2023. június 3., szombat

 KDP. 16. TÚRA   2023.05.20.                                  HÉREG- PISZKE







VÉGET ÉRT EGY FEJEZET



Folyam, kebled hányszor repeszti meg 
Hajó futása s dúló fergeteg!                                                                                                                                             
Petőfi Sándor: A Dunán (Komárom 1842)                                              






279 km gyaloglat után értük el legnagyobb folyamunkat és gázolhattunk bele a megáradt Duna vizébe Piszkénél. 15 túranappal előbb tettük meg az első lépéseket a KDP-n, a Cuha-völgyében. Azóta átszeltük a Bakony, a Vértes és a Gerecse legszebb részeit, bevettük a hegységek számtalan csúcsát, barangoltunk völgyeikben, merészkedtünk be barlangjaikba, sok-sok elhagyott bányát és kisvasutat érintettünk, szebbnél szebb cseresekben, tölgyesekben, bükkösökben és fenyvesekben csavarogtunk, csodás településeket érintettünk és rengeteg új információval lettünk gazdagabbak a Dunántúl középső részéről.


 



A záró penzumra nagyjából 18 km távolság maradt kitérőkkel együtt és ehhez 430 m körüli szintet kellett leküzdenünk a Gerecsében. Ez így egy átlagos túranapnak számít és ez alkalommal még a kellemetlen meglepetések is elkerültek, de az elmúlt napok özönvíz szerű esői azért jó nagy dagonyát varázsoltak a Gerecsébe is és ez kissé nehezítette a haladásunk, de már volt ilyenben részünk bőséggel. Azért a végére még maradt egy nem várt feketeleves, ugyanis az utolsó letörés Lábatlan előtt az Öreghegyi út murvás, zuzalékos csíkja nem mindennapi meredekségű. Az egész csak pár száz lépés, de az micsoda lépés. Fönek egyszerűbb a kapaszkodás, csak szuflával kell bírni, de lenek bíz nem egyszerű a haladás, nem elég a térdpróbáló meredély, a leszórt kisebb nagyobb köveken bizony nagyon kell figyelni, nehogy ficam legyen a vége. Ha ezt tudom, felmerűlt volna bennem, hogy a szomszédos aszfaltozott utcán kerülve érünk be a város központjába. Mindegy leértünk épségben, de a rozogább térdüeknek ajánlom a kerülőt!






Ahhoz azonban, hogy ide eljutottunk történt még egy, s más ezen a napon. Mindjárt a logisztikával elmolyoltam egy jó darabig, ugyanis szombat lévén kevés olyan járatot találtam amivel korán reggel el lehetett volna érni Héreget. Az egyetlen szóba jöhető, Tatabányáról induló járatnak viszont volt egy rizikós, 0 perces átszállási ideje. Nem akartunk kockáztatni, ezért a hosszú tárgyalások végén arra jutottunk, hogy elmegyünk gépesített járművünkkel Héregre és majd a túra végén ide érkezünk tömegközlekedve, ugyanis a délutáni időszakban egész normális volt a járatsűrűség.  Na itt megint bebizonyosodott, hogy ember tervez, Isten végez! Ugyanis az első járat ami elvitt volna bennünket a vármegyeszékhelyre, útközben lerobbant, mi pedig csak vártunk Piszke lakótelepnél, csak vártunk. Infó akkor jött először mikor begurult a győri gyorsjárat. Ekkor tudtuk meg a nagyon kedves sofőrtől, hogy a busz lerobbant, mentesítő nincs.






Gyorsan újraterveztem, amiben a készséges pilóta is segített és abban maradtunk, hogy elmegyünk ezzel a gyorsított járattal Almásfüzitőig, ahonnan pedig elég sűrűen van vonatjárat Tatabányára. A vége az lett, hogy a megyeszékhelyre akkor értünk, amikor az eredeti járat is begördült volna. Most szerencsénk volt, hisz ebben a régióban legendásan jó a tömegközlekedés, de mi lett volna ha ez az Alföld délkeleti részén, vagy a Cserehátban történik mindez? Lett volna anyázás bizonyosan!






Mint minden egynapos túrán ezúttal is nagyon korán rikácsolt gyura, de ezúttal békén hagytam, hisz turista életünk egy újabb mérföldkőhöz érkezett, hisz egy újabb mozgalom végére értünk a nap végén, ahogy a címből is kitűnik, amit a Pápay Faragó László által alapított legendás együttestől kölcsönöztünk. Nyugodalmas, kora reggeli utunk volt Héregig, ahol a "Héreg felső" nevű buszmegállónál léptem a fékbe, hisz legutóbb idáig jutottunk. Kényelmes cihelődés után sétatempóval ismerkedtünk a takaros faluval. A gondozott, csillogó- villogó porták szemet gyönyörködtető látványát sajnos egy- két elhanyagolt, szemetes ingatlan látványa árnyalta, pedig szemmel láthatóan ezekben is laktak, gazdálkodtak. Térképeink jeleztek útközben egy Rákóczi kutat és egy Molnár Tamás kutat, melyeket bőszen kerestük. Eltellett bizony jó pár perc, mire a tantusz csörgött és rájöttünk, hogy ezek nem források, hanem az út melletti közkutakat nevezték el így.






Mire felocsúdtunk volna máris a Kajmát lábánál lévő emlékparkban toporogtunk és olvasgattuk az információs táblákat.Az egyik padon megtartottuk szokásos túraindító szeanszunkat, a kupicákba ezúttal Irsai Olivér párlat került, majd békebeli stílusban tettünk pár törzskörzést, nyújtást. Ezúttal tényleg nem volt nézőközönség, talán ha pár mókus és madárka figyelt minket a korai órán. Majd fejet hajtottunk a térség egyik leghíresebb szülöttének, Magyary Zoltánnak ( Tata 1888- Héreg 1945) az emlékműve előtt. A világhírű közigazgatástudós, egyetemi dékán feleségével dr. Techert Margit filozófussal a "hős szovjet felszabadítók " elől menekülve Tatára, majd Héregre az erdészházba költöztek. A háború poklának végnapjaiban (1945. március.24.) az átvonuló orosz horda atrocitásinak hatására az önkéntest halált választották a kínszenvedés helyett.







Szomorú gondolatokkal léptünk be a sorompóval elzárt Gyertyános erdejébe és léptünk a tettek mezejére. Már az első lépések után felmértük, hogy nem lesz sétagalopp a mai menet, hisz az elmúlt napok özönvíz szerű esői rendesen feláztatták a Gerecsét is, és bizony lehet küzdeni rendesen a sárdagasztás művészetével. Ráadásul a terep sem a legegyszerűbb volt, hisz mire felérünk a kicsivel több mint 3 km-re lévő Gerecse-oldal nyergébe bizony több mint 220 m szintet is le kell tudnunk. Kedvesemnek ez újjgyakorlat, simán ugorja ezeket a távokat és szinteket. Szerénységem azonban más falat, én szoktam a gyenge keresztmetszet lenni. ....de ma vagy jobb napot fogtam ki, vagy az erőnlétem lépett egy szintet, hiszen ha egyszer fogyott el a szufla. Kaptam is vállveregetést jutalom gyanánt!  Az igazság az lehet, hogy ez egy kellemes vonalvezetésű széles sétaút, gyakorlópálya, melyen csak alig van pár meredekebb emelkedő.







Hatalmas gyertyánok, tölgyek alatt cuppogtunk a megkapóan hangulatos, magashegységi legelőkre emlékeztető Király- kúti rétig, melyen térdig érő vizes fűben, csalánosba szeltünk át. Örültünk is, hogy vizes volt a fű, hisz a nedvesség enyhítette a csalán csípések okozta bizsergést, hiszen idei első rövidnadrágos túránkat abszolváltuk ma. Átérve az egyedi hangulatú Királykút forráshoz elvégeztem a szokásos forrás procedúrát és pózoltam egy új pólóban, melyet kedves turista Barátaimtól kaptam nem oly régen, egy jeles nap alkalmából. A forrás környéki padokon azért fújtunk egyet, frissítettünk, beállítottuk koffein szintünket.  A téglaboltozatos foglalatú, romantikus helyen eredő forrást, melyet a legenda az errefelé szívesen vadászgató Mátyás királyhoz köt, sokszor Gerecse legszebb forrásaként említik.






Újabb, réten átvágás következett, kis emelkedő és máris a remek bivakhelyként is funkcionáló esőbeállót vizuáltuk. Beszámolók szerint a forrás és a környező rét népszerű piknikező, kirándulóhely, de a mai delikvensek ezen a korai órán még nem érkeztek meg, az itt alvók meg már útra kelhettek, így nagy nyugalmat árasztott a hely, senki és semmi nem zavarta elmerengő gondolatainkat. Újabb kapaszkodásba kezdtünk a továbbra is megkapó erdőben az első utunkba eső kapuig, mely lánccal volt beakasztva, de hogy ki, vagy mi elől az számomra rejtély maradt, mert a láncot csak úgy lehetett visszaakasztani, hogy a két kapuszárny között vagy méteres lyuk tátongott.






Ezen a szakaszon hol teljesen összezárt felettünk az erdő, hol nyíltabb lett a terep és megcsodálhattuk a Nagy- Gerecsén trónoló tévéadó fémes részein megcsillanó napsugarak pompás fényjátékát.  Újabb kapuk következtek és csak azt vettük észre, hogy felértünk a nyeregbe és beléptünk a Kis-Gerecsébe, melyről egy jól járható szekérúton rongyolhattunk lenek. Életem párjának több sem kellett és a virágzó medvehagymák tömkelege által borított erdősávok között bekapcsolta az utánégetőket, felkiáltott: "-Égjen a zsír!" Trappoltunk ezerrel, orrunkban a mindent átható jellegzetes medvehagyma illattal. Zörgést hallottam, félre ugrottunk egy terepjáró elől, melyben egy erdész tartott az erdei utakon Tardos felé. megállt és nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisz minket Puszatmarótig, de ezt köszönettel elutasítottuk, hiszen akkor miért is túrázunk?






Ismerős helyre érkeztünk, elértük az OKT kék sávját! Itt találkoztunk mai túránkon az első sporttárssal, aki az ezen a napon tartott Lábatlan- Tatabánya teljesítménytúrán járt. Érdekes, hogy az ikonikus Kinizsi 100-asán egy napon szerveznek más tt. túrát is a környékre. Váltottunk pár szót, de aztán sietve tovább is állt Balázs, nehogy elveszítse az előnyét az utána érkezőkkel szemben. Továbbra is gyorsjárásban haladtunk a kék-piros fonódó jelzésen, miközben egymás után  kapaszkodtak  a teljesítők velünk szemben. Nem akartam megakasztani a lendületüket, csak intettünk, köszöntünk nekik, hadd haladjanak.








A talán egykor szebb napokat látott Rancs fogadó semmit sem változott utolsó ittjártunk óta, csak még nagyobb lett a gaz és az elhanyagoltság. Innét már csak pár lépés választott el Pusztamarót történelmi emlékhelyéig, ahol szomorú eseményekre emlékezhet az ide tévedő vándor. Legelőször a hatalmas esőbeálló, pihenőt vettük célba és az egyik padnál újfent beállítottuk koffeinszintünket, majd pótoltuk energia és folyadékveszteségeinket miközben sorba vettük a hely történetét.









Az egykoron cselédek lakta hegyi telep elődje a középkori Marót falu volt, melyről először a 14.sz 30-as éveiben olvashatunk megsárgult okleveleken. Ekkoriban a templomos lovagok rendházat, majd Mátyás korában annak sógora, az esztergomi érsek reneszánsz vadászkastélyt építtetett ezen a helyen. Ezekről a tényekről elsősorban Bél Mátyástól olvashatunk. A Mohácson elszenvedett lesújtó vereség után az oszmánok elől menekülő vert sereg és a lakosság Pusztamaróton hevenyészett sánccal megerősített szekérvárat alakított ki. Innét kitörve a magyar vitézek érzékeny veszteségeket okoztak a törököknek, kiknek fővezére ezen éktelen haragra gerjedt és 16000 fős, több száz ágyúval erősített  sereget vezényelt a hegyek közé, hogy elpusztítsák és felégessék a tábort. 






Az egyenlőtlen csatában aztán valóságos mészárlás zajlott, 2500 magyar menekülő, köztük nagyon sok nő és gyerek lelte halálát a csatamezőn. Dobozy Mihály legendája is itt zajlott le, mely szerint az asszonyát üldöző törökök elől azt lovára kapta és hogy ne kerüljön az oszmánok háremébe, inkább leszúrta a nejét. Tovább küzdve a törökkel azonban ő is elesett a csatában. Erre a szomorú eseményre állították 2003-ban az egyedi emlékművet, mely a fertőhomoki Kovács György szobrászművész alkotása. A 20. sz. elején megépült Süttő- Pusztamarót kisvasút megszüntéig(170-es évek) a lakott hely volt. A szegényes infrastuktúra miatt azonban a lakók egymás után elköltöztek, az egykori településre hatalmas fenyőfa alatt lévő kicsiny temető emlékezteti az erre járót. Sajnos évről-évre kevesebb a gondozott sír is. Az elnéptelenedés után előbb úttörőtábor, majd a Sólyomfészek ifjúsági tábor kapott helyet a jobb sorsra érdemes, csodálatos természeti környezetben található helyen.







Eközben a frissítéssel is végeztünk, következtek a kötelező fotók, megcsodáltuk ebből a szögből a tv tornyot, majd elvégeztük az adminisztrációt és a nagy fenyő melletti információs táblán lakó OKT pecséttel igazoltuk ittjártunkat. Ténferegtünk még egy cseppet a hatalmas, gondozott réten és a változatosság kedvéért újra kapaszkodásba kezdtünk. Itt volt csak igazi, agyagos dagonya... kettőt előre léptünk, egyet hátra csúsztunk. Élvezetes volt a haladás! Pár száz méter felfele csúszkálás után a maróti-hegyen érzékeny búcsút vettünk a kék sávtól és tovább folytattuk a kapaszkodást az 526 méter magas Nagy-Eménkes oldalán, melynek nagyjából a válláig másztunk fel, ahol benyomtuk a szokásos csúcscsokikat és csúcsgumicukrokat.







Emelkedés közben tettünk egy rövid kitérőt a Förtési Cikis-barlanghoz,  a Förtési Csontos-barlanghoz, valamint a Förtési Gázos- zsombolyhoz. Ez utóbbi bejárását, megismerését nagyban nehezíti az alsó szakaszában felgyülemlő szén-dioxid, olykor életveszélyessé téve a leszállást. Ahogy átbuktunk a Nagy-Eménkes vállán a változatosság kedvéért a néhol meredek lejtőn folytattuk a csúszkálást. Jellegtelenebb, de vadregényes  erdőben vezetett az utunk, miközben először a térképeink jelölte Kokas- tanya, majd a Szágódói vadászkastély hűlt helyét kerestük nagy szorgalommal. Aztán kitértünk több csalódást jelentő kilátópontra, melyet applikációink ajánlottak a figyelmünkbe.












Az egykori életre elvadult környezetben lévő gyümölcsfák, elsősorban szilvafák emlékeztettek. A Kakasorrától azonban nagyon megváltozott minden, nyiltabb terepre értünk és az erősen tűző nap ellen hamar előkerültek a napszemcsik, légióssapkák. A talaj is jóval dagonyásabb lett, de az igazi bosszúság a nagyon gyenge jelzettség volt. Több száz méteren keresztül nem volt látható jel, sok esetben nem egyértelmű útkereszteződésekben sem volt útbaigazítás. Az egész KDP-n nem kellet ennyiszer használni a GPS-es térképet. Egész Lábatlan határáig, az Öreg-hegyig minősíthetetlen a jelzettség, ráférne már erre a szakaszra a felújítás! Nekünk nem okozott nehézséget a helyes út megtalálása, de kevésbé felkészült társaink bizony kevereghetnek egy kiadósat.











Közben elhaladtunk az értelmezhetetlen jelképrendszerű Képes-fa mellett, ezek a hatalmas famatuzsálemek törzsére helyezett szentképek és környékén kiépített pihenőhelyek a zarándokok megpihenését szolgálták és imádkozási helyként funkcionáltak. Láttunk már sok ilyen szakrális helyet,
 de az itt lévő pingálmányok megzavartak, nem tudtuk eldönteni melyik felekezetet szolgálják.








Hatalmas mélyútban ereszkedtünk tovább, az útviszonyok is megszelídültek és egyszer csak kiléptünk az erdőből. Szőlőmellék, Kan berek nevű helyeken haladtunk tovább, a táj is egyre jobban kinyílt, egyre több hegy tárult elénk, majd a Duna völgye is feltűnt, aztán végre megpillantottuk a fenséges Duna csíkját, mely most nem kéken csillogott, hanem sárosan hömpölygött bőven kilépve medréből. Tanítani lehetne azt a csatakiáltást, mely elhagyta ajkaimat, kevesemnek pár könnycsepp is kicsordult a szemeiből! Majd 300 km óta vártunk erre a látványra!











Hamarosan beértünk az Öreghegy parcellái, házai közé és jött a már említett esztelen meredély, mely jól kikészítette térdeinket. Valóságos felüdülés volt elérni az aszfaltozott utcákat. Pár pillantás Lábatlan Városházára, a bányászmúlt emlékeire és megrohamoztuk az információs táblát melynél beütöttük igazolófüzeteinkbe az utolsó KDP-s pecséteket.  Betértünk a Holcim Lábatlani Cementgyári Látogatóközpontban lévő cukrászdába, ahol fenséges Francia krémessel és Sacher tortával előjutalmaztuk magunkat , melyek mellé még egy-egy 0/0 -s Soproni Radler is lecsusszant.










A középkori gyökerű Piszke, túránk végcélja 1950-tő Lábatlan szerves része, jelentős ipari település. Mi a település megismerését más alaklomra halasztottuk, most csak leslattyogtunk a megáradt Duna partjára, melynek vizébe ki- ki ízlése szerint gázolt bele lemosni a bakancsát. Még pár emlékfotó és legyalogoltuk a KDP hátrelévő részét Piszke vasútállomásig, majd onnét Piszke lakótelep buszmegállóig, ahonnan a már elmesélt kalandok után értünk vissza autónkhoz Héregre.







Mivel még bőven volt vissza a napból, elautóztunk Tatára egy városnézésre és megjutalmaztuk magunkat az egyik tóparti vendéglőben egy mozgalomzáró fenséges vacsorával. Haza érve azonban még várt egy jutalom ránk, stílusosan Etyeki-proseccoval koccintottunk a sikeres teljesítésre.


                                                             Egészségetekre!

Írta:    Soós Lajos
Fotó:  Soós Margit

Térkép és szintrajz: