2022. július 30., szombat

             

   OKT. 46. TÚRA  2022.04.22.                  MAKKOSHOTYKA- REGÉC

     




                                                                          TÚRA  ZEMPLÉN 700-asain



Zemplén! téreiden mi varázs ihlet futa végig
Medrehagyott árként mindent ragadozva magával?
                                                           Tompa Mihály: Versfüzér (1841) részlet




                                                                                                                                       Az OKT 2022-ben ünnepli 70. születésnapját. Hazánk leghosszabb jelvényszerző túramozgalmát megteremtő Budapesti Lokomotív Sportkör Természetjáró Szakosztályának mai utóda, a Lokomotív Turista Egyesület a kerek évforduló méltó megünneplésére úgy döntött, hogy kiírja a "70 km 70 óra alatt az Országos Kéktúra mentén" jelvényszerző túramozgalmat. Az új lehetőség rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert természetjáró körökben, hisz nem sokkal több mint 4 hónap alatt a szervezők 500 sikeres teljesítést bírálhattak el. Természetesen ez nekünk is rögtön bekerült az idei túratervünkbe és mivel a zempléni szakasz még fehér folt volt az ítinerünkben így adott volt, hogy itt próbáljuk megszerezni az ünnepi jelvényt. Igen ám, de ez a szakasz az OKT egyik legnagyobb kihívása is, nagy szintek, gyér tömegközlekedés, egymástól távol eső falvak. Tervezgettünk, készültünk, vakartuk fejünk mi lesz ebből, de aztán jött a döntés: Ide nekünk az oroszlánt, mit veszthetünk? Maximum láncainkat.





Kezdetnek a legnagyobb feladat a helyes logisztika megtalálása volt. Az észak- déli völgyek között egyáltalán nincs tömegközlekedés, ami esetleg van az is elég gyér. A 10- 15 km-re lévő faluk közt fél nap alatt, több átszállással  lehet megtenni az utat tömegközlekedve. Lehetőség még menet közben bivakolkni, sátrazni vagy nagy zsákkal vonulni szállástól szállásig. ...de szerénységem ezeket a műfajokat már nem díjazza, kedvesem sem repesne örömében egy erdőben való alvástól, így maradt a további agyalás. Már volt példa rá, hogy logisztikai segítséget kértünk a szállásadótól, így ebbe az irányba mozdultunk el tervezéskor. Sok telefon, útvonalak rajzolgatása után Sárospatakra tettük a voksot, hisz mindent összevetve ott kaptuk a legjobb ajánlatot.




Aztán az útirány kiválasztása is döntés elé állított, mert a kiírás szigora szerint csak egy irányban, folyamatosan teljesíthető a 70 km. A szintadatok mindkét irányból nagyjából ugyanazokat mutatták, viszont a szigorúbb emelkedő Makkoshotyka felől látszott. Hát persze, hogy a kelet- nyugati irányt jelöltem ki, abból a megfontolásból, legyünk túl a nehezén az első napon. Ez nagyon szép tervnek tűnt, de mint tudjuk a tervek azért vannak, hogy mindig változzanak a végrehajtás során, ez most sem volt másképpen, de a legnagyobb nehézségek éppen a könnyebbnek vélt szakaszokon vártak ránk.




Túráink során hajnalban szoktunk indulni, hogy már az elő napon is tudjunk menni egy adagot. Na, most szakítottunk a szokással és ezúttal emberi időben, reggel 8 környékén pirítottam be a gépesített járművünk és amolyan nulladik napot tartottunk. Átlagos forgalomban dél után fél órával érkeztünk meg a Rákóczi fejedelmek rezidenciájának is helyet adó Bodrog menti városba, ahol a legenda szerint Árpád-házi Szent Erzsébet is született, bár ennek ellenkezőjéről is legalább annyi írás szól, mint mellette. Nekünk ezt nem is tisztünk eldönteni, most mi Patakot tekintjük annak. Gyors szálláselfoglalás és a további logisztika egyeztetése után nyakunkba vettük "Bodrog menti Athén" bájos, zeg- zugos utcáit és kiadós sétával ismertük meg nevezetességeit, életét. No de ez egy másik történet.






Másnap Katalin, a kedves házigazdánk  már reggel 7 után pár perccel meg is érkezett velünk túránk rajtjába az Árpád- kori településre, Makkoshotykára, mely elsősorban szőlőtermesztéséről nevezetes. A Tokaji- borvidékhez tartozó területen már a Tatárjárás idején foglalkoztak ezzel a mesterséggel. A környék első számú tulajdonosa a Meczner család volt, akik két kastélyt is építettek a faluban. Ezeket mai túránkon nem érintettük, majd legközelebb fogunk megismerkedni velük. 






Csípős reggelre ébredtünk Pénteken, így nagyon nem tetszett mikor kikászálódtunk a jó meleg autómobilból a helyi postahivatal előtt. A közelben lévő vegyesboltba rongyoltunk be legelőször, hogy megejthessük az adminisztrációs feladatainkat, mely ma a szokásosnál tovább tartott, mivel ezúttal a 70-es ítinerbe is el kellett végezni az igazolásokat. Mivel nem kellett később sem a volánhoz ülnünk, így bátran nyúltunk a féldekásokat tartalmazó polcra és melegítettük fel magunkat a folyékony nagykabátokkal. Azért még pár törzskörzés, nyújtás is előkerült, hogy izmaink is bemelegedjenek kissé a mai gyaloglatra. Ezeknek a mozdulatoknak nagy sikere támadt a már nem szomjas helyi erők közt, kik bőszen képviseltették már magukat a bót és a szomszédos kricsmi környékén. Még pár biztató szó is felhangzott szurkolásként, igazi csodabogaraknak tűnhettünk. Mi sikerélményként fogtuk fel és jó hangulatban csaptunk bele a lecsóba, hogy nagyjából a 200 m magasságból 720 m magasra törjünk és mielőtt beérünk Regécre, ereszkedjünk vagy 300 métert. 




Lassú tempóban slattyogtunk hangulatos zempléni házak közt, pár perc alatt el is értük a "Nagy Kék" jelzéseit a Református templomnál, melyek balra fordítottak bennünket. Már innét elkezdett lassan emelkedni alattunk a kopott aszfalt, had fogyjon a nagyjából 900 m-es szintemelkedés. Kíváncsi tekintetek, ugató kutyák kísértek a falu utcáin. Tájház, korabeli drótszamár, kerekeskút és rengeteg virágzó gyümölcsfa jelentette a változatosságot. Alighogy elhagytuk a falut, ösvényünk erdőbe ért és az emelkedő sem spórolt, rögtön egy fickós szakaszra váltottunk. Valami hiányérzet motoszkált bennem, de hiába törtem okos fejem nem jöttem rá. Kedvesem, állandó túratársam észrevehette és segítségemre sietett: ". szeansz?". Hát persze a szokásos túraindítás elmaradt, köszönhető a féldekásoknak, melyeket a vegyesben gurítottunk le. No nekem több nem kellett, hisz ez is egy jó alkalom a rövid fújásra, melyet az emelkedő még így reggel friss erővel is megkívánt, legalább nem kellett a már elcsépelt fondorlatokhoz folyamodnom: -"nem fényképezel?, nézd milyen szép gomba, hoppá ott egy nyúl... és társaik.




Hátizsákok egy alkalmas tuskóra kerültek, lapos előkeres és szigorúan egy stampó barack, persze csak a szertartás kedvéért. Jól esett ez a kis pihenő mely alatt a felső kabátok le is kerültek és a továbbiakban nehezítették a szatyrainkat. Az emelkedő nem akarta megadni magát, egészen a Sváb útig eltartott, ráadásul egy rövid szakaszon köves, sziklás volt az alja, tovább nehezítve a kapaszkodást. Eleinte gyakran megállásra késztettem kedvesem, ki erősebb ütemben tudott volna emelkedni előbb tölgyek , majd a hatalmas bükkök alatt. A Sváb-út hozta most is a formáját, hatalmas dagonyákkal fogadott egészen a Cifra- kútig. Itt egy szokásos forrásprocedúra és egy kis energiapótlás következett és máris indulás, hisz még rengeteg volt előttünk. Az emelkedő nem igazán szelídült innét sem, de valahogy jobban esett, könnyebben tudtam törtetni társam után. Időnként kinyílt a látkép és ízelítőt kaptunk a Zemplén csodavilágából,  hatalmas hegyek, zárt erők amerre a szemünk csak ellátott. Itt lettünk szerelmesek Magyarország ezen szegletébe, hisz eddig csak látogatóban jártunk a Zemplénbe, túrázni most van először szerencsénk.






Nem is vettük észre mikor hagytuk el a Borz-hegy nyergét, erre csak akkor figyeltünk fel mikor útvonalunk kellemes gerincvándorlásba váltott át. Felvezetőm itt már nekem is tetsző iramra tudta fokozni tempónkat, gyorsan fogytak a méterek. A Kecske- hát gerincén haladtunk tölgyesben, útba esett a Komlóskára levezető ösvény ,majd egykori, mára felhagyott legelőt hagytunk el. Egyszer csak kinyílt a tér és a hegyek közt hatalmas nyílt térre érkeztünk, a Zsidó-rétre, mely egykoron kedvelt síterület és a völgyben megbúvó falvak kaszálója volt. Mára az előbbinek hírmondója sem maradt a Mogyorós- hegy oldalában található természetvédelmi területen. Viszont a kilátás az gyönyörű, elkápráztató volt, körös- körül hatalmas hegycsúcsok, már a látvány is feltölti lemerült lelkünk, amit a bennünk körül ölelő csend csak fokoz. 








Rövid, lankás lejtőn folytattuk a gyaloglatot. Kijárt, széles dózerúton értünk újra az erdőbe, itt figyeltünk fel egy hátizsákos kisemberes piktogramra, melyek hosszú szakaszon elkísértek minket, ezek jól kiegészítették az ezen a részen kissé ritkásabb kék jelzéseket. A lejtő után aztán hosszú, de kellemes emelkedőn haladtunk tovább, néha kaszálók és rétek szakították meg az erdőt, ilyenkor feltűnt az Eszkála-tető és a Kecske- bérc, melyek túránk következő állomásai lesznek. Elhagyva a Kecske- hát nyergét egy ideig még folytatódott a kapaszkodás, de elérve az Eszkála- rétet az út vezetése meredek lejtőbe váltott át. Valósággal úgy zuhantunk be a hatalmas vadkörtefák ölelésében található egykoron sokkal szebb napokat látott Eszkála- erdészházig, mely az OKT egyik ikonikus pihenő és bélyegző helye volt. 






Nekünk hatalmas élmény volt látni az eddig csak a Másfélmillióban látott legendás vadászházat ahol egykor Rockiék is megszálltak. Na most ezt nem igazán lehet, minden az enyészeté, el van hanyagolva mind a ház, mind a környezete a pihenővel együtt. Érthetetlen hiszen a laktól pár méter távolságban egy vadonatúj pihenő várja a fáradt vándort. Miért nem lehetett a házra és a régi pihenőre is áldozni?! Bár látva utunk további helyszíneit, nagy remény van rá, hogy a közeljövőben ide is elér a fejlesztés és újra régi fényében csilloghat az erdészház.






Elvégeztük az igazolást az egyik hatalmas, kiszáradóban lévő fa oldalán található pecséttel, mely  a hosszú tornácos ház előtt amolyan mementóként uralja a környezetét. Adná magát, hogy itt tartsunk egy rövid pihenőt, energiapótlást, de hallottam, hogy a közelmúltban a pár száz méterre lévő Gerendás- réten egy új turistalétesítményt avattak. Továbbálltunk és minőségi szekérúton, fenyvesben jó iramban haladtunk a lejtőn. Szokásunktól eltérően a kiváló adottságok végett még bele is futottunk talán 200 m-t a csodálatos fenyvesben lejtő úton. Kedélyünket csak a közben feltűnő tarvágás rontotta el, de azt rendesen, még a modern, új turistapihenő és bivakhely sem tudta helyreállítani a korábbi eufóriát.






Erről a pihenőhelyről még nem olvastam tanult turistatársaim leírásaiban, csak a közelben lévő esőbeállót említik a Gerendás-hegy nyergének útkereszteződésében, ahol több turista és hegyikerékpár útvonal találkozik. Az új, impozáns épület valósággal kiállt a vándornak,  álljon meg egy rövid pihenőre az igazi magashegyi rétek hangulatát tükröző kaszálón. Persze mi is letelepedtünk a kényelmes padok egyikéhez, jólesett egy kis szusszanás az eddigi fárasztó út után. Mivel a mai utunk során lakott helyet nem érintünk, ezért már kezdtek jelentkezni a koffein elvonás tünetei nálunk. Így hát a korai ebéd mellé főztünk volna egy kávét a hejre kis gázfőzőnkön, ha nálunk lett volna. Ennek hiányában be kellett érjük a divatos kis termoszunkban lötyögő, reggel készült élénkítővel. Majd félórát ejtőztünk, maradtunk volna még, de nem igazán volt kegyes az idő a nem éppen tavaszra hajazó április végi időjárásban. Hideg is volt, szél is fújt, sőt sasszemeim még pár hópihét is felfedezni véltek. Meg-meg borsóztunk, ezért induljt vezényeltem a  kétfős csapatunknak, a kabátot nem akartuk felvenni, mert tudtuk, hogy a következő szakaszon úgyis hamarosan lemelegszik rólunk.






Továbbra is 500 és 700 m magas csúcsok közt törtünk egyre feljebb és feljebb a hangulatos tölgyesekben, bükkösökben, közben hatalmas kidőlt fákat is kellett kerülgetnünk úttalan- utakon. Elhaladtunk a Nagy- Maklány- tető, a Bükkfás- bérc és a Határ- bérc alatt és máris a  Cselliszka- rét nyírfás tisztásán toporogtunk és tanakodtunk, hogy tegyünk- e egy kisebb kitérőt a Kerek-kőhöz? Mivel ezt nem terveztem be előre, így elvetettem az ötletet, mert szerettük volna tartani az előzetesen meghatározott menetrendet. Néhol szuszogtató emelkedőn kerültük meg a Hangyás- bércet, jobbról tarvágás, balról pedig kerítéssel védett fiatalos "emelte" hangulatunkat. Hullámvasutazás után érkeztünk a Szpalanyica- rétre, melynek neve az egykori tót hamuzsírégetőkre utalhat. Innét egy rövid, de izmos emelkedőt legyűrve kellemes lejő következett. Újabb kocogás következett a Mlaka- réti turistapihenőig.






Kedvesem amúgy is gyorslábú, de magamon nagyon meg voltam lepődve ezeken a szaladgálásokon, de elárulom azért rendszer nem lesz belőle, csak módjával, nehogy sok legyen a jóból. A pocsolyát, vizenyős területet jelentő Mlaka- rétet nyírjese, ritka növényei teszik értékes területté. Innét érhetjük el a zempléni kisvasút Rostalló megállóhelyét is. A Mlakától egy feltűnően jó minőségű dózerúton enyhe emelkedőn, hatalmas bükkök ölelésében haladtunk tovább. Valóságos adrenalin fröccs volt a környezet, Első Menyasszonyomat el is ragadta a hév: -"Mit szólnál, ha kocognánk egy keveset felfele, hisz olyan jó az út minősége? - Na, ne válaszoltam, nekem elég volt a szaladgálásból!"  Nem szólt bólintott, de úgy begyújtotta a rakétákat, hogy jobban jártam volna, ha belemegyek az ajánlatba. Hát így zihálva érkeztünk meg a kék egy másik ikonikus helyéhez, a kis nyírfacsoport ölelésében találhatóm István- kúti vadászházhoz. Szalagerdő és fűrész- fúró sivítás fogadott, mert a viseltes állapotú gerendaház nagygenerálon esik át. Régi formáját megőrzi, de vadonatúj gerenda borítást és tetőzetet kap.






Szép, követendő példa, csak nehogy úgy járjanak az egyszerű bakancsosok, akiket szolgálni kéne, hogy számukra ez tiltott zóna lesz és csak a kiváltságosok vehetik igénybe. Tegyük szívünkre a kezünk, van rá esély. A rönkházhoz  és a mellette lévő duzzasztott piciny tóhoz a munkálatok végett esélyünk sem volt közel menni, így jó nagy kerülővel értük el a  hatalmas bükkök alatt lévő forrás foglalatát. Az annalesek szerint jóízű és jéghideg István- kút vizét esélyem sem volt megkóstolni, mivel a kifolyócső elég elhanyagolt állapotban volt, nem tudtam volna úgy vizet venni, hogy szemét ne kerüljön bele a poharamba. Maszatolni nem volt kedvem és időm, fogjuk a kudarcot az építkezésre. 






A fiaskó után átslattyogtunk az eddig kulcsosházként is üzemelő erdészlakhoz, ahol újabb építkezési zajok fogadtak. Csilli- villi lesz az új lak, csak hát a további üzemelés itt is kérdéses szerintem. István- kút a kéktúra egyik bélyegzőjének is helyet ad a vadászháznál. Egykoron itt pihenő is volt, de az építkezés alatt ez is eltűnt, mostanában macerás itt megpihenni. Az igazolást egy raklap cserépen végeztük el és vegyes érzésekkel álltunk tovább.






Tisztában voltunk vele, hogy a következő 5 km is a kapaszkodásról fog szólni, így kedvesem mértékletes tempót diktált, látta, hogy előző etap nem igazán esett jól szerénységemnek. Egy darabig még hangulatos nyírjesben slattyogtunk, aztán kisvártatva bikkfák váltották a bibircses fákat. Eseménytelen, néhol szuszogós mászással haladtunk széles ösvényen, majd jól járható erdészeti dózerúton. Hatalmas ívben kerültünk a Bagoly- bérc és a Pin-kút völgye között, jobbról 700-as csúcsok meredeztek, míg balról a változatosság kedvéért hatalmas tarvágás színesítette a tájképet. A tarvágást mostanában telepítették be tölgy magoncokkal és az őket védő kerítést most ácsolták az Óhutáról feljáró erdészek. Kedélyes beszélgetésünk során szó esett vadászokról, turistákról, szemetelésről és még sok-sok örökzöld témáról. Viszont amiért érdemes volt beszélgetésbe elegyedni, a legidősebb melós még kísérte Rockenbauerékat mikor itt jártak a forgatás alatt. Na az ilyen pillanatok, történetek adják meg a savát-borsát a kékezésnek.







Vidám hangulatban érkeztünk meg a Nagy- Péter - Mennykő(709 m) letéréséhez, no ezt már beterveztük, hogy ide feltuszakoljuk magunkat. El is hagytuk időlegesen a kék sáv jelzést és a kékháromszögön egy sűrű füves réten vettük be a csúcsot, mely valószínűleg a nyári zivatarokban gyakran előforduló villámcsapásokról kapta a nevét. Megérte a rövid kitérő, hisz feltárult előttünk a Milicek hatalmas tömbje mely hazai hegyeink közül egyedül van összeköttetésben a Kárpátok közelebbi vonulataival. Visszatérve a kékre innét már megszelídült az emelkedő, fokoztuk a tempót, de ezen a szakaszon egyre sűrűbben tűnt fel Regéc vára, melynek csodálása többször is megállásra kényszerített bennünket. Hamarosan azonban újabb kitérő következett, megérkeztünk a Pengő- kőhöz!








A 712 m magas pados andezitszikla a jégkorszakból maradt ránk, igazi geológiai szenzáció a keletkezése. Az erózió folytán évszázadok során hatalmas kőmező alakult ki a csúcs körül, melynek bevétele csak ezen keresztül lehetséges. Izgalmas, helyenként küzdős, de roppant élvezetes bevenni az ormot. Rengeteg fotó, video készült, röpült az idő, de erre az eufórikus élményre nem sajnáltuk. Talán egy órát is elvoltunk, bujkáltunk, mire visszafele vettük az irányt. Enyhe lejtő a  Tokár- tető(742 m) vállán, majd ugyanilyen emelkedő és máris a Kavicsbánya-rét, majd pár száz lépés után a Bekecs- kertnél nézhettük a hamisítatlan zempléni tájat. Ez utóbbinál több tíz éves útjelzőket vizsgálhattunk és végre megkezdhettük a mai nap utolsó mászását a Dorgó- tető nyergéig. Meglepődve érzékeltük, hogy az eddigiekhez képest vizenyősebb, mélyebb volt a talaj, sőt még jégfátyolos tócsákat is láthattunk.








A 723 m-es csúcs meghódítása is szerepelt terveink között, no nem a szép panorámáért, mert az itt nem volt, hanem itt szerettük volna betolni a jól megérdemelt csúcscsokinkat, mert ma, sőt ezen a túrán sem törünk magasabbra. A szokásoktól eltérően most a csúcstámadást a nyalánkságon kívül egy gyors, kósza ötlet után egy kupicával is megünnepeltük. Tehettük, hisz szállásadónk jóvoltából ma már nem kellett sofőr szerepre váltanunk. Meg is beszéltük, hogy a legközelebbi ilyen alkalommal egy kis üveg pezsgőt fel fogok cihelni magammal a csúcsra.








Innét már örömtúrázásra készültünk, hisz a célig visszalévő 3 km alatt 300 m szintet is el fogunk veszíteni. Először hatalmas, már magashegyeket idéző montánbükkök közt ereszkedtünk egy mélyút magas peremén, de később az ösvény levezetett a szurdik aljába, ahol őszi leveleket rugdostunk, miközben néha az avar alatt lapuló sziklákba botlottunk. Aztán a kisebb- nagyobb sziklák egyre sűrvebbek lettek, majd újból egy kőmezőre értünk, mely fölött hatalmas andezitsziklák tornyosultak.
A Kerékkötő- hegy oldalában ereszkedtünk, melynek leglátványosabb része a Kemence- kő, innét már egy közben előbukkanó kis vízfolyás csobogóit kerülgetve ereszkedtünk. A leglátványosabb sziklaalakzatnál egy emléktábla késztet megállásra, fényképezésre. Lassan elmaradnak a kőmező sziklái, aprózódnak, a bükköket gyertyánok váltják és ripsz- ropsz ki is érünk az erdőből , kis csermely beleömlik a Puskás- patakba, így innét már azt követjük.







Persze a Bálint- hegy kaszálóján a látképet már Regéc fő ékessége, a vár uralja mely folyamatosan igényli, hogy rá- rá pillantsunk. Patakátkelés után erdészeti útra térünk és pár száz lépés után már Regéc első épülete mellett, egy zsuppfedeles pajta mellett rongyolunk el. Célba értünk! Emberes munka volt ez a több mint 25 km, majd ezer méter szintemelkedés! Lapogattuk is bőszen egymást, belőlem a szokásos csatakiáltás is kitört. Megérdemeltük!









Térerőt kerestünk, felhívtuk Katit, hogy indulhat értünk. Addig mi andalogtunk a pecsételőhelyig, adminisztráltunk és beszélgettünk ennek a zempléni gyöngyszemnek a történelméről. Bár Regécet először egy 1285-ös, tatárokkal vívott csata kapcsán említik, de ez csak a hegyre vonatkozhat. A várat Aba Amadé nádor építtethette az 1300 évek elején, de a család bukását követően hamarosan királyi várrá válik. Falai közt I. Lajos is több időt töltött, majd az évszázadok során többször gazdát cserél. Regéc fénykora a 17. sz. elején kezdődik, ekkortól a tokaji borvidék jelentős része hozzá tartozik. 1635-ben Esterházy Miklós szerez tulajdonjogot, de alig tíz év telik el mikor I. Rákóczi György foglalja el, ekkortól a Rákócziak egyik rezidenciája és a fő kincstára. A vár falai között élt gyerekkorában II. Rákóczi Ferenc édesanyjával, Zrínyi Ilonával.  A Thököly szabadságharcot követően 1686-ban Caprara császári generális seregei felrobbantják, elpusztítják a várat és vele a település is elnéptelenedik és csak 1750- ben telepítenek az új földesurak német telepeseket.





A vár az enyészeté lett, senki nem törődött vele, építőköveinek jelentős részét a környék lakossága széthordta. Az enyészet egészen 1998-ig tartott amikor a falu lakossága elhatározta a vár megmentését, újjáépítését. Először a régészeti feltárásokat végezték el hazánk egyik legjelentősebb várában, majd több forrást megszerezve állították helyre a ma látható, közel eredeti formát mutató műemléket.




Gondolatainkból házigazdánk érkezése zökkentett ki, gyors pakolás után máris robogtunk Sárospatak irányába a szállásunkhoz. A napot egyhangulatos Bodrog-parti vendéglőben koronáztuk meg, a hagyományos helyi ételek mellé mi mást mint Tokajit kortyolgattunk. Vacsora után hamarosan ágyba is kerültünk, hisz másnap sem fáklyás menet várt ránk.


Egészségetekre!




Írta:    Soós Lajos
Fotó:  Soós Margit


Térkép és Szintrajz: