lentről gyönyörködött a korlátozott panorámában és irigykedett kedvesemre, aki majdnem a csúcsáig bevette a legendás kilátót , melyről "fél" Észak-kelet Magyarországot belátta, nem is beszélve a szlovák hegyekről.

Visszatérve a parkolóhoz felhívtam Sanyit, hogy jöhet "menteni" minket, az érkezésig bevettük magunkat a Fehér Sasba, ahol első Menyasszonyom egy üveg Bernard-al én pedig egy flaska 0/0%-os  Erdinger búzával( ki is röhögött a pincér) vártuk felmentőnket. Mályinkára kora délután értünk vissza, így visszafelé több helyütt megálltunk gyönyörködni a Bükkben, kicsi miskolci városnézés is belefért. Hazafele aztán Lillafüred kihagyhatatlan nevezetességeit is megnéztük, sokadszorra. Energia veszteségeinket az üdülőhely egyik kertvendéglőjében pótoltuk, mi mással mint garadnai pisztránggal.

Szállásunkra visszatérve a csodás égbolt gyönyörködése következett, miközben természetesen egy palack Garrone pezsgőt is eldurrantottunk jutalom gyanánt.

Egészségetekre!

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és Szintrajz:

            

  OKT. 49. TÚRA   2022. 06. 19.           SZARVASKŐ - BÉLAPÁTFALVA

A MEGCSONKÍTOTT BÉL-KŐ ÁRNYÉKÁBAN

Míg e kőszirt áll,

Dicsőíttetni fog nagy neved,
Patriarcha, egri érsek,
Pyrker János László,
Ezen út létrehozásáért.
    1840.      emléktábla a 25-ös főút mellett

  

Vasárnap délelőtt a kezdődő rekkenő melegben Szarvaskőn toporgunk a Bükk lábainál, hogy az elkövetkező három napban átszeljük Magyarország legnagyobb átlagmagasságú karszthegységét az OKT kék sávján. Számomra kissé érthetetlen, hogy a barlangokban, víznyelőkben bővelkedő középhegységet, miért nem hosszabb távon szeli át hazánk leghosszabb túramozgalma, az értékeiből miért ilyen keveset ismertet meg a kéket járó turistával. A mostani penzumunk nem a nagy távolságokról fog szólni, hisz a három nap alatt alig 40 km-et teszünk meg, a leghosszabb túránk is csak alig 21 km-es lesz. Viszont a rövidségért bőven kárpótol majd a szintemelkedés (cca 1800 m) és a várhatóan életre szóló élmények ebben a csoda világban.

Megint hajnalban indultunk, hogy aránylag korai órán  érkezzünk a hatalmas hegyek közé zárt festői falucskába, melyet alkalmanként "a legszebb fekvésű magyar falu" jelzővel is emlegetnek. Szarvaskő egészen 1945-ig az egri püspökség illetve érsekség tulajdona volt, évszázadokon keresztül jelentős vámszedő hely. A festői szurdokban fekvő településről 1840- ig a falu fölé magasodó hegyeken keresztül vezetett a fontos kereskedelmi útvonal Eger és a Felvidék között. Pedig adott lett volna az Eger- patak völgye, de itt az olyan szűk volt, hogy járhatatlan volt szekérrel. Végül 1840-ben Pyrker János akkori egri érsek lerobbantatta a meredek sziklafalakat és megépíttette a jóval rövidebb, járhatóbb utat Bélapátfalva irányába. Aztán ezzel az un. Pyrker úttal párhuzamosan 1908-ban készült el az Eger - Putnok vasútvonal, melynek romantikus pályavezetése, alagútjai, viaduktjai vetekednek a Cuha- patak völgyében vezető vasútvonallal. Azonban a 2009-es nagy vonalbezárások megpecsételték ennek a szárnyvonalnak is a sorsát, ekkortól csak Egertől Szilvásváradig van személyszállítás.

A hosszabb bevezetőt követően végeztünk a parkolóban pár tornamutatványt bemelegítés gyanánt a ránk furcsa tekinteteket vető nézőközönség előtt. Ma a meleg végett a szokásos túraindító szeansz elmaradt, rögtön a kötelező adminisztrációt végeztük el a parkolóban lévő kissé kopottas OKT-s stemplivel. Üzembe helyeztük magyar Királyi Kincstári turistalábainkat és elkezdtük a mai gyaloglatot. Pár lépés múlva átkeltünk az Eger-patak hangulatos fahídján, a túlparton fejet hajtottunk a helyi hősök emlékműve előtt, majd szépen karbantartott házak között értük el a ritkán járt vasútvonal sínpárját. Régi, muzeális postaépület mellett kezdtünk el kapaszkodni a Várhegy teteje felé. Ez a 313 m magas sziklahegy nem viccel, nincs bemelegítő rész, hanem rögtön kimutatja foga fehérjét és meredeken emelkedik egyre feljebb.

Bemelegítés, friss erő ide vagy oda, bizony hamar meg kellett álljunk, mivel  a fülünkön is vettük a levegőt. Aztán valami történt, megjött az erő! Innét már vígan fogyasztottuk a métereket, a feljebb jutásban pedig a kialakított lépcsősorok is segítettek. Megpihenni aztán csak a nyeregben álltunk meg, ahol a kék sáv elkanyarodva tör magasabbra. Itt irányt váltottunk és néhol nyaktörő sziklás részen vettük be az egykori jelentős vámszedő vár csekély romjait a Tardos- bércen, melynek ormán egy hatalmas magyar zászló jelzi a hely jelentőségét. A tarisznyavárról (azokat az erősségeket hívták így, melyeknek védői egy tarisznyában kapták meg az egy heti élelmüket) először 1295-ben olvashatunk, fennállása alatt sorsa végig összefonódik Eger várával. A török jöttének hírére megerősítették a védfalakat, de Eger eleste után az itteni védők eliszkoltak, sorsára hagyva az erődítményt. 1687-ig török kézen van, majd újra az egri püspökségé lesz a tulajdonjog.  

Az 1707- es ónodi trónfosztó országgyűlésen Telekessy István akkori egri püspök is a korona ellen fordul, ennek jutalmául a szarvaskői várba börtönözik be( vonul száműzetésbe?) 1710-től. A főpap itt írta meg híres védőbeszédét, melynek hatására a pápa visszahelyezte hivatalába Telekessyt. A püspök 1715-ös halála után a vár sorsa megpecsételődik, állaga lassú romlásnak indul. Ma már csak csekély nyom utal arra, hogy egykor itt vár állott. Az erődítés területén soha nem történt még próbafeltárás sem, nem kutatták környékét, csak Nováki Gyula járt itt felmérni a vár egykori területét 1993- ban!

  

Az egykori várhoz egyvalamiért éri meg felmászni, az elénk táruló völgykatlan és az azt körülölelő hegyek látványáért! Leírni nehéz, de a láb földbe gyökerezése garantált, bizony az állunkat sem árt erősen fogni, mert lehet nehéz lesz visszatenni ha leesik a látottaktól. Bizony szaladt az idő, még szerencsénk is volt a tiszta idővel, az élmény erősen beégett agyunkba. Hazai viszonyok között kevés ilyen csodát láthatunk! Közben még felidéztük egy korábbi túránkat a szemben lévő Major- tetőre, amikor is négykézláb tudtuk csak bevenni azt a hegyet, bár a Vodafon-kilátó panorámája ott is kárpótolt a küzdésért.

Visszatérve a nyeregbe, bozótos területen továbbra is szigorúan emelkedett az ösvényünk, míg ki nem értünk az un. párnaláva-sziklás Veres-oldalra, hol a szilikát sziklagyepesen oldalazó ösvényen sziklákat kerülgettünk és közben csodáltuk a terep adta lehetőséget: az Eger-patak szűk kanyonját, a patak mellett futó aszfaltcsíkkal és vasúti sínekkel, valamint vasúti alagutakat, hidakat. Magnific, csak ismételni tudom magam, ezt látni kell! Az Akasztó-hegyen jártunk, fura név egy ilyen csodás adottságú helynek.

Azonban egyszer minden jónak vége szakad, ez most sem volt másképpen, hamarosan beértünk a Tardos-hegy zárt tölgyesébe, ahol az emelkedő is megszelídült és kellemes gerinc vándorlásba kezdtünk. Azért, hogy örömünk ne legyen felhőtlen, kis kellemetlenség is adódott. Kedvesem  hirtelen fájdalmasan kapott a nyakához, majd a karjához! Megijedtem, hogy darazsak kapták el, de szerencsére "csak" valamilyen fekete bogár mászott a nyakára és a karjára. Azonban ez sem volt gyerekjáték, hisz pillanatokon belül duzzadt vörös csík alakult mindkét helyen. Hideg víz, egy szem Recivet elszopogatása enyhítette a lobbot, de még napok múltán is látszik a csík. Fogalmam sincs milyen bogár lehetett, ami ilyen agresszív nyomot hagy maga után.

Közben egy-egy helyen még korlátozott kilátás nyílt a gerincről, felkaptattunk a Köves-bércre, majd a Köles-hegyre, miközben találkoztunk két túrázó párral. Mindegyikükkel kellemesen eldiskuráltunk a természetről, a nagy kék útról és csak úgy az életről is. Ilyen körülmények között gyorsan fogytak a méterek és csak arra lettem figyelmes, hogy máris ereszkedünk a rikító fehérségű Gilitka (Anna) kápolna példásan rendben tartott tisztása felé. A Pyrker- út épülte előtt itt vezetett egy fontos postakocsiút Egerből a Felvidék felé és ennek egyik kereszteződésében már a középkorban építettek egy kápolnát, ahol az úton lévők hálát adhattak Istennek a szerencsés útért. A mai kápolnát a 18. sz-ban építették ennek a helyén, nevét az egykori egri püspökről II. Kilitről kapta. Érdekes, hogy a gyönyörűen karbantartott épületben csak Anna napkor tartanak Istentiszteletet. A kápolna körül ugyancsak ápolt pihenők, padok szolgálják a megfáradt vándort. Mi is elfoglaltunk egyet ezekből, beállítottuk koffeinszintünket, hazai szendviccsel pótoltuk az elégetett energiánk és persze pihentünk is cseppet.

Erősnek mondható kapaszkodón értük el a Kis-szoros-tető nyergét és a  fiatalon elhunyt Bársony Mátéra emlékező keresztet. Az ereje teljében lévő erdészt fadöntés közben érte az esztelen halál. A tisztáson meghatároztunk pár, számunkra ismeretlen növényt, virágot és hosszú ereszkedésbe kezdtünk a Nagy-szoros szál-montánbükkjei között. Itt állandó túratársam azért begyújtotta a rakétákat,csak úgy megszokásból, hisz sietnünk nem nagyon kellet sehova sem. Most én sem nyafogtam, sőt élveztem a gyorsabb tempót, sőt még jól is esett. Ezen a néhol meredek lejtőn futottunk össze egy túratárssal aki magyar agarával túrázott Felsőtárkány irányába. Na itt Első menyasszonyom pillanatai jöttek el, hisz kiélhette kutyaszeretetét, hisz hiányoztak neki az otthoni vahúrok.

Hamarosan le is érkeztünk egy kaszált rétre, ahol elhagyott vadászház is színezte a képet. A két egykori postakocsiút kereszteződésében lévő tábláról érdekes információkat tudhatunk meg az egykori bükki úthálózatokról. A rétről azonban pár métert ki kellett térnünk a Telekessy vendégházhoz, ahol az útvonal bélyegzője lakik. A ma vendégházként funkcionáló, egykor az egri Papnevelő Intézet pihenőházát ajándékba kapták az egri turisták 1930-ban. A 2. világégés után a rossz emlékű, Turistaházakat Kezelő Vállalat vehette birtokba, akik 1955-ben kibővítették. A vállalat felszámolása után mint üdülő, ma pedig mint vendégház funkcionál.

Az ellenőrzési procedúra után a közeli Kolcskovszky-forrásnál forrásprocedúra következett volna, ha adott volna valamennyi vizet ebben az aszályos időszakban. Az egykori neves Bükk kutatóról elnevezett forrás foglalata és a környezete is elég elhanyagolt, megközelítése csak embermagasságú dzsungelen keresztül lehetséges. Hát így szegényebbek lettünk egy pohár friss, hideg forrásvízzel, de gazdagabbak egy kis csalánfürdővel, mely hathatósan serkenthette vérkeringésünket.Innen már széles, gyorsan járható szekérúton ereszkedtünk tovább az Apátsági letérőig, ahol először pillanthattuk meg az elbányászott Bél-kő sziklafalát. A megsebzett sziklagerinc letörésről és az itt folyó esztelen bányászatról már könyvtárnyi irodalom született, így ezzel nem kívánok foglalkozni. A lényeg, hogy az illetékesek már a bányászat legjobban dübörgő éveiben észrevették a hatalmas károkozást és 1982-ben leállították a Bél-kő ezen részén a kitermelést. Mindig felidézem viszont, hogy a bányászatnak nem csak negatív hatása lehet, hisz ennek köszönhetjük számtalan értékünk megismerését, mely addig a föld mélyén rejtőzött. A bél-kőn is rengeteg ősmaradvány, értékes lelet került felszínre, melyek tanulmányozásával a földtörténetet kutatók értékes információkhoz jutottak. Aztán az is látszik, hogy a bányászat felhagyását követően az élet lassan kezd visszatérni a sziklákra, hisz egyre több zöldet lehet felfedezni az egykor kopár hegyoldalon.

Az Apátsági letérőnél a monostor felújítása végett ideiglenesen el van terelve az OKT., ezért a megszokottól sokkal hamarább érünk ki az egykori bányászati műútra és kezdjük meg a végső ereszkedést célunk felé. A monumentális Ciszterci Apátság teljesen körbe van kordonozva az építkezés végett, ezért teljesen értelmetlen kitérőt tenni ehhez a jelentős műemlékhez. A már említett II. Kilit egri püspök 1232-ben hív ciszterci szerzeteseket a romantikus, vadregényes környezetbe és alapít számukra bazilikát és kolostort, melyet a szerzetesek romantikus stílusban építettek meg. Az építkezésnek a tatárjárás vetett végett, azt a vész elmúltával folytatták, de ekkor már a gótika jegyei a meghatározóak.

1246-ban készülhetett el, ekkortól kezdődik a monostor fénykora, melyet először 1289-ben Kun László seregeinek fosztogatása akaszt meg. Azonban a király búsás kárpótlást adott az Apátságnak, melynek vagyonát később Zsigmond és Mátyás további adományokkal gyarapította. Később világi és egyházi személyek osztozkodtak, marakodtak a birtokain és megkezdődött az egykor virágzó apátság hanyatlása, az 1530-as évekre teljesen elnéptelenedett. Okiratok 1720-ban már csak templomromként említik, de 1732-ben Baranyai István remete közbenjárásának köszönhetően az akkori tulajdonos, az egri káptalan felújításba kezd. Az újjáépített  három hajós barokk templomot 1745-ben gróf Endrődy Gábor egri püspök szenteli fel. A 20. században többször felújítják, szépen restaurálják, azonban az igazi, eredeti fényét a mostani grandiózus építkezés után éri el.       

Mivel már többször is jártunk a monostornál, így most könnyebb szívvel engedtük el, hogy nem lehet megközelíteni. Az aszfaltos lejtőre a kora délutáni nap erősen rátűzött, ezért óvandó habtestünk, hamar elővettük a 100-as naptejet, napszemcsit és légós kalapunkat és így vonultunk be Bélapátfalvára. Útközben Hörpölin Mester útmutatásai szerint megkerestük azt a kanyart ahonnét a legjobb felvételek készíthetőek a megsebzett hegyről. A városba érve az első közkútnál lemostuk az út porát és felfrissítettük magunkat a jéghideg vízzel. A centrumba érve még volt idő egy rögtönzött "városnézésre" és a busz indulásáig még egy jégkrém elnyalása is belefért.

Szarvaskőre visszaérve egy kitűnő kézműves kávé elfogyasztását követően gépesített járművünkkel Felsőtárkányon keresztül a Pénzpatakon lévő szálláshelyünkre hajtattunk, ahol nem minden úgy sikerült ahogy elterveztem,de üsse kánya ez a mai nap értékeiből nem von le semmit. Vacsorázni kényszerűségből Répáshutára autóztunk át, ahol egy nemrég nyílott kertvendéglőben sziklák alatt fogyasztottuk el jól megérdemelt finom ételeinket. A szállásra visszatérve Szekszárd egyik legpatinásabb pincészetéből származó Cabernet Franc-al jutalmaztuk meg magunkat.  Sötétedés után még kiültünk a rétre gyönyörködni a millió csillagban, hisz itt teljesen fényszennyezetlen területen vagyunk, ahol Hál"Istennek még a mobilok is süketek a teljes térerőmentességnek köszönhetően. Így csak magunkkal és egymással foglalkozhattunk, csodás este volt.

Egészségetekre!

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz