OKT. 55. TÚRA  2022. 09. 21.                  MAGAS-HEGY - VÁGÁSHUTA  

                                                                                    AZ ÁTCSÚSZÁS NAPJA    HELYETT A GOMBÁK   NAPJA                                                                                                                                      "Én Monokon születtem...de engem életem legelső emlékezetei Újhelyhez csatolnak, a szülőföldhöz ragaszkodás édességével. Újhely volt gyermekkorom bölcsője...És ami a madárfióknak első bizonytalan szárnypróbálgatásainál az anyai fészek, nekem ez Újhely volt... S büszke vagyok arra, hogy magamat újhelyi magyar embernek nevezhetem."                                                                                                                                                                      idézet Kossuth Lajos leveléből, Turin, 1892, február12.        

                                    

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Nem emlékszem, hogy túranapon keltünk- e már 8 nyolc órakor. Hát most ez is megtörtént Szerdán! Nem, nem aludtunk el, tervezetten erre kértük még az este a kakast! Ugyanis mára könnyített gyaloglatot terveztem be, de nem jópofaságból, hanem mert a mai program első történése az átcsúszás lesz a Magas- hegyről a Szár- hegyre. Kedvesem bízott benne hogy párosban csúszunk, de lelke mélyén azért tudta, szerénységemnek úgyis inába száll minden bátorsága ha meglátja hol kell egyáltalán beszállni és elindulni a hosszú útra egyetlen szál drótkötélen.  Aztán újra igaz lett az örök mondás: "Ember tervez, Isten végez!" ... de menjünk sorjában. 

A Kalandpark az évnek ebben a szakában  csak 10 órakor nyit, ezért volt a szokatlanul késői ébresztő, még így is szöszmötölni kellett, mert az autóbusz csak negyed tíz után pár perccel indult Rudabányácska felé. Pontosan jött a járat  melyen mindenki csak a Kalandparkig utazott. Többen a személyzet tagjai közül, két nagy hátizsákos korombeli fáradtnak tűnő úr és kedvesemmel én alkottuk az utazóközönséget egy régebbi Ikaruson. Alap ha turistának, pláne ha kékezőnek néz ki akivel összefutunk vándorlásaink alatt, hogy köszönés után szóba elegyedünk. Kivel vérmérséklete és kedve szerint változó ideig tart a kontaktus.  Robival és Misivel aztán jól egymásra találtunk, alig bírtunk egymás szavába vágni úgy folytak az élmények. Kiderült, ők előző nap fejezték be az OKT-t, ma jutalomnapot tartanak és ebben program volt az átcsúszás is.

Jó hangulatban kászálódtunk le a buszról a csípős hidegben amelynek érzetét az élénk szél még fel is spannolta. Nesze átcsúszás! Még fél tíz sem volt mikor megérkeztünk és a pénztárak csak 10-kor nyitnak. Úgyhogy volt idő bőven diskurálni a fiúkkal, sajnos a büfék is zárva voltak még. Így az egyik szaletliban hazaival kínálgattuk egymást. Jó hangulatban léptünk a jegykiadó kisasszonyhoz  aki mindjárt józanító zuhanyként közölte a hírt, hogy az erősödő szél végett még bizonytalan az átcsúszó üzemelése, ezt csak fél tizenegy tájékán dönti el az "operatív állomány". Gördültek ám a kövek rólam, mégsem kell megfutamodnom az  átcsúszás elől...

Azért megváltottuk a tiketteket hazánk leghosszabb libegőjére (1332 m) mely a Magas- hegy (514 m)  csúcsának közvetlen közelébe röpít minket mintegy félóra alatt. Mai túránkat úgyis a csúcsról indítjuk, így adott volt, hogy a kalandpark legelső attrakciójával, ( 2001. dec.1-én adták át) az ülőszékes felvonóval érjük el rajthelyünket, melyet az idei esztendőben modernizáltak. A fiúk úgy döntöttek  hogy lent várják meg a verdiktet, hisz ők csak az átcsúszás élményéért jöttek. Így érzékeny búcsút vettünk egymástól, de mielőtt beültünk "kedvenc" közlekedési eszközömbe, bekéretőztünk a Park legújabb élményelemébe, a Mászófal Központba, melyet svájci segítséggel készítettek a gondos tulajdonosok és 2015 májusában adtak át. Ez Magyarország legmagasabb(18 m) beltéri mászófala, ahol a kezdőktől a vérprofikig mindenki megtalálja a neki megfelelő pályát. Ilyet még nem láttunk, csak hüledeztünk, be kell valljam férfiasan ez soha nem lesz az én sportom. Még vetettünk pár pillantást a  Jégpályára, ahol örömmel vettük tudomásul, hogy legutóbbi ittjártunk óta ( 2013) fedett Jégcsarnok is létesült.

A rövid terepfelmérés és nosztalgiázás után behuppantunk az ördög egyik járművébe, melyet legendás tériszonyomnak köszönhetően soha nem szívleltem és nem is fogom megszeretni. Na egy nagy különbség megint , Életem párja pedig élvez ezeken a szerkezeteken utazgatni. Aktív síelő korunkban is nagy megpróbáltatás volt nekem feljutni a hegytetőkre, pláne ha alpesi körülmények között 3- 3500 m magasra kellett feljutni felvonókkal, néhol egy szál drótkötélen lógva. Most is hárman foglaltuk el az új, kényelmes székek egyikét. Velem beszállt "Majré" is, ráadásul kedvesem az út soron, elsősorban amikor magasabban voltunk az anyaföldtől, többször is rám kérdezett somolyogva.  "Nem félsz ugye?"

Még szerencse, hogy a figyelmem lekötötte az időről időre zörögve elhaladó kis kocsik látványa alattunk, melyekben Magyarország leghosszabb Bobpályájának indító állomására vontatták fel a delikvenseket. A 2275 m-es téli-nyári bobpályát 2009 nyarán adták át, melyen 37 km/h- s csúcssebesség is elérhető, de bizonyíthatom, hogy a döntött kanyaroknak köszönhetően néhol az a sebesség  "kettőhúsznak" érzékelhető.  A bobpálya felső rajtja  a libegő középső állomásánál található, ahova lassan mi is megérkeztünk, de most nem szálltunk ki, még tovább kellett szorítanom a majrécsövet.

A középső állomáson található a kalandpark szíve, hisz az itt található síházból indult minden még a múlt század '60-as éveiben. A síelést a Magas-hegyen dr. Boda Pál gyermekorvos honosította meg ezekben az esztendőkben. Pali bácsi tiszteletére évről évre Emlékversenyt rendeznek, melynek születésénél mi is bábáskodtunk, ma már a verseny országos hírnévre tett szert. Az akkor épült síház még ma is áll és egyfajta  símúzeumként funkcionál. Ugyancsak a középső állomásról indul a 15 állomásos Tanösvény is, mellyel ránk, bakancsosokra is gondoltak.

Gondolataimban idáig értem mikor lassítani kezdett az ördögszekér, na végre felértünk! Már csak ki kell ugrani a székből, ugyanis ezek a felvonók nem állnak meg a csúcson, hanem már fordulnak is lefele. Ha nem vagy elég fitt és ügyes, bizony vagy egy nagy perec lesz a vége, vagy nyersz egy ingyen kőrt. Még szerencse, hogy a személyzet azért figyelni szokott és  így elég ritkák az ilyen bakik, bár nekünk már mindkét variációhoz volt szerencsénk. Most csak úgy fiatalosan kiugrottunk és máris a kötélcsúszda indítóállomásán találtuk magunkat. Gyors informálódás a személyzettől, pillanatok alatt kiderült délelőtt biztos nem fog működni a Sólyom Extrém átcsúszó, melyen 80 km-es sebességgel tehető meg a Szár- hegyig az 1036 m, néhol több mint száz méter magasan a földtől.

Azonban a Szár-hegyre azok is átjuthatnak, akik berzenkednek az ilyen extrém dolgoktól. Nekik a Dongó nevezetű kabinos felvonó áll rendelkezésre, hogy legyűrjék az 1036 m-t, ez a felvonó 156 méter magasan is halad a földtől, tehát a pudingoknak nem ajánlott a kinézés. Ez a két létesítmény jelenleg egyedülálló hazánkban, a szerkezetek 2015 márciusa óta üzemelnek. Na puff neki, ha nincs Sólyom, lesz Dongó! Legalábbis csak így gondoltuk, ugyanis a kabinnak is van biztonsági szélhatára, amit most átléptek a széllökések. Kicsit elszontyolodtunk, hisz vártuk a Szár-hegy attrakcióit. Újabb sor a listán!

Azért pár szóval megemlegettük mit hagytunk ki.  A szégyenteljes trianoni békediktátumot talán Sátoraljaújhely szenvedte meg a legjobban, hiszen az agyafúrt tótok kilobbizták a franciáknál, hogy a Ronyván túli városrész Csehszlovákiához tartozzon. Szülők, gyerekek, testvérek, rokonok találták magukat hirtelen egy másik országban. Szörnyű!  Ennek emlékére a Szár- hegyen állították fel a 100. Országzászlót 1935-ben, melyhez 1936-ban pedig szerpentin utat építettek ki. Egy piarista atya kezdeményezésére az Országzászlóhoz vezető úton  kiépítették a Magyar Kálváriát, mely Krisztus szenvedéseit megörökítő stációkhoz hasonlóan Emlékműveken örökíti meg az elcsatolt 38 magyar város nevét. Ezt az Emlékparkot 1938-ban  a Szent koronát mintázó Szent István kápolnával bővítették.

Azonban ezt az Emlékhelyet a második világháború után regnáló rezsim pusztulásra ítélte, még beszélni sem volt szabad róla! Az épületeket, emléktáblákat szétverték, a gaz lett az úr a környéken. A rendszerváltást követően lelkes lokálpatrióták önzetlen munkájával a '90-es években az eredetivel mindenben megegyezően helyre állították ezt a páratlan emlékhelyet.

Hogy így kútba esett a nap első része, ott folyattuk, ahol visszaérkezésünk után kezdtük volna. Felkapaszkodtunk az 1982- ben vasbeton- és acélszerkezetből épült kilátóhoz, melynek számomra érthetetlen módon nincs neve, pedig mára a város egyik jelképévé vált. A kilátó első szintjéről lehet kisétálni a "semmibe", a Skywalk" lombkorona ösvényen. Szédülősöknek ez nem lehet pálya, így szerénységem is Első menyasszonyom beszámolójára hagyatkozott, melyben ecsetelte a látottakat. Csak címszavakban: Sátoraljaújhely, Hegyközi hegyei, Hegyalja, Füzér, Nagy - Milic, Szlovák hegyek a magas Tátrával, kelet felé pedig a Kárpátok bércei is fel- fel villannak. Aztán a Bodrogköz és a magányos bástya Tokaji-hegy, melyen túl már az Alföld síkja zárja a képet. Ezeket a messzelátó kilátószintjéről én is láthattam korlátozottan, mivel csodák csodájára felkapaszkodtam.

Cudar egy idő volt a kilátóban, hideg, hatalmas szél, telet idéző körülmények, csak a havazás hiányzott. Úgyhogy gyorsan véget ért a csodálkozás és lerongyoltunk a felső hüttébe valami melegítő italért, de ezekre még nem voltak felkészülve, így csak koffeinszintünket tudtuk beállítani. Eztán még csodálkoztunk a sípálya tetején elénk táruló látványban, aztán gyorsan a távozás mezejére léptünk, hogy szélvédettebb helyre juthassunk. Maradtunk a tervezett útnál és a Khrsz-en tettük meg az első lépéseket! Először felkapaszkodtunk a Magas-hegy tényleges csúcsára, majd a jelzéseket követve eszeveszett ereszkedésbe kezdtünk. Jöttünk már le hegyről meredeken párszor, de ez a mai talán minden eddigin túltett. Néhol majdnem függőlegesen szakadt le a partoldal és ez még nem volt elég.... sziklás, köves, gyökeres volt a talaj, ahol meg nem, ott csúszós sár, vizes falevél. Minden adott egy élménydús ereszkedéshez!

Talán ha 700 m-nyi út volt a Vörös- nyereg, ráadásul az első 150 és az utolsó 200 majdnem szintben haladt, a maradékon kellett 140 m- t zuhanni. Emlékezetes lejutás lesz az biztos, néhol fától fáig szinte a semmibe estünk le, bízva, hogy el tudjuk valahogy kapni az alattunk lévő fát és nem lesz perec belőle. Megkönnyebbültünk mikor majd vízszintesre váltott az ösvény, mindjárt tudtuk is élvezni a túrát. Eddig nem is figyeltük a körülöttünk lévő rengeteg gombát, de már ez is feltűnt. Nagy megkönnyebbülés volt elérni a gyalogos túraút központot a Vörös-nyeregnél, melyet szokás Banda- lakként is emlegetni. Ez egykor mulatóhelyként üzemelt, ma egy nagy tudású almaecet készítő a gazdája. Szerettünk volna találkozni Kökényessy Györggyel, de pont nem találtuk ott.

A nyeregben ráléptünk a nagy kék útra és kellemes gerincvándorlás vette kezdetét a Borz-nyeregig. Kellemes, de késő őszt idéző körülmények közt. Az a rengeteg ismert és főként ismeretlen gomba! Nagy élmény volt nézegetni, fotózni őket. Néhol egy egy tisztáson, tarvágáson keresztül pedig csodás látkép tárult elénk Rudabányácskáról és a körülötte lévő hegyekről. A Borz- nyeregig, vagy Körtefa- nyeregig amolyan öröm túrázós szakaszon fogyasztottuk a métereket, de innentől aztán megint meredekbe váltott a jól járható szekérút. ...de hol volt ez a meredekség az előbb átéltektől? A fasorban sem! Néhol hatalmas sarat sikerült dagasztani, vagy vízfolyásokat kerülgetni, néhol az erdőben jártunk.

A legmeredekebb részen találkoztunk egy fiatal párral kik tegnap kezdték Hollóházán az OKT teljesítésüket és kihasználva az alkalmat, mindjárt az OKT 70-et is lejárják. Hát nem a legegyszerűbb szakaszt választották az biztos. Jót beszélgettünk, megvigasztaltuk kölcsönösen egymást az előttünk álló szakaszok nehézségeiről. Közös fotó után álltunk tovább. Nekünk már nem messze volt a műút, de ennek a szakasznak ez volt a legnehezebb része. A keskeny ösvényt az elmúlt napok hatalmas esői valóságos kanyonná mosták ki. Választás nem volt, abban kellet botorkálni, mert a meredek oldalra esélyünk sem volt felkapaszkodni. Ez még nem volt elég, az eső is rákezdett, még szerencse, hogy ma először.

Amolyan deltás üzemmódra kapcsoltunk és küzdöttük le magunkat a műútig. Most valóságos felüdülés volt meglátni az aszfaltot, még az eső is elállt!  Frissítettünk is gyorsan, kis tízórai is előkerült, én pedig végre felbonthattam a várva várt Kofolát, melyet kis kiszerelésben csak dinnyés ízben tudtunk beszerezni. Hát nem kellett volna. Szörnyű, bár a Kofola sem kutya! ... de a klasszikust legalább szeretem! Szokásostól is gyorsabb trappolás az ikonikus Vöröskő vendégházig, ahol nemrég még a pecsét is lakott. 

Itt balra átot vezényeltek a jelzések és rögtön még azt is megbántuk, hogy megszülettünk. Hatalmas, szó szerinti bokáig érő sarazás vette kezdetét. Nem kellett sok és máris úgy néztünk ki mint a varacskos disznók. Szörnyű 7 km várt ránk. Legalábbis ezt gondoltuk. Az elején akácos mélyutakban kapaszkodtunk dombhátról, dombhátra. Csak közben le is kellett  ereszkedni az éppen soron lévő horhosba. Élveztünk már jobban túrát, mint ezt a szakaszt, de hát ez is az OKT része, ha nem lett volna az elmúlt napok özönvíz szerű időjárása, még talán élveztük is volna ezt a szakaszt, bár azt hallottuk ez mindig mély talajú etap.

 

Jött a Som-hegy(338 m) álla, majd a Mocsári- rét vizenyős területe, majd a Kis-hallgató (494 m) válláig

kapaszkodtunk mikor egy nyeregben elértük a Cserép-tói pihenőig, ahol Bajtel Péter emlékműve is látható. A 2015-ben elhunyt erdésznek ez a környék volt a kedvenc területe. A nyeregből aztán meredeken ereszkedtünk le egy nevetlen patakocska szűk vízmosta völgyébe. Azonban a patak szintjét csak az átkelésnél értük el, egyébként fölötte haladtunk szintezve pár méterrel. Ezen a részen már öröm volt a gyaloglat, a sár is eltűnt fokozatosan már a nyeregtől kezdve. ....  és az a rengeteg gomba! Gyorsan fogytak a méterek és egyszer csak kiléptünk egy rétecskére. Mindenhol birsalma- és birskörtefák. Kis pince, csaholó, láncra vert kutyus. Vágáshuta!

Csatakiáltás, a szokásostól is hangosabban, sőt még egy kis hallózás is volt. Hátha kijön ennek a szegény vahúrnak a gazdája, hogy kerhóra fogjam, miért tartja félméteres láncon kedvencét. ... de mindhiába, megérezhette, mert csak a függöny lebbent meg párszor.....  Csoda kis hétvégi ház késztetett megállásra, minden földi jóval, dézsafürdő, finn szauna. El tudnánk bizony viselni hétvégente. Rövid, erős lejtőn léptünk ki a buszfordulóhoz, órámra nézek fél kettő múlt pár perccel. Majd 45 percet kell várakoznunk a járatunkra! Mi legyen? A falut már tegnap feltérképeztük, az üveghuta, tájház megvolt. Nincs más punnyadunk amíg jön a busz. Az pontosan is érkezett és megint megismerhettük  hegyközi emberek kedvességét.

Ugyanis ez a járat Pálházára tartott és a mi buszunkra a senki földjén, a kovácsvágási elágazóban kellett volna átszállnunk bő tíz perc várakozás után. Nem sok, de megint rákezdett a megszokott eső és ebben a megállóban nincs fedett váróhely. Kérdem a sofőrt, arra van-e esély, hogy Pálházán elérjük a másik járatot. Tömör a válasz, nincs, mert útközben szoktak találkozni. .... de azt mondja a kedves pilóta, legyünk nyugodtak odatelefonál a kollégának várja meg őt Pálházán a váróteremnél. Mit mondjak? Elérzékenyültünk a kis csodán, hisz a mai világra ez az empátia, segítőkészség már egyáltalán nem jellemző.

Háromkor érkeztünk a Hősök terére mi másban mint esőben. A szálláson rendbe kaptuk magunkat és újfent átruccantunk Tótújhelyre, hogy az itthoniaknak kis Szlovák szuvenírekkel is kedveskedjünk. Aztán a megszokott éttermünkben korai estebéddel koronáztuk meg a napot. A mai menü Jókai bableves, juhtúrós sztrapacska és harcsapaprikás volt. Mindenből mindkettőnknek féladagnyi, de így is degeszre tömtük magunkat. Kaja után még próbáltunk egy elfogadható fotót lőni a hatalmas Kossuth szoborról, hisz a Turini remete Újhelyen töltötte gyerekkorának nagy részét és örökké legkedvesebb városának tekintette. Sajnos ez az erős ellenfényben most sem sikerült, aztán másnap reggel meg nem volt már rá idő, így majd talán legközelebb összejön.

Egészségetekre

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz: