LÖVÉSZÁRKOKBAN ÉS BUNKEREK KÖZT A MAGYAR MAGINOT-NÁL

A Bázakerettye környékén eltöltött hétvégénk második napját zalaiasan mondva a „hegyen” kezdtük, ahol messzelátóról néztünk körbe a Mura és a Kerka völgyében. Innen elhagyott, de gondozott házak közt értünk a paranoia ékes példájához, a magyar Maginot-vonal egyik kis szegletéhez, ahonnan a Széchy család központján keresztül értünk vissza a kiindulási helyre.

Ha valahova hosszabb időre sikerül eljutnunk, akkor igyekszünk, hogy a kötelező nevezetességeken kívül a környék életével, lakóival, jellegzetes ételeivel is megismerkedjünk. Mivel szombat estére egy megbeszélt gasztrotúrát szerveztünk a barátainkkal, ezért az aznapi túra végét össze kellett csapnunk, hisz hosszú program várt ránk. A környék legismertebb éttermébe foglaltunk asztalt, mely méltán veszi fel a versenyt a legismertebb, legfelkapottabb helyekkel. Vacsora után még kiugrottunk a „hegyre”, ahol egy boronafalú présházban vártak bennünket borkóstolóra.

Vasárnap reggel feldobott hangulatban ébredtünk, kései reggeli után érzékeny búcsút vettünk házigazdáinktól, és továbbálltunk. A terv az volt, hogy Kiscsehiből Tormaföldére az erdészeti magánúton megyünk át, és közben a piroson elsétálunk a közelben található Vétyemi Ősbükkös szigorúan védett területére. A hatalmas, idős montánbükkök területén 40 éve semmilyen erdészeti munka nem folyt, így teljesen természetes körülményekkel találkozhatunk az átlagosan 190 esztendős fák között. Sajnos azonban a falu határában a sorompó zárva volt, így ezt a programot töröltük. Legalább lesz okunk visszatérni.

A hivatalos országúton értük el célállomásunkat, ahol a Keresztelő Szent János előtti téren hagytuk az autónkat, fejet hajtottunk a helyi hősi emlékműnél, majd a Petőfi utca folytatásán pillanatokon belül elhagytuk a települést, és takaros pincék, szőlők közt hullámvasutazva vonultunk a Szent János-hegy gerincén. Andalogva értük el a Zalára jellemző, négyszintes, fából készült kilátót, ahonnan a Kerka- és a Muravidék lebilincselő látványa tárult elénk. Rácsodálkozhatunk a Keleti-Alpok hófedte, csipkézett csúcsaira, no és a Kelet-Zalai dombság hatalmas erdeire.

Innen elhagyott, de rendben tartott épületek közt kanyarogtunk a piroson, melyet már erdei környezetben hagytunk el egy jól járható, jelzetlen szekérúton, és bükkök, tölgyek közt ereszkedtünk le aznapi túránk csúcspontjához, a magyar Maginot-vonalhoz.

Ha a környéken szeretnénk túrázni, indulás előtt tájékozódjunk, tervezzük meg az útvonalunkat, és térkép, illetve GPS legyen nálunk. Ezen kívül arról is tájékozódjunk a Zalaerdőnél, hogy az erdészeti sorompó nyitva van-e, és az adott napon látogatható-e az Ősbükkös!

Gyermeki izgalommal vártam, hogy elérjük „Erődországot”. Ennek oka, hogy én is a déli határszélen nőttem fel egy kis faluban. A környéken sok elhagyott „bunker” volt, amelyekben mi, gyerekek szívesen játszottunk katonásat. Igazán nem is ismertük ezeknek a valódi rendeltetését, a felnőttek nem beszéltek róla, aztán ahogy elkerültem, az egész feledésbe merült, és amikor ezt a túrát tervezgettük, elementáris erővel jöttek elő az emlékek.

A – hivatalos nevén – Déli Védelmi Rendszer kiépítését 1948-ban kezdték tervezni, amikor a különutas Jugoszláviát és annak vezetőjét, Titót a kommunista országok ellenségnek kiáltották ki. Sztálin kiadta a parancsot, hogy a szocialista vívmányokat meg kell védeni, és fel kell készülni III. világháborúra. Ennek a paranoiás parancsnak Rákosi és sleppje tapsolva, lelkesen tett eleget. A veszélyt délről vizionálták, az imperialisták „láncos kutyájának” irányából. Első lépcsőként határsávot jelöltek ki, és megkezdték az ellenségnek deklarált lakosok kitelepítését. Majd francia mintára megtervezték a védelmi vonalat az osztrák határtól a román határig, 630 km hosszan.

Ezekben az esztelen években a nemzeti jövedelem jelentős részét hadi célokra fordították. 1950-55 közt a kiépült védelmi szakaszokra 7 milliárd forintot költöttek. A Déli Védelmi Rendszer három védelmi gyűrűből állt, ezek közül az úgynevezett fő védelmi vonal épült ki a legteljesebben. Szovjet mintára erődökből, géppuskafészkekből álltak (ezeket a köznyelv bunkereknek hívta). 1955-re a tervezett 215-ből 90 készült el.

A földbe ásott erődítéseket futóárkok, lövészárkok kötötték össze. Az elkészült elemeket soha nem használták, gondozták, sőt még az őrzésükre sem fordítottak energiát. Aztán 1958-ra a magyar-jugoszláv kapcsolatok megenyhültek, a bunkerekre nem volt szükség, megkezdődött a védművek elbontása, ám ezek pont úgy sikerültek, mint az építésük, soha nem végeztek vele rendesen, így a beomlott, elgazosodott építmények az értelmetlenség jelképévé váltak. Az erődrendszer építményei legnagyobb részben Dél-Zalában maradtak meg, létezésükről szinte senki nem tudott, nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

Mi ennek a Magyar Maginot-nak a Páka környéki szakaszát látogattuk meg, melynek a szocializmus megvédésén túl az olajvidék biztosítása is a feladata lett volna. A ma látogathatóvá tett bunkerek és lövészárkok kitisztítása a Páka Értékeiért Egyesület önkénteseinek áldozatos munkájával jött létre a Hadtörténeti Intézet szakmai támogatásával. A munkák során feltárták a parancsnoki és géppuskabunkereket, futóárkokat, tájékoztató táblákat helyeztek ki. Nekem különösen tetszett a mászkálás a futóárkokban, a bunkerek felfedezése, de kedvesem vegyes érzésekkel fedezte fel a múlt ezen árnyas korszakát. Fontos, hogy a bunkerek meglátogatásához elemlámpát vigyetek magatokkal!

A látogatás végeztével a Tormafölde felé vezető műúton tettünk meg 2 kilométert, és ott a piros kereszt jelzések mentén egy hangulatos mélyútban felkapaszkodtunk az Árpád-kori Mároki kápolnához, mely az elpusztult Petróc falu híveit szolgálta. Az épület idillikus környezetben, óriás bükkök ölelésében található. A 13. században román stílusban épült, de az eredeti elemek az évszázadok során jelentősen átalakultak. A körülötte lévő temetőt 1945-ig használták, a sírokat ma is gondozzák. A kápolnát napjainkban is használják, többek közt szőlővesszőszentelést tartanak.

A Szent János-hegy gerincéről a piroson ereszkedtünk le a Kerka völgyébe, a Széchyek uradalmi központjába, Szécsiszigetre. A falu nevezetességei közül elsőként a 18. században épített Andrássy-Szapáry kastélyt látogattuk meg. A főúri rezidencia az egykori szécsiszigeti végvár egy részének felhasználásával készült. A falu érdekessége még a vízimalom, amely a Kerka egyik holtágán 1953-ig működött, és ma kiállítás található benne. Sajnos egyik látnivaló sem volt nyitva, így be kellett érnünk a Bivalyrezervátum lakóinak a megnézésével. A faluból aztán az országúton tértünk vissza a Tormaföldén hagyott autónkhoz, és ezzel zártuk ezt a tartalmas dél-zalai hétvégét.

Szöveg: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit

MÉG TÖBB BARANGOLÁS A DÉL-BALATON REJTETT KINCSEI KÖZT

Ezúttal újból az apostolok lovára váltunk, és egy viszonylag rövid, 14 kilométeres, de a távhoz képest jelentős szintkülönbségű (240 m) gyalogtúrán barangolunk, Szántódtól Balatonendrédig.

A kora reggeli autóbuszról a Szántód-kereszt megállóban szálltunk le állandó túratársammal, és jó szokásunkat betartva a szemben lévő műintézményben magunkhoz vettük indítóitalainkat. A cégéren újabb bölcselettel lettünk gazdagabbak: „Rokkantnyugdíj Cseppfolyósító Igazgatóság” – ez szíven ütött.

Cihelődés és szerelvényigazítás után átsétáltunk Szántód központjába az utazók és az úton lévők védőszentjének szobrához. Szent Kristóf a 14 védőszent egyike, történelmi létezése nem igazolható. A Biblia szerint a keresztény hitre Jézussal való találkozása után tért át. Hitéért Decius római császár lefejeztette. A szobor Botfai Hűvös László alkotása, a mai helyétől nem messze, 1939-ben avatták fel. Az ünnepségen József főherceg is részt vett. 1957-ben barbár szocialista „önkéntesek” ledöntötték, majd jó szándékú emberek évtizedeken át a balatonföldvári kápolnában rejtegették. Hosszú küzdelem után a szántódpusztai kápolna előtt állították fel. Mai helyére 1990-ben került. A szobrot és a környezetét nagy becsben tartják, naponta gondozzák. Mi is hoztunk egy koszorúcskát és emlékező szalagot, melyek elhelyezése után továbbálltunk, és a kaposvári út mellett az Erdészet-térig vonultunk, ahol az 1956-os kopjafánál újabb főhajtás következett.

Innen térkép szerint a piros háromszögön szerettük volna folytatni a túrát, ezt az útvonalat azonban megszüntették, de a nem is olyan régi térképeken szerepel még, ezenkívül egy-két kint maradt jelzés is felfedezhető. Aki nem ismeri a környéket, itt forduljon északkelet irányába, s vándoroljon tovább a Római úton, amely fontos hadi és kereskedelmi út volt, a szántódi révhez tartott.

Hatalmas, árnyas fák alatt tempós léptekkel értük el a sárga sáv jelzést, melyen jó darabig haladtunk. Pár pillanattal később már el is értük a Szántódpusztai Idegenforgalmi Központ hátsó bejáratát, mely most zárva volt, így nem tudtuk megnézni a több száz esztendős épületeket. Csak kerítésen keresztül láttuk az elhanyagolt állapotban lévő műemlékegyüttest, mely jelenleg amolyan tetszhalott állapotban várja, hogy elérjék a fejlesztések és újból nyüzsgő élettel teljen meg.

Felkapaszkodtunk egy kisebb dombra, majd a puszta régi temetője mellett leereszkedtünk a Csikászó-völgybe, melyből továbbra is az évezredes hadiúton kapaszkodtunk ki enyhe, sunyi emelkedőn. Pár lépés után észak felé kinyílt a táj és valami csoda tárult a szemünk elé.

Karnyújtásnyira került a Tihanyi-félsziget és az Aszófői-öböl. Ámulva-bámulva értük el Zamárdi első zártkertjeit, majd nemsokára a Szamár-kőhöz érkeztünk. Az érdekes formájú sziklaképződmény ősi határjel volt a településen, a honfoglalás előtt áldozati helyként funkcionált, számos hiedelem fűződik hozzá. Kicsit ejtőztünk az egyedi hangulatú, csendes pihenőnél, és belekezdtünk a Kő-hegy meghódításába.

Csinos hétvégi házak között rövid, de igen meredek emelkedőn értük el a 2003-ban épített, II. Rákóczi Ferencről elnevezett kilátót, amelyről fenséges körpanoráma tárult elénk. Látható a Balaton nyugati medencéje, Külső-Somogy dombjai, a Fonyódi ikerhegyek, a Badacsony és a többi tanúhegy, a Bakony emelkedői, de a fő látványosság a karnyújtásnyira lévő Tihanyi-félsziget az apátsággal. Sok helyen néztünk már le a Balatonra és a környékére, de talán a legteljesebb panoráma innen élvezhető. Megéri feljönni ide, egyhamar nem lehet elfelejteni a látványt.

A téglából emelt kilátót helyi civilek építették, tiszteletük jeléül a szabadságharcos fejedelemről nevezték el, a kilátó tövében pedig egy emlékművet állítottak. Szerencsénk volt, mivel a messzelátó tőszomszédságában lévő borozó nyitva volt, ahol egy zsíros deszka mellett kóstoltuk meg a helyi borokat. Félórás ejtőzést követően továbbálltunk, előbb hétvégi telkek közt, majd zárt erdőben, jól kiépített sétaúton emelkedtünk tovább és értük el a Vaskereszt Erdőrezervátum határát.

A rezervátum tölgyesének magterülete több mint 31 hektár, ezen a területen semmilyen munka nem folyhat, mindent a természet old meg. A magterületet úgynevezett védőzóna (86 hektár) veszi körül, ahol bizonyos feltételekkel már folyhatnak erdészeti munkálatok. Az őstölgyes mellett pár száz lépéssel elértük a névadó keresztet, melyet egy téglalap alapzatra állítottak Zamárdi lakói és a Tihanyi Apátság a millennium esztendejében, 1896-ban.

Mivel utunk legmagasabb pontjára érkeztünk, ezért a Vaskereszt Pihenőnél betoltunk egy csúcscsokit, majd a zöld keresztre váltottunk, és egy roppant meredek mélyútban, néhol gatyaféken ereszkedtünk le a Gyertyános-lap ligetes, romantikus területére, ahol egy erdészeti aszfaltutat értünk el. Ezen vezetett valamikor a piros háromszög jelzés, ám mivel azokat lefestették, így balra délnek forduljunk, de kinn felejtett jelzéseket még fogunk látni.

Kedvesem a jó útnak köszönhetően újra Rózsira hallgatott („Kapcsold az 5. sebességet”), és begyújtotta a fáklyát, csak úgy fogytak a méterek a lábunk alatt. A trappolásnak csak az időközben elénk kerülő domb vetett véget. Bár ez egy lezárt erdei út, ennek ellenére sokszor kellett félrelépnünk autók elől. A környék vadban nagyon gazdag, ezért itt jó eséllyel fogunk találkozni erdei állatokkal.

Erős, szuszogtató kapaszkodón értük el az M7 autópálya nyomvonalát, majd nemsokára a domb nyergét, ahonnan kacskaringós úton leereszkedtünk a vadregényes Gyugyi-patak völgyébe. Utunkat a nagy vadász, utazó és író, gróf Széchenyi Zsigmond kopjafájánál szakítottuk meg. Széchenyi Zsigmond 1898-ban született Nagyváradon. Első afrikai útjára 1927-ben indult. A II. világháború után az Erdészeti Központ vadászati felügyelője lett, de a személyi kultusz éveiben kegyvesztetté vált. Szakmai elismertsége miatt aztán 1963-ban felkérték, hogy egészítse ki a Nemzeti Múzeum hiányos afrikai gyűjteményét. Vadászélményeit több könyvben írta meg, melyek nekem is kedvenc gyerekkori olvasmányaim voltak. 1967-ben halt meg. Mivel Balatonföldváron volt nyaralója, így szívesen vadászott a környéken, ezért is állítottak tisztelői kopjafát a kedvenc vadászterületén.

A kopjafa után hamarosan le kell térni a zöld sáv jelzésre, de ezt a letérést most is eltévesztettük, és már csak a tótokilapi vadászháznál vettük észre, így uzsgyi, vissza. A kereszteződéstől előbb hangulatos tölgyesben, majd nyílt terepen, a Borjú-mező szélén vonultunk, és egy vadregényes mélyútban ereszkedtünk le Balatonendrédre, mely a Balatontól pár kilométerre található. A falu 2012-ig zsáktelepülés volt, ekkor adták át a Tabra vezető utat, mely megszüntette elzártságát.

Balatonendréd Árpád-kori település, a középkorban különböző egyházi szervezetek birtoka volt. Erős várát a török 1545-ben elfoglalta, megerősítette, a települést járási székhellyé – náhije – nyilvánította. A töröktől 1686-ban foglalták vissza, majd a 15 éves háborúban teljesen elpusztult. A vár csekély nyomai a római katolikus templom környékén fedezhetőek fel, feltárására eddig nem került sor, sőt ábrázolása sem maradt ránk.

A túrát mi itt befejeztük, időközben megrendeltük a családi taxit, melynek érkezéséig a falu egyik műintézményében egy krigli mellett múlattuk az időt. A faluból autóbusszal lehet visszajutni Zamárdiba, de aki nem akar várni a buszra, az tovább is túrázhat a városba, ami mindössze 4 km-re található.
Fontos megemlíteni, hogy a területen a szokásostól eltérően intenzívebb vadászat folyik, ezért túratervezéskor tájékozódjunk a Sefag Zrt. honlapján, illetve érdeklődjünk a szántódi erdészetnél!

Szöveg: Soós Lajos
Fotók: Soós Margit

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!