AK. 15. TÚRA  2022.10.09.                                      HALÁPI CSÁRDA - VEKERI-TÓ 

A VÍZ NÉLKÜLI TAVAK VILÁGÁBAN

"Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol..."

                                                   magyar népdal, Kodály Zoltán gyűjtötte, Hódmezővásárhely környékén

Másképpen terveztük a mai napot, mert egy hosszabb etapot szerettünk volna megtenni, de a tegnapi Kéktúrázás Napján a nyírségi homok jól megviselte lábaink, ízületeinket és a 25 km-es homokrugdosásban jól el is fáradtunk. Úgy döntött a zsűri, hogy kicsit kímélendő testünk, egy B tervet vetünk be és Vasárnap "csak" Halápi csárdától Vekeri-tóig tartjuk meg a soron következő gyaloglatot és így még délután egy városnézés, villamosozás is belefér a Cívis városban. Már megint 2in1 napot sikerült így összehoznunk. Mondhatnám ezt a szakaszt a csalódások napjának, ha csak úgy tudatlanul ide csöppentünk volna a rengeteg természetes és mesterséges tó közé. Ugyanis ha ránézünk bármilyen térképre bizony mindenhol kéklik a környék, ami csodás vízi világot ígér. Igen ám, de az elmúlt esztendők aszályai kivétel nélkül kiszárították a Debrecen környéki tavakat, víztározókat, idén utolsó mohikánként a Vekeri-tóból is eltűnt a víz. A környéken  manapság az a szállóige jár ezekről, hogy: "nyomokban tavat tartalmaz"!   

 

A már szokásosnak mondható járatra huppantunk fel a Fatelep buszmegállóban reggel 7 előtt fertályórával. A szikrázó napsütéses reggelen a még csendes nagyvárosból zökkenőmentesen érkeztünk meg a már ismerős leszállóhelyre. Ezúttal azonban nem kellett átkelni a roppant forgalmas főúton, hanem az út szélén slattyogtunk el az AK kék sávjáig, melyen ma Dny-nak vettük az irányt. Ahogy elhagytuk az aszfaltcsíkot és a homokos földútra léptünk, csak úgy megszokásból végeztünk pár nyújtást és törzskörzést. Ezúttal a kietlen tájon nem akadt néző és szurkolóhad, csak pár gépesített járműből dudáltak ránk és vigyorogtak bőszen, látva két csodabogarat akik hátizsákban tornamutatványokat végeznek a pusztán . 

Az első egy kilométer a vasúti sínekig elég eseménytelenül telt, előbb pár méter aszfalton tettük meg a bemelegítő lépéseket, majd egy lerobbant tanyánál dobtunk egy balra átot és mi más következett volna mint bokáig érő homokos földút. Azonban elöljáróban elmondhatom, hogy ma sokkal kevesebbet kellett rúgnunk a homokot, mint tegnap! Élveztük a felkelő nap fényjátékát a mellettünk elterülő kaszáló harmatos fűszálain, balról pedig egy sűrű akácos volt az útitársunk. Ennek az idillnek az Magyar Északkeleti Vasút társaság által 1871-ben épített, vasútvonal vetett véget, mely Debrecent kötötte össze Szatmárnémetivel, de a vonalat 1872-ben Máramarosszigetig  hosszabitották meg, így könnyítve a Máramarosban lévő bányák termékeinek szállítását. Napjainkban a belföldi szerelvények Nyírábrányig járnak, de a vonalon nemzetközi járatok is közlekednek és mai jellemző a teherfuvarozás is.

A vasútvonal után váltakozva haladtunk hol akácosban, hol vegyes erdőben, hol pedig fenyveseben. Az erdők változatosságát csak egy hatalmas tarvágás szakította meg, amerre a szem ellátott minden merre glédába rakott méterfák várták, hogy a hatalmas gépszörnyek elszállítsák őket ebben a tűzifa őrült világban. El is kalandoztak gondolataink, nem is vettük észre milyen gyorsan fogytak a méterek. A beszélgetésből egyszer csak az alagútként összeboruló akácok szakítottak ki bennünket. Ahogy "áttörtünk" a diadalív alatt megállásra is késztetett minket a  Gúti- ér kiszáradt medre fölött léhaságra kárhoztatott zsilip, mely ennek ellenére is szépen karban van tartva, hisz hatalmas tervek születtek, hogy a Keleti- főcsatorna vízbázisára támaszkodva feltámasszák ezt az egykori csodálatos vízi világot.

Amíg pihentünk és frissítettünk egyet felelevenítettük ennek a ma szomorú képet mutató könyéknek a rövid történetét. A Debrecentől keletre eső erdőspusztai belviztározókat még a '970-es években építették meg, mivel akkoriban hatalmas gondokat okozott errefele a rengeteg belvíz. A Vekeri-, a Mézes-hegyi-, Csonkás-,a Kerek-, A Sás-,Fancsika I, II és III-, a Bodzás- és a Halápi tározók környékén hatalmas üdülő- és horgászparadicsomok épültek ki, a helyiek csak "macsi-Balcsikén"t hívták a tavakat. Aztán az éghajlatváltozással egyre több csapadékmentes időszak köszöntött és ez megpecsételte a víztározók sorsát, szép lassan mindegyikük kiszáradt. Szomorú, melankolikus kilométerek várnak ránk!

Először a Bodzás-tó töltésén haladtunk és néztük az egykori víztükör helyén lévő rétet, melyet hatalmas fák, bokrok nőttek be, még nádast is csak elvétve bökött ki élesnek nem mondható szemünk. Bár a töltés talaja nem homok volt, de a tempót ennek ellenére nem tudta fokozni Első Menyasszonyom, hisz búskomorságunkat a rengeteg ismert és ismeretlen növény jelentősen feloldotta, szinte méterenként megállásra késztetett a látvány. Csak felsorolásképpen,a teljesség igénye nélkül a látott fajok, melyek többükét csak határozó applikáció segítségével sikerült beazonosítani: Selyemkóró, Csattanó maszlag, Kökény, Amerikai alkörmis (v alkörmös), Közönséges fagyal, Galagonya, Csipkebogyó.

A tó Dny-i sarkánál aztán dolgunk akadt, ugyanis megérkeztünk a Fancsika nevet viselő ellenőrző ponthoz, ahol bőszen ütöttük be ítinerjeinkbe a stempliket. Továbbra is töltésen, hol erdősávban, hol színpompában úszó réteken haladtunk, itt asszonykám csavart a potmétereken, hogy fogyjon azért a táv is. Előbb a Bodzás-ér, majd a Bodzás- Fancsikai összekötő- csatorna száraz medre fölött, tétlenségre ítélt védműveken fotozkodtunk. Innét a csatorna töltésén vezet tovább az AK útvonala, viszont itt az előbbitől lényegesen ingerszegényebb környezetben így csak egy dologra kellett figyeljünk: a tempóra!

Elsöprettünk Fancsika II, majd Fancsika III mellett, de ezekben is víz helyett gazt, bokrot, fákat és szerencsésebb esetben nádast láttunk. Itt már mellénk szegődött a Bodzás nevezetű vízfolyás is, melyben néhány helyen már láttunk lappangó vizet, ezek környékén szemmel láthatóan is több életjelet fedeztünk fel. Egy éles balos és hídátkelés után valósággal úgy söprettünk be a Bánkhoz tartozó tanyavilág zeg-zugos parcellái közé. Jöttünket már messziről jelezték az acsarkodó láncon tartott vagy kerítés mögötti vahúrok, de akadtak olyanok amelyek szabadon randalíroztak a düledező házak előtt.

Azonban no para, hisz kedvesem beszél a kutyák nyelvén, így ezúttal is megúsztuk incidens nélkül a házőrzőkkel való találkozást. A híd után kicsike úttévesztést vétett szerénységem, de ezt gyorsan korrigáltam is, mert belső műszereim jelezték, hogy nem jó az irány! Hosszú, másfél kilométeres homokrugdosás következett, ráadásul a gyakran elsöprő autómobilok jól fel is kavarták a puha homokot, így az apró szemcsék nem csak bakancsainkba, hanem a tüdőnkbe is jutottak bőven. Felüdülés volt elérni a református iskolát a műútnál, ahol újabb ellenőrző pont várt ránk. Pöcsét, frissítés, mely közben Első félrenyelt, nem kis riadalmat okozva saját magának és nekem is. Miután úrrá lettünk a helyzeten, jött a megnyugvás és lassan útnak indultunk.

Pár métert megtettünk a Debrecenbe tartó aszfaltcsíkon, majd balra fordultunk volna, ha nem toppan elénk egy kedves túrázó ismerősünk, Mária!  Örömködés, jó fél óra csevej, közös fotózás, melybe az arra járó egyik lovastanya gazdáját is bevontuk. Mária is bőszen járja a "Nagy Kék utat", már Ő is túl van az OKT-n, a RP-DDK-n és már alig hiányzik neki az AK-ból és bezárja a kört. Ráadásul már járt a Dél-Balatoni Várak mozgalmon is, melynek mi vagyunk a potentátjai Csernus Gáborral karöltve. További szép és tartalmas túrákat kívánunk innét is Máriának!

Búcsúzkodást követően újabb tanyák következtek, de ezúttal más világba csöppentünk. Pazar, modern lovardák mellett vezetett az út, mindenről sütött, hogy ezek gazdáinak a pénzre van a  legkevesebb gondjuk. Aztán ahogy elhagytuk az utolsó tanyát, beléptünk az erdőbe, melyben hol akácosban, hol pedig cseresben fogyasztottuk a métereket. Itt kötöttebb volt már a talaj, könnyebb volt a haladás, de több nagy tócsa is utunkat állta. Így vagy ezeket kerülgettük, vagy beugrottunk a susnyásba a gyakran feltűnő autók, traktorok elől. Valóságos erdei sztrádán gyalogoltunk!

A Csonkás-tónál leültünk egy elhanyagolt pihenőhelynél, mely az egykor szebb napokat látott Tanösvény egyik állomása lehetett. Frissíteni szerettünk volna és betolni egy homokcsokit, de valami átkozottul erőszakos legyek-nem kullancslegyek- hamar véget vetettek a légyottnak és a távozás mezejére üldöztek bennünket. Az egykori tanösvény útvonalán vonultunk tovább elhanyagolt, düledező pihenőhelyek mellett és értük el a kiszáradt Méze-hegyi tavat, melynek egykori medrét már nagyon visszavette a természet. Mindenhol hatalmas fák, áthatolhatatlan dzsindzsa, bokrok mindenhol ...vaj'h hogy lesz ezekből a tavakból újra víztározó?

Hamarosan egy nemrégen épülhetett, de annál jobban elhanyagolt pihenőhelyhez érkeztünk ahol egy ellenőrző pont is létezik. Azonban az MTSz potentátjai jól megviccelik az AK-t járókat, mert a stemplit nem ide a pihenőhelyhez tették (ez adná magát ), nem is a kékre, hanem az igen rosszul jelzett piroson, talán ötven méterre, egy gaztenger közelében lévő információs táblára. Érthetetlen! Kolbászoltunk, de elsőre nem találtuk és közben ide ért egy hajdúdorogi fiatal pár, kiknek a mai túrájuk volt az első az AK-n. Közös erővel aztán hamar megleltük a gaz dobozkát és elvégezhettük az adminisztrációt.

Beszélgettünk a fiatalokkal, adtunk pár hasznos tanácsot nekik, közös fotózás  és máris tovább álltunk. Előbb a Szárcsás-, majd a Kati-ér töltésén róttuk a hátra lévő métereket, gyorsan eltelt a hátralévő alig másfél kilométer és máris egy hatalmas fa alatt lévő útjelzőtáblánál toporogtunk, melyre ez volt írva: Kati híd; buszmegálló. Célba értünk! Eddig, ne tovább! Az órámra néztem, még egy óra és negyven perc múlva jön a következő járat! Nem idézném fel a mondatainkat. Nyűglődtünk mit csináljunk, várunk a padtalan buszmegállóban vagy esetleg tovább megyünk. ... de a legközelebbi értelmes kiszállópont Létavértes, ami 20+km, ezt a most nem akartuk bevállalni, mer akkor a holnapi túrának annyi. Kisétálhattunk volna a Vekeri-tóhoz, de minek? ma már láttunk elég száraz tavat.Megszületett a verdikt, várunk!

Megpróbáltam stoppolni, de a mai bizonytalan helyzetben erre esélyünk sem volt. Félnek az emberek, sok erre fele a migráns, menekült. Gyorsan feladtuk és letelepedtünk a buszmegállóban a padkára. Még szerencse, hogy kellemes volt az idő, nem áztunk, nem fáztunk. Sőt még élveztük is a stájszt. Már rég beszélgettünk ilyen jót mint most. Ugye? Minden rosszban van valami jó!

Ráadásul a járat még jó tíz percet késett is, de utána már hamar beértünk a nagyvárosba. Ezúttal a vasútállomásig mentünk, ahol mozdonyt, vonatot fotóztunk, majd előbb az 1-es, majd a 2-es villamossal tettünk egy kört a Cívis városban. Debrecenben ragyogóan van felépítve a villamospálya vonalvezetése, hisz mindkettő járat körpályám mozogva tér vissza a Nagyállomásra. Menet közben a villamosok érintik Debrecen szinte minden nevezetességét, így városnézésnek is kitűnőek!

A második körnél aztán leszálltunk a Kossuth téren és gyalog látogattuk meg a Cívis város kötelező látnivalóit. Jó nagyot sétáltunk, de ez nem ennek az írásnak a témája, jól el is fáradtunk. Útközben betértünk egy Távol- keleti wok étterembe, ahol hamisítatlan ázsiai finomságokkal kényeztettük magunkat, melyeket japán Asahi sörrel öblögettünk le. Aztán visszatérve a szállásra egy-egy pohár villányival koronáztuk meg a napot és korán nyugovóra tértünk, hisz másnap is kemény nap ígérkezett.

Egészségetekre!

Írta:     Soós Lajos

Fotó:   Soós Margit

Térkép és szintrajz:

                          

      AK. 13. TÚRA  2022. 10. 07.                                   NYÍRLUGOS -  NYÍRACSÁD

LÁBAINK SZOKTATÁSA A HOMOKHOZ

"Meseszerű őszben                                                                                                                                                                               Mesélni visszavárlak,                                                                                                                                                                           Hol tüskéim helyett                                                                                                                                                                             Bársonyos ősz hajszálak                                                                                                                                                                     Üzenik majd ott is                                                                                                                                                                               A sétányba tiporva:                                                                                                                                                                             Ezt a burkot rólam letéphetted volna!                                                                                                                                                                                                               Magna Cum Laude         

                                                                                                                                                                                   

Az idén is úgy alakult, hogy a Kéktúrázás napján az egyik szakasz házigazdái voltunk. Ezúttal a Nyírségben néztünk ki egy szakaszt. ... hogy ne maradjunk szégyenben a sokat látott jelentkezők körében, ezért egy nulladik napot is tartottunk, hogy formába hozhassuk magunkat a nyírségi homokban és a nyírség homokbuckák között. A tréninget Nyírlugos és Nyíracsád között tartottuk meg bő 16 km-en és persze a kalandok sem kerültek el bennünket ezúttal sem.

Mivel Nyíracsádon a háromnegyed tizenegyes járatot néztem ki a nulladik nap logisztikának tervezésekor, ezért már hatkor bepirítottam gépesített járművünk lelkét és kiadtam a jelszót: "-Davaj".

A megszokottól eltérően aránylag gyér volt a péntek reggeli forgalom Budapest felé, majd az M0-n is, aztán az M3-on sem kellett gyakran a fékre lépni, így mire eljött az ideje az első pihenőnek már az  M 35 lejárójánál jártunk és még nem volt fél kilenc sem. Szerelvényigazítás után újabb gyors menet, bár a nagyon okos GPS megviccelt, mert a Hajdúságban falunézőbe vitt bennünket. Hajdúböszörmény, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Nyíradony és végre Nyíracsád. Nem mondom, hogy sűrven jártunk ezeken a hatalmas területen fekvő településeken, de valahogy megfogott a hangulatuk, úgyhogy kedvesem még a kocsiban bejegyezte a listába ezen települések nevét is, melyeket egyszer majd a KÉK kör teljesítése után fogunk bővebben megismerni.

Nem volt még fél tizenegy sem, mikor behúztam a kéziféket Nyíracsád főterén, még volt időnk egy szuper ristrettóra is a téren található kézműves cukrászdában, melynek vendégszeretetét az elkövetkező napokban többször is élvezhettük. Aztán a buszon rendesen benéztem a leszállás helyét és Nyírlugoson nem a Községházai leszállóban, hanem az Iskolainál kászálódtunk le. Na de itt nincs pecsét és mint tudjuk stempli nélkül nincs kéktúrás élet!  Tartoztunk az ördögnek bő 2 kilométerrel! Kaptam is állandó túratársamtól hideget, meleget bőszen: "-Persze a te nagy logisztikai tervezésed, precizitásod! " és ez még a gyengébbekből való volt, az ütősek akkor következtek mikor a busz elhagyott minket, mert tudni kell, hogy a falu végén megfordul és az előző útvonalán halad tovább Nyírbéltek irányába.

A duzzogásba még a szokásos bemelegítő mozdulatok is elmaradtak, de legalább volt időnk mélyrehatóan megismerni a Déli-Nyírség első Szabolcsi települését, mely 2005 óta büszkén viseli a városi rangot. A településnek meglepő módon nincsenek őskori, ókori, de még Honfoglalás kori emlékei, először az 1300-as években olvashatunk róla, mint a Gutkeld nemzettség egyik birtokrésze. A 14.sz felétől több száz esztendeig a Báthory család volt a terület földesura, majd Báthory Gábor fejedelem halálát követően a tulajdonjog Bethlen Gáborra szállt, aki hamarosan el is zálogosítja. A zálogból II. Rákóczi György erővel "váltja" ki, de hamarosan a  gróf Barkóczy  család kezére kerül, majd tőlük a Károlyi családhoz vándorol a tulajdonjog. 

A török időkben nem kerül a Horda kezére, de ennek ellenére az 1600-as évek második felében 40 éven keresztül csak pusztaként említik az írások. A 18.sz. elején aztán újra települ a község, ekkortól több hullámban érkeznek görögkeleti ruszinok és római katolikus tótok, de kisebb számban a környező településekről letelepednek református magyarok is. Ez a vallási megosztottság máig fenn áll a faluban.A 19.sz-ban a falu lakosságának majd 40%-a  lesz egy hatalmas kolera járvány áldozata, érdekes, hogy ahova az elhunytakat akkor temették, még a mai napig " kolera temetőnek" hívják. Lakóinak száma jelenleg 3000 körül alakul, leghíresebb szülöttje napjaink futtbalista ikonja, Dzsudzsák Balázs.

Volt időnk ismerkedni a község nevezetesebb épületeivel az oda-vissza úton, kezdésként egyből a Szent Péter és Pál görögkatolikus általános iskola érdekes épületét fotóztuk le, ahonnét az iskolaőr (pedellus) Zrinyiként rontott ki, hogy miért is fényképezzük az épületet. Szerencséjére nyugisabb énemben talált, így szépen elmagyaráztam neki jöttünk okát, de még ezután is szigorúan nézett ránk. Megrántottam a vállam és továbbálltunk, hisz figyelmünket máris lekötötte a körforgalom túloldalán álló impozáns kúria szerű Közösségi ház és a Szent Péter és Pál apostolok görög katolikus templom, melyet hosszú évek építése után 1875-ben vehettek birtokba a hívők.

Ezután hosszú slattyogás következett a Fő utcán a mutatós Polgármesteri Hivatalig, mellyel átellenben meg is találtuk kódorgásunk célját az AK igazoló pontját. Gyors adminisztráció után egy fél pillantást vetettünk még a Szent Erzsébet római katolikus templomra és kereket oldottunk, mert már elmúlt dél és még a mai túránkból még egy érdemi métert sem tettünk. Egymásra pillantottunk Kedvesemmel és csak bólintottunk és Első menyasszonyom rögtön bekapcsolta még az utáégetőket is, csak úgy suhantunk a visszafele vezető úton. Az iskola után hamarosan balra szólítottak a nem létező jelek, ez sajnos ma és az elkövetkező napokban elég gyakran előfordult, úgyhogy most jó szolgálatot tettek az okos kütyük aplikációi. 

 

Hosszú bő két km-es trappolás vette kezdetét az aszfalton, előbb az Erkel Ferenc utcán, aztán csak úgy a falu szélén. Valamilyen mezőgazdasági telepnél aztán kifordult az aszfalt Magyar Királyi Kincstári turistalábaink alól és megkezdődött a hosszú gyaloglat a legendás futóhomokban, buckára fel, buckáról le. Jellemzően akácosban rúgtuk a homokot az eseménytelen szakaszon, de már itt is ízelítőt kaptunk a homokon való gyaloglásból. Hamar világossá vált, hogy nem lesz az elkövetkező négy nap egy fáklyás menet. A süppedős, néhol bokáig érő homokban nehezebbre esett a járás, mint a sima földön, ráadásul erőltetett menetet nyomtunk. Estére kelve éreztük is lábaink, ízületeinkben! Nevetlen részen haladtunk az Akasztai-hegy (168 m) alatt.

Eseménytelen út volt egészen addig míg egy nagy kapu nem állta utunkat, melyre nagy betűkkel ki volt írva, hogy átjárás csak az AK-t járó kéktúrázóknak! Mindez az MTSz által kitett táblán. Volt a nagykapu mellett egy kis kapu, ami ezt lett volna hívatott szolgálni. Igen ám, de a kiskapu szorosan hozzá volt láncolva a nagykapuhoz. Nemhiába leleményes ember a magyar, megpróbáltam kijjebb húzni a nagykaput és engedett! Az előttünk járó kékezők már addig feszegették, míg a kapu alján egy kisebb rés keletkezett, amin lapos kúszásban át lehetett préselni magunkat. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyenbe ütközünk.

Egy elzárt csemetésbe kerültünk, ami mint később megtudtuk vadba igencsak gazdag és a kiírás ellenére azért van zárva, mert a vetélkedő szomszédos vadásztársaságok előszeretettel nyitva szokták hagyni a kiskaput. Ezt már a Külső-Gúthti erdészházban lakó vadásztól hallottuk. Sovány vigasz! mindenesetre felhívtam a holnapi Kéktúra napját szervezőket az MTSz-ben, hogy figyelmeztessem őket, nehogy holnap is így járjon a csoport. Szilviék is csak csodálkoztak, hisz tudtukkal a kiskapunak mindig nyitva kell lennie. Na, de ez a lezárt rész nem tartott sokáig, újabb kapus mutatvány után egy csodálatos erdőbe érkeztünk, ahol már keménylombos fák és fenyvesek váltogatták egymást. Néhol hatalmas vaddohányok között meneteltünk, többször élesen váltva irányt.

Egy hatalmas dagonya után érkeztünk meg a következő ellenőrző ponthoz, mely a Külső-Gút nevet viseli. Adminisztráció, frissítés és pár perc múlva párom már a vadászház éber őreit és egy éjjeli bátort kényeztetett, szerénységem pedig beszélgetett az erdésszel. Nem eresztettük bő lére a beszélgetést, mert tudtuk, hogy egy jó 3 km-es monoton ballagás vár ránk a Szürke-tábla hatalmas szántói között, rossz minőségű talajon, villanypásztor mellett. ....de legalább nem volt homok. Egy lepusztult egykori gazdasági épület, pár kökénybokor és néha néha egy egy felröppenő ragadozó madár szolgáltatta a változatosságot. Nagyon nem bántuk meg amikor újra zárt erdőbe léptünk, melyben aztán percek alatt elértük Hajdú-Bihar és Szabolcs_Szatmár-Bereg határát.

Átrongyoltunk az országúton, hangulatos erdőben "felmásztunk" a Gánás-hegy(166 m) válláig, aztán szemünk és közérzetünk hatalmas tarvágások rontották. Majd 4 km-t tekeregtünk ebben az erdőrészben, aztán rikácsoltunk a Rikács nevet viselő művelt területen, melyet elhagyva aszfaltot kaptunk megviselt lábaink alá. Bizony most jól esett a fél kilométer országút Nyíracsád első lepukkant épületéig. Az igénytelen porták sora után egyre tetszetősebb házak között értük el Nyíracsád központját és a Kézműves cukrászdát, ahol kávé, süti kombó következett.

Bizony fél öt is elmúlt mire megérkeztünk a célba, jól elment az idő! Jó fél óra múltán álltunk fel és mentünk el az autóig, hogy Debrecenbe hajtassunk a szállásunkra, ahova Tamással egy időben érkeztünk meg, aki a holnapi túrán velünk fog tartani. Este még kimetünk vacsorázni és pár sört legurítani a Civis város egyik sétálóutcájában, ahol a kellemes időben rengetegen múlatták az időt a nyitva tartó kerthelyiségekben.

Egészségetekre

Írta:     Soós Lajos

Fotó:   Soós Margit  

Térkép és szintrajz: