BARANGOLÁS MEZŐFÖLD SZÍVÉBEN            2023. 08. 12.

"tükrödbe lát hűs tavi ragyogása

ez a táj büszkesége – arcvirága
Nagylók igazi szent-szép ajándéka
vár téged a barátság palotája"                                                                                                                                                      Fazeka Imre Pál;  Nagylók  Tavipalotája 5373; 2vk.

Ha valaki azt mondja fél évvel ezelőtt, hogy augusztus második szombatján teljesítményturázunk, hát finoman szólva is furcsa pillantásokat vetek rá. Aztán ha azt is hozzáteszi, hogy Mezőföld közepén fogjuk rugdalni a port és homokot ingerszegény környezetben és több mint 30 fokban... hát minimum körberöhögöm, de lehet, hogy az illető szellemi képességeit is kétségbe vonom.  ....de itt jön kedvenc gondolatom, hogy "az Élet nagy rendező", ami most is rendesen beigazolódott!

A történet május első szombatján indult, amikor kis csapatunk, a DBV létrehozói, mozgatói és  a  Somogy Megyei Természetbarát Szövetség idén először rendezte meg a túramozgalom teljesítménytúra változatát Észak- Somogyban. A túra az újdonság erejével hatott a hosszútávú 100 km+ túrák palettáján, hiszen Somogyországban  hosszú évek óta nem volt ilyen hosszúságú teljesítmény túra, a vármegye ezen szeglete pedig nem bővelkedett ilyen jellegű eseményekben. A 115 km hosszú táv épp ezért felkeltette a Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetség figyelmét és beválogatta a szövetség Nemzeti Bajnokságába, mely nagy hírverés volt számunkra és a honi teljesítménytúrázók krémje nevezett a bajnoki futamra. Mint minden bajnoki futamon, így itt is a MSTSz felügyelte a túra tisztaságát és hitelesítette az eredményt.

Hozzánk a Szövetség a hazai ttúrák egyik legelismertebb és egyik legszeretettebb doyenjét Vígh- Tarsonyi Lászlót akkreditálta versenybírónak, kinek a nevéhez fűződik többek közt a legendás  Vígyázó- Vladeasa túra Erdélyben, valamint a Mezőföld túrák is. Nos a DBV tt-n olyan jó viszonyt alakítottunk ki Lacival, hogy meghívott minket Nagylókra, hogy látogassuk meg a túra időpontjában. A meghívást megtiszteltetésnek vettük és örömmel fogadta el kis csapatunk. 11-én a délutáni órákban állandó túratársammal érkeztünk Nagylókra a Tavipalota túristaházba, melyről a falu egyik ismert lakója Fazekas Imre Pál a fenti idézetben ír a turistaházról a Nagylók Tavipalotája 5373. című költeményében: 

Az elismert költő író több mint 7300 alkotást jegyez, melyek 14 kötetben jelentek meg több nyelven. A számtalan díj, elismerés tulajdonosa 2015-ig Dunaújvárosban élt és dolgozott, ekkor költözött Nagylókra és életét ekkortól teljesen a művészetének szentelte. 2020-as halálát követően a faluban helyezték örök nyugalomra.  

Mielőtt azonban a pihenőházhoz hajtattunk volna, elautóztunk Nagylók Szilfamajor "városrészének" utolsó lakott ingatlanáig, hogy onnét átmenjünk Rambóba és bő másfél kilométeres dzsungelharccal adózzunk másik kedvenc hobbinknak, hogy felkeressük egy túramozgalom keretében hazánk összes geodéziai mérőtornyát. Ezek a vasbeton tornyok még a múlt század '70-es -'80-as éveiben épültek földmérési céllal, azonban a műholdas technika fejlődésének köszönhetően feleslegessé váltak. Egy elenyésző részük más funkciót kapott (adótorony, kilátó) , többiek pedig az enyészeté és a vandáloké lettek. Lerobbant, kifosztott állapotban leledzenek és életveszélyessé váltak, ezért a tornyokba való feljutás mindenhol tiltott, ráadásul sokuk nehezen megközelíthető, elhanyagolt környezetű és tapasztalataink szerint roppant szemetes. Épp ezért lesz életre szóló élmény a kalandos megközelítésük, egyáltalán megtalálásuk!

Nehezen tudtuk elképzelni, hogy ebben a dzsungelben nem is oly rég még jól járható földút vezetett Sárkeresztúrra, ráadásul egy P+ turistaút is vezetett erre, amit gazdáik a nehezen járható terep miatt halálra ítéltek és megszüntettek. Azért pár jelzést még fel lehet fedezni a dzsumbujban. Miután az átlagostól is szemetesebb toronynál kódot olvastunk, a visszaúton már könnyebben haladtunk az imént kitaposott Ho Si Minh ösvényen. Közelebbi barátságba kerültünk mindenféle szúró, karcoló, csípő növénnyel és hadakoztunk a rengeteg vérszívóval, léggyel. Ezzel egyúttal utat is törtünk a másnapi hosszútávú (50 km) túra teljesítőinek, hisz ők ezen az ösvényen fognak megérkezni a célba.

A bő órányi kaland közepette az úttörésen kívül sikerült számba vennünk a Mezőföld és Nagylók rövid, vázlatos történetét. A földrajzi középtáj, Mezőföld földrajztudományilag az Alföld legnyugatibb része, de a közfelfogás nem tekinti annak a Duna választóvonala végett. Területe a Duna, a Dunántúli- középhegység, a Velencei-tó, a Balaton, a Duna-menti síkság és a Sió közé esik , nagyobb részt Fejér és Tolna vármegye területére esik, de kis részei Somogy és Veszprém  vármegyébe is benyúlnak. Földje homokos, löszös, de jelentős a csermozjomos termőföld területe is, mely a legjobb minőségű termőföldnek számít, így gazdaságát is elsősorban a mezőgazdaság, azon belül a földművelés jellemzi. Legjelentősebb települése Székesfehérvár, de fontos település még Sárbogárd, Enying, Dunaföldvár, Dunaújváros, Paks és Cece is.

A gazdag termőföldnek és jelentős vad- hal állományának köszönhetően Nagylók már a bronzkorban is lakott volt, erről régészeti leletek tanúskodnak, de a Római Birodalom emberei is laktak a környéken, melyet feltárt temetkezési helyek és megtalált római kori kocsitöredékek igazolnak. A leleteket jelenleg a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban őrzik. Honfoglaláskor is benépesítették a termékeny környéket, de írásban csak 1258-ban említik Lok alakban, ami szláv eredetű és tócsát jelent, ami az ingoványos területre utalhat. A Tatárjárás az ország középső részéhez hasonlóan jelentősen megcibálta Nagylók környékét is, de teljesen nem néptelenedett el. A megcsappant lélekszám pótlására IV. Béla kunokat és besenyőket telepít be Mezőföldre. A török hódoltság idején Nagylók jóformán lakatlanná vált, ekkor délszláv betelepülők érkeznek, majd az oszmánok kiűzését követően elsősorban német ajkú telepesek népesítik be a környéket. Feljegyzések szerint a falut főurak birtokolták, mint a kéthelyi Hunyadi család, a Cseszneki család és a zicsi Zichy család. A 2. vh. alatt hazánk legnagyobb harckocsicsatája folyt a környéken,  a frontvonal 3 hónapig Nagylókon húzódott ami alatt rengeteget szenvedett a polgári lakosság.  Nagylók napjainkban nagyon jó benyomást kelt az ideérkezőben hisz portái kivétel nélkül csodásan ápoltak, rendezettek. Szemétnek nyomát sem látni, a fű pedig minden porta előtt és minden udvarban frissen vágott, ápolt. Egy igazi mintatelepülés.

Mire mindezen végigmentünk vissza is érkeztünk a falu végén hagyott gépesített járművünkhöz, mellyel a Tavipalotáig hajtattunk, ahol már Laci és maroknyi csapata már türelmetlenül várta érkezésünket. Megismerkedtünk a rendezői csapattal, kik kivétel nélkül tapasztalt versenybírók és már évek óta segítik Laci kitartó munkáját. Laci a '90-es évek elején került pár esztendőre Nagylókra tanítani, azóta már a falu  Tiszteletbeli Díszpolgára lett. Makacs székely legény létére a fejébe vette, hogy felteszi Mezőföldet a honi turisták térképére. Nehéz munka lehetett elkezdeni, hisz a környéken kevés a látnivaló és egyáltalán nem volt itt jellemző a mostoha adottságú vidéken a gyalogos turistaság. Bár jelzett utak azóta sincsenek tömegével Mezőföldön, de a ttúrák között rangot vívott ki a már több mint 30 alkalommal megrendezett túra, melyet az idén 10, 17, 36 és 53 km-es távon lehetett teljesíteni, de a kerékpárosok is megtalálták számításukat, nekik egy 50 km-es kört kellett teljesíteniük.

Este hangulatos tábortűz mellett tartottunk ismerkedési estet és a csekély fényszennyezettséget kihasználva vizuáltuk meg a milliónyi csillagot a szokatlanul tiszta égbolton. Nagy élmény volt, a sör-bor is jól csúszott és remek beszélgetések, anekdoták kerültek terítékre, nagyon jó hangulatban telt az este és csak arra lettünk figyelmesek, hogy lassan éjfelet üt az óra. Gyors takarodó és hamar, gyorsan sokat kellett aludnunk hisz kellet az erő a másnapi megmérettetésre. Őt óra alig múlt mikor megélénkült a Tavipalota élete, az ott alvók elkezdetek mocorogni, készülődni, és kezdetek jönni azok az indulók akik nem itt aludtak. Nem árulok el nagy titkot, bizony ők voltak a nagy többség, hisz a turistaház kényelmét alig tízen vettük igénybe, a válogatott krém. Tehát a szöszmötölés végett további alvásról szó sem lehetett, így mi is kipattantunk az ágyból, pedig tudtuk volna még élvezni a kényelmét.

Mi óvatos duhajként a 17 km-es távon mérettettük meg magunkat, aminek nagyon kellemes öt órás szintideje volt. A mi távunkon hét után lehetett indulni, így bőven volt időnk elkészülni, még a helyi jól felszerelt vegyesbe is el tudtunk ugrani pótolni készleteinket. Regisztrálás és a már szokásos békebeli bemelegítő nyújtások, mozgások után fél nyolckor csaptunk bele a lecsóba és léptünk ki a Tavipalota kiskapuján és indultunk északi irányba. Ügyes volt az útvonal vezetés, hisz Nagylók minden fontosabb épületét érintettük a gyaloglat során. Először a kicsit eldugott, egyik mellékutcában családi házak, gyümölcsösök között található  Szűz Mária mennybemenetele titulust viselő római katolikus templomot érintettük.

Érdemes pár szót szólni, erről a nem szokványos helyen lévő templomról, hisz általában ezek az építmények tornyai a települések központjában, jól észrevehető helyen törnek a magasba. Nem így Nagylókon ahol a templom inkább egy imaházra hajaz és csak mellette kapott helyet a 3 harangnak otthont adó alacsony harangtorony. Maga a templom is későn, csak a 20. században, 1957-60 között épült Till Károly tervei alapján, a kivitelezést is ő végezte el. Azonban elég viharos volt az építkezés, adósságok terhelték, amit az akkori megyés püspök segítségével tudtak elrendezni. Ezért és az akkori politikai klientura ellenkezése végett nem épülhetett a templomhoz torony, hanem csak egy kis rozoga faharanglábra futotta akkor, melyet egy helyi faragóművész alakított ki. A most látható harangtornyot 1987-ben építette meg Halász Béla kőművesmester Radványi György tervei szerint.

Templomlátogatás után jöttek szép sorban a nevezetes épületek, Posta, óvoda, Közösségi ház, Általános Iskola, Önkormányzat , melyek mind egy rakáson találhatóak egy ápolt, hangulatos park környékén. Tovább állva elrongyoltunk a helyi Hannapi stadion mellett, melyen messzeföldön híres küzdelmek zajlanak a környező települések csapataival. A Kossuth utcán hagytuk el Nagylókot és kezdtük el rúgni a port, homokot. Szántóföldek közötti földúton trappoltunk meglehetősen gyors iramban, igyeketünk futni a várható hőség elől. Már itt megmutatkoztak ennek a túrának a legfőbb ismérvei. ez a ttúra nem első bálozóknak ajánlott, hisz jelzett út itt nem igen van és a szalagozást, egyedi jelzéseket sem vitték túlzásba a szervezők! Tudatosan van így, hogy használjuk képzelőerőnk, próbáljunk tájékozódni, eligazodni a szöveges ítiner és hevenyészett térképvázlat alapján. Van akinek ez nem tetszik, de nekünk pont ez adta a túra lényegét! Nem csak menetelni kellett, hanem néha használni a józan paraszti eszünket.

Rizikós részeken volt, hogy többen összeverődtünk és próbáltuk kitalálni a helyes utat, ami több- kevesebb sikerrel járt. Bizony volt ahol nem Laci által elképzelt útvonalon mentünk, sőt tettünk még bele jó pár plussz métert(kilométert). A kedvenceim az ad- hoc jelleggel feltűnő szórványos , nem épp szokványos, de roppant ötletes egyedi jelzések voltak neon zöld és élénk piros színekben. Ezek mibenlétét azonban fedje jótékony homály, aki ott volt tudja milyenek voltak, aki meg nem az talán egyszer eljön egy Mezőföld ttre és megtudja. Útközben meglepő módon több kurgánra is "felmásztunk", de ezt csak hazaérve és utánaolvasva tudtam meg. Hisz a közhiedelemmel ellentétben ezek a kunhalmok nem csak a  nagy Alföldön voltak, hanem a Mezőföldön is előfordultak, csak lényegesen kisebb számban.

Jártunk kukorica, napraforgó földek között, kiserdőkben, ingoványos talajú legelőn, kerültünk villanypásztoros rétet. Mikor megláttuk először Hantos harangtornyát az nagyon közelinek, karnyújtásnyinak tűnt, de bezony nagyon sokat kellett talpalni mire elértük Hantos első házait. Hosszú utcán trappoltunk a Kő-kori település központja felé, melynek első említése a 13.sz. első éveire datálódik. Később Hantosegyháza néven ismerhetjük, mely bizonyítja, hogy már ekkor volt egyháza. A Tatárjárást követően a falu a Hantosszéki kun kapitányság központja volt. A török időkben a település elpusztult és csak az oszmánok kiűzése után érkeztek új telepesek. A termékeny termőterületű községet és környékét adták- vették a hazai főurak. Volt itt birtokos többek közt a  Sellyei, a Zichy és a Batthyány család is. Oklevelek tanúsítják, hogy a 18. sz-tól két településként tarják nyilván, Kis- és Nagyhantos, melyek egyesítéséből a 20.sz-ban jött létre a mai település.

A Sarlós Boldogasszony titulust viselő barokk római katolikus templomát 1765-1773 között építette a perkátai jezsuita misszió. A  Batthyány - Zichy- Sellyei kastélyt a 18. sz.végén építették a Batthyányiak, melynek tulajdonjoga a környező földekkel együtt vándorolt a főúri családok között. Az egykoron 4 hektáros angolparkban álló viszonylag egyszerű, napjainkra elég lepusztult épület az általános iskolának ad helyet, látogatni nem lehet. Mire megismertük hantos történetét, máris a helyi szellemi élet központjánál toporogtunk a szigorú versenybíró  előtt, hogy beüsse az ittjártunkat igazoló pöcsétet ítínerjeinkbe. A korcsmában szép számú turista verődött össze, kik csúcsforgalmat generáltak az egyhangú kiszolgáló hölgynek.

Jó fél órás erőgyűjtés után léptünk ki a már jól felforrósodott levegőre, pedig még csak fél 10-re járt az idő. Csámborogtunk még egy cseppet Hantoson, majd ahogy jöttünk úgy el is hagytuk a falut és a már megszokott környezetben folytattuk a vándorlást. Váltogatták egymást a szántók, erdősávok, megmásztunk egy viszonylag magas dombhátat, melynek gerincén kicsit Rambóskodtunk, majd utat kerestünk és egy repceföldön átvágva értünk ki a Hantos- Nagylók országútra, ahol aszfaltkoptatásba kezdtünk. Itt szétszóródott a díszes társaság, volt aki begyújtotta a rakétákat és úgy elhúzott, hogy csak a nyomát láttuk. Mások visszatértek a földek, erdők közé és ott folytatták. Mi betrappoltunk Nagylókra és a Szél utcán keresztül értük el  a Piroska tavat. Nem vagyok biztos, hogy ez volt a helyes út, de hogy hosszabb volt az zicher. Később beszélgetve a teljesítőkkel, elég változatos útvonalon értünk be a célba.

A  Piroska tó  a település legfőbb nevezetessége, az itt kialakított horgászparadicsom messze földön híres, Európa minden tájáról járnak ide sporthorgászok kipróbálni türelmük és szerencséjük. Most is minden bungalló foglalt volt és sok olyan horgász is volt, aki csak egy napra érkezett, főszezon volt! A tó mellett egy kis büfé is vagyon, melynek szolgáltatását mi is kipróbáltuk és legurítottunk egy- egy nullás áfonyás Borsodit frissítés gyanánt. A Piroska tó vizét mesterséges gáttal duzzasztották fel, vízellátását saját forrás, csapadék és a Lóki-tó felesleges vize szolgáltatja. 

Az 1960-as években inkább csak egy pocsolya, kacsaúsztató volt, de miután az önkormányzat kezelésébe került és kiépítették a horgászparadicsomot azóta kedvelt kiránduló hely is, fürödni, csónakázni azonban nem lehet a tóban. A nevét egy szomorú legenda alapján kapta. Ugyanis történt egyszer, hogy a helyi juhász Piroska nevű lánya a nyári forróságban úgy gondolta hogy a meleget fürdőzéssel enyhíti. Beúszott a tóba és ott elkapta a forgó ( a tó forrása), életét vesztette, ennek a halálos fürdőzésnek őrzi az emlékét még ma is a tó neve. 

Miután kifújtuk és kibeszélgettük magunkat a halőr házaspárral, berongyoltunk a talán 200 lépésre lévő célba mikor az óra delet ütött. Bőven szintidőn belül értünk be, pedig még két hosszabb pihenőt is tartottunk. Megkaptuk a jól megérdemelt kitűzőinket, okleveleinket  és betoltuk az ízletes gulyást, melyet Laci lánya Detti főzött óriási kotlában. Elbeszélgettünk ismerős és ismeretlen turistatársainkkal, anekdotáztunk, megváltottuk a világot. Aztán egyszer minden jónak vége szakad és eljött a búcsú ideje és hazaindultunk. Azaz csak hazafele, mert kihasználtuk a lehetőséget és még felkerestünk öt geodéziai tornyot a környéken. Elmúlt 9 mire begurultunk a kapunkon, de este még megjutalmaztuk magunkat egy flaska extra száraz Szovjetszkoje Igrisztojjal.

Írta:     Soós Lajos

Fotó:   Soós Margit

Térkép és szintrajz:

 DDP. 3. TÚRA  2023.07.08.                                      SOMOGYACSA - IGAL  

                                                                    

RAPID TÚRA  A  KÉNYEZTETŐ GYÓGYVIZEZÉS  ELŐTT 

"Végtére is, még mindig a víz a legjobb..."                                                                                                                                                                                          Kószi Hippokratész a gyógyvízekről

DDP vándorlásunkból már egy jó darabot abszolváltunk Külső - Somogyban (Szorosad- Somogyacsa) egy másik mozgalom (Koppány) teljesítése közben, így elég zaklatott lett a további haladás, mert pont a tájegység közepén volt egy bő 30 km- es szakasz amit lejártunk és ez eléggé megnehezítette a további teljesítést. Egyrészt az egyszerűbb logisztikát is borította, másrészt akárhogy osztottam szoroztam, sehogy sem jöttek ki a megteendő távolságok, hogy azok nekünk optimálisak lennének. Ezért aztán hosszas tárgyalások után az a verdikt született, hogy csinálunk egy rapid szakaszt, majd a nap további szakában hazánk talán legretróbb gyógyfürdőjében kényeztetjük lelkünk- testünk. 

Megszületett a döntés, Július első szombatja került túranaptárainkba, utólag kiderült helyes volt, mert ezen a napon is bőven 30 fok fölé kúsztak a hőmérők higanyszálai és még bőven éltek az emlékek a nem oly régi alföldi forróságos túráinkról! Indulási helynek Igalt néztük ki, ahonnét szombatonként összesen 3-8  (hétköznap  sem sokkal többel!) autóbusszal lehet eljutni  a nem távoli "szomszéd" Somogyacsára. Nekünk a pár pereccel 9 előtt induló, más alternatíva nem lévén, járat felelt meg, mely pár perces késéssel gurult be a fürdőnél lévő autóbuszállomásra és hozta a pihenni, gyógyulni vágyók tömegét a Somogyország "fővárosából". A Kavajai- erdőn át mindössze pár kilométerre lévő Somogyacsára csak jó nagy kerülővel lehet eljutni, lévén az erdőn keresztülvezető rövid út csak terepjáróval, traktorral, erdészeti szörnygépekkel és persze az Apostolok lován járható.

Somogyacsára, a tíz Koppány- völgyi település egyikére fél tíz előtt pár perccel gördült be a járat, melyről mi az egykori Szövetkezeti Boltnál szálltunk le, lévén legutóbb itt hagytuk félbe a DDP-t. A középkori gyökerekkel rendelkező faluról legelőbb 1406-os keltezéssel olvashatunk oklevelekben, ekkor nagyobbrészt a veszprémi püspök birtokaként említik, ami aztán hosszú évszázadokra így is maradt. A török hódoltság alatt a földesúri jogokat továbbra is a püspökség gyakorolta, de a kevés lakó a Törökkoppányban székelő szandzsáknak adózott. A defterek ezekben az esztendőkben 6-8 házat köteleztek fizetésre. A zaklatások elől elmenekülni kényszerülő lakók távozása után elnéptelenedik, pusztaként említi több írás is. A török kiűzése után 1746-ban a nagy formátumú veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton telepítette újra katolikus családokkal.

Ezekben az években nagy számú sokác família is érkezik, de számuk nagyon megcsappant, jelenleg a lakók (cca 130 fő) mindössze alig 1%-a vallja magát horvát kisebbségűnek. A Szent Flórián tiszteletére felszentelt barokk, római katolikus temploma az 1700-as évek utolsó harmadában épült. A falu elején lévő Kálvária- dombon lévő egykori fakereszt már az első katonai térképen is szerepel, a mai Kálváriát egykori pincék helyére a XX. sz. első harmadában építették.

Szomorúan csattogtak fotómasináink, hisz bármerre néztünk csak a pusztulást, elmúlást láttuk a településen, mely egyike a legelmaradottabb somogyi településeknek. Azonban a gondozott, lakott ingatlanokon látszik a sváb rendszeretet, lévén az egykori lakók jelentős része német származású volt. Somogyacsa olyan piciny lélekszámú, hogy még boltot, kocsmát sem találunk a településen, az egykori műintézmények bezárva, düledezve várják sorsuk beteljesülését. Viszont Somogyacsán is tetten érhető a gazdag helyi örökség, mely pont az elmaradottsága végett maradhatott fenn. Somogyacsa is tagja annak a tíz településnek, mely 2014- ben létrehozta a Koppány-völgyi Naturparkot, mely a térség gazdag néphagyományinak megőrzésére, a térség felzárkóztatására jött létre, több- kevesebb sikerrel. 

Amíg sorra vettük a faluról a tudnivalókat, beütöttük ítinereinkbe az itt jártunkat igazoló lenyomatokat az elhagyott ábécénél, tettünk pár békebeli tornamutatványt bemelegítésképpen, majd elkezdtük a kapaszkodást a Petőfi utcán. Ismerős volt ez a meredély, hisz a Koppány teljesítése közben már jártunk ezen a szakaszon, csak akkor a lepusztult Tűzoltószertárnál jobbra kanyarodtunk, de most tovább mentünk és előbb a Kopasz- hegy vállát, majd nemsokára a Cigány- hegy elhagyott gyümölcsöseit érintettük. A helyiek a helyet Cigány- högyként emlegetik és a nevét annak tulajdonítják, hogy az első katonai felmérés alatt a térképész mérnök cigányságot ( huncutságot) követett el. Mélyútban emelkedtünk tovább, mire kellően szuszogtunk már jelzéseink hirtelen balra hívtak bennünket a cseres - tölgyes Kavajai - erdőbe, melyről a helyi néphagyomány úgy tartja, hogy az eső és a meleg is mindig Kavaja felől jön.( " ha zúg a Kavaja, enyhülés lesz ".

Hol gondozott, hol elhanyagolt erdőrészek között hullámvasutaztunk a gerincen. Egyszer jól járható ösvényen, szekérúton vonultunk, másszor pedig derékig érő csalánban, gazban törtünk utat magunknak bő két kilométeren keresztül mire elértük a Meleg- hegy környékét.Erről a högyről meg azt tartja a néphit, hogy katlanos, szélvédett hely, ahol megszorul a meleg.  ...és tényleg amint kiértünk az erdőből a hatalmas gabonatáblákhoz, elég komolyan megkólintott a fülledt, forró levegő. Viszont gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé Külső- Somogy síkabb részeiről, de a távolban felfedeztük a Zselic lankáit, de mintha a Mecsek nagyobb csúcsai is feltűntek volna a látóhatár szélén, de ez lehet, hogy csak káprázat volt. Pihentünk egy cseppet, fotóztunk   majd újabb kapaszkodásba kezdtünk a gabonatáblák és az erdő között.

Átbukva a Meleg-hegy nyergén, egy rövid lejtmenet egy mélyútban, aztán egy hatalmas öreg tölgynél irányváltás, egy újabb rövid emelkedő és kiértünk a Kavajai- erdőből és földbe gyökerezett a lábunk a látványtól. Alattunk Igal és a környező falvak, a távolban a megyeszékhely magasabb toronyházai és a Zselic lankái. Itt aztán bizonyosságot kaptunk, nem káprázott az előbb a szemünk, mert a látóhatárt tényleg a Mecsek magasabb csúcsai zárták le. Kár, hogy fényképezőgépünk ezt a látványt nem tudta visszaadni. Ilyenkor mindig fogadkozunk, hogy be kéne ruházni egy komolyabb masinára, de ez aztán mindig dugába dől. Sebaj, a látvány a retináinkba mélyen beégett és sokáig ott is fog maradni.

Hatalmas napraforgótáblák között zuhantunk be az Igal fölötti szőlők, hétvégi házak közé, elslattyogtunk egy nem mindennapi víztorony mellett és újabb, meredek lejtőn értük el az üdülőváros víkendtelepét. Furcsa ez a városi rang, Igalban alig 1300-an laknak, ezzel hazánk 3. legkisebb városa, mondhatni nulla infrastruktúrával. Szombat délután még egy boltot sem találtunk nyitva és kocsma, büfé is csak a fürdő közelében tartott nyitva. Igal mégis büszkén viseli a városi rangot, melyet 2009-ben adományoztak oda a döntéshozók. A településhez hasonló dobogós város még Pálháza és Őriszentpéter, ahol szintén volt szerencsénk már járni, de ezek mindegyike sugallt valami városi feelinget, de Igal jóformán semmit.... vagy csak én vagyok túl finnyás? Ki tudja?  

Pedig történelme többre predesztinálná a Somogy - Tolnai- dombság nyugati részének lábainál elterülő települést, mely a Koppány- völgyének legjelentősebb helysége. Régészeti leletek bizonyítják, hogy az ókorban is már lakott környék volt, írásos alakban először a 12. sz. utolsó éveiben olvashatunk róla a János- lovagok okleveleiben. A Nádor 1272- ben a Nyulak- szigetén élő apácáknak adományozza a már akkor faluként említett települést.  Mátyás uralkodása idején mezővárosként említik, az igazságos király kiváltságlevelet bocsájtott a település részére és engedélyezte évi négy országos vásár tartását. Az oszmán hódítókkal vívott harcok idején erős palánkvárról szólnak a feljegyzések. A törököket 1687-ben sikerült végleg kiűzni a faluból, de a szabadság nem fejlődést, hanem megtorpanást, hanyatlást hozott.

Adták- vették a területet a magyar és labanc főurak, mígnem a veszprémi püspökség tulajdonába került Igal.  A Rákóczi szabadságharc egyik legszomorúbb eseménye is a településhez kötődik, hisz a Fejedelem vezénylő tábornoka, Vak Bottyán generális Igal mellett szenvedett  súlyos vereséget 1707-ben a császári csapatoktól. Ekkor égett le a középkori temploma, melyet aztán csak 1750 építettek vissza barokk stílusban, javarészt gróf Batthyány Károly adománya révén és Szent Anna tiszteletére szentelték fel. A csatában elhunyt katonákat, helyi lakosokat egy közös sírba temették és fölé hordták a romokat is. Később a falu erre a helyre építette a Kálváriát, mely a mai napig őrzi az elesettek emlékét.

Ekkortól a település jószerivel vegetált, vagy nagyon lassan fejlődött. Kolerajárvány sem kerülte el, a 20. sz. eleji kivándorlási hullám idején is rengetegen hagyták el a falut. Aztán több más településhez hasonlóan szerencsecsillaga akkor ragyogott fel amikor a MAORT olajfúró szakemberei elvetődtek ide Külső- Somogyba is az 1940-es évek elején, hogy olajat keressenek. Olaj nem tört fel, helyette azonban megtalálták Igal kincsét a 81 fokos gyógyvizet, melyre komoly fürdőt fejlesztettek az évek során. Sajnos napjainkban a modernizáció messze elkerüli a fürdőt, melyre mondhatjuk, hogy hazánk legretróbb hangulatú gyógy és termálfürdője.

Mire idáig értünk, már a fürdő melletti, most csekély látogatottságú kemping mellé érkeztünk, majd a helyi "rablósorra", ahol divatos streetfood ételeket és egy letűnt világra emlékeztető kajákat kínáló  büfék váltogatják egymást. Az egyik ilyen "fapados" egységnél mi is leöblítettük az út porát egy- egy nullás Borsodival és benyomtunk mellé egy nagydarab sült kolbászt, mely nélkül  egy piaclátogatás, vagy egy fürdőzés már ezer éve elképzelhetetlen. Beállítva energiaszintünket, megváltottuk a belépőket a gyógyfürdőbe ahol késő délutánig áztattuk öregedő csontjainkat, izmainkat. Jól esett! Hazaérve pedig egy száraz talján Prossecoval jutalmaztuk meg magunkat.

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz: