OKT. 48. TÚRA 2022.04.23. FANCSAL - FELSŐVADÁSZ
SÁROS KALANDOK A CSEREHÁTON
"
Cserehát igazi dombhátság. Ősi magyar vidék. Tősgyökeres magyar népet,
ősi magyar falvakat látni itt lehet igazán s ez már egymagában is túrára
biztat. Erdőfoltokkal tartkázott szelid hajlatai, a völgyek mélyén megülő,
idegenforgalom nem rontotta falvaival méltán vonzhatják a csendet, magányt
kereső, magyart szerető turistákat."
Stömpl Gábor: A Cserehát (1936)
Jól sáfárkodtunk a távolsággal a 70 km, 70 óra alatt a 70 éves OKT mentén
turistamozgalom második napján, mert az utolsó napra nagyon mostoha
körülmények kerekedtek a Csereháton. A harmadik napra csak egy fél
túranapnyi szakaszt hagytunk, de ez a 14 km viselt meg a legjobban bennünket
mind fizikailag, mind lelkileg. Az első néhány km után gépiesen
fogyasztottuk a métereket, mint a droidok. Ma nem volt szó trappolásról,
örömködésről. Ez a nap a túlélésről szólt! Ebben sejthetően az előző napok
erőltetett gyaloglata is benne volt, nemcsak az átlagtól rosszabb
körülmények. Most visszagondolva viszont ez a nap tette kerekké jubileumi
kéktúránkat, így lett teljes a kaland. Igazi kéktúrás három napon vagyunk
túl és lettünk gazdagabbak egy egyedi szép jelvénnyel a Lokomotív Turista
Egyesület jóvoltából! Köszönjük a kiíróknak, hogy hozzájárultak ehhez
a maradandó élményhez!
Éjfél környékén nyíltak meg az égi csatornák és csak ömlött, ömlött! Cseppet
sem akart lankadni még reggel sem mikor autóba kászálódtunk, de döntési
kényszer most sem volt. Ezt a bejárást már nem eresztjük el semmiképpen
el! Sárospatak határában találkoztunk a fiukkal és szépen elautóztunk
Nyéstáig, ahol ők a szakadó esőben belevágtak a nem épp könnyűnek ígérkező
túrába Bódvaszilasig. Mi a két autóval elmentünk szépen Felsővadászra, ott az
Önkormányzat mellett leparkoltuk a mi kocsinkat, a fiukéval pedig elhajtattunk
Fancsalra a pihenőhöz,ahol tegnap befejeztük a hosszú túrát.
Az eső változatlanul ömlött, így először is vízhatlanná kellett tennünk
magunkat, de előtte még a pihenőnél még egy gyors túraindító szaenszot
megejtettünk. Ezúttal azonban szigorúan csak fél cent párlatot engedélyeztünk
magunknak, mert ma még sofőr állásba fogunk kerülni. Nem tudtuk mennyire fog
szakadni a nap hátralévő részében, ezért a csúcscsokit is előrehoztuk erre a
korai időpontra és ezzel kísértük el a mini kupica barackot.
Pár karkörzés, törzshajlítás után kiléptünk a menedékünkből a szakadó esőbe és
megtettük az első lépéseket az ősi Árpád-kori Fancsalon, melyet először a 12.
sz. harmincas éveiben említenek. A falu az oszmánok támadásai során
elnéptelenedett, és csak a 18. sz-ban éled újjá, amikor is az akkori
tulajdonosok, a Szemerei család evangélikus felvidéki tótokat telepítenek be a
dombok közé ékelődött településre. Napjainkban a falu elsősorban
gyümölcstermesztéssel foglalkozik, de a falu határában látható pincesor arról
árulkodik, hogy a betelepülők először szőlőtermesztéssel keresték kenyerüket,
de ennek a nagy filoxéria járvány véget vetett.
Tócsákat kerülgetve keltünk át a Fancsali- patak impozáns hídján és rögtön
kapaszkodásba is kezdtünk a Fő utca irányába. Elbattyogtunk a községháza és
más intézmények mellett, aztán a kereszteződésben gyorsan észrevettük a házat,
melynek a kerítésén ott virított a kéktúra pecsételődoboza. Jól eláztak az
ellenőrző füzeteink a szakadó esőben, így a szokásosnál gyorsabban végeztünk a
procedúrával. Szigorodó emelkedőn kaptattunk a jellegzetes házak közt a
temetőig, ahol is a jelzéseink balra átot vezényeltek és a már említett
pincesor autentikus épületei közt, keskeny aszfalton kapaszkodtunk mai első
dombunk, a Hegymegi-szőlő 246 m-es csúcsára.
A Cserehát dombokkal szabdalt területe az Aba nemzettség ősi
szállásterülete volt, nevét a valaha itt lévő hatalmas cseres- tölgyesekről
kapta, melyeknek ma már hírmondója is alig akad. A dombok közt megbújó ősi
falvakban ma is tetten érhető a csend és a magány. Ráadásul ezekkel az elzárt
településekkel Trianon is rendesen kibabrált, hiszen a térség északi
fejlettebb részei az akkor alakuló Csehszlovákia részeivé váltak,
megpecsételve a határ innenső részén rekedt falvak sorsát. A térség meredek
dombjai átlagban 250-300 m magasak, mai túránkon ezekből ötöt fogunk bevenni,
de a legmagasabb sem emelkedik 265 m fölé.
Kapaszkodás közben elállt az addig szűnni nem akaró eső, az ég is tisztult
nyugat felől, mi pedig fellélegeztünk, az égiek mégiscsak megkegyelmeztek
nekünk, legalább ázni nem fogunk. Azonban mivel a környéket csak felületesen
ismerjük, még csak nem is sejtettük milyen túrázni eső után a Cserehát dombjai
közt. Átvágtunk a Baktakékre vezető országúton és a jelzések egy erdőbe
hívtak, hogy levágjuk a hatalmas szerpentin kanyart. Amint beléptünk a Sűrű-
erdőbe, a kijárt ösvény ereszkedni kezdett. Alig tettünk meg pár száz lépést
és újra az aszfaltot koptattuk, hamarosan fel is tűntek Baktakék első házai,
de a cseles útvonaltervezők nem ezt választották, hanem Ismerd hazádat
mozgalom keretében egy földútra tereltek bennünket, hogy felülről vegyük be a
falut.
Nem kellett sokat lépjünk és máris megismerkedhettünk a vendégmarasztaló
csereháti sárral. A Göcsej, a Zselic és a Cserhát legendás sarai után már azt
hittük mindent tudunk erről a műfajról. Hát nem! Az előbbiek még csak
kisinasai sem lehetnek a csereháti dagonyának. Ez a sárfajta rárakódik a
bakancsokra, lerúgni, lepiszkálni lehetetlen, gombócokká formálódva válik a
lábbelink részévé és kegyetlenül ragaszkodik hozzá. Ezáltal a bakancsok súlya
többszörösére is emelkedhet, így lépésenként jó pár kilót kell kirángatni a
dagonyából, mely veled akar eggyé válni, el nem eresztene és ráadásul még
rohadtul is csúszik!
Emlegettem is bőszen mindenki felmenőjét miközben caplattunk a Tóbiástanya
lepukkant épülete felé, ahol egy balost dobtunk és erős kapaszkodásba kezdtünk
a Templom- oldalban. Na nem volt elég a sár, még emelkedett is! Nem árulok el
titkot ez a "változatosság" kisebb megszakításokkal egész a célig kitartott.
Átbuktunk a nyergen (213 m) majd művelt és bokros terület határán szinteztünk
egy vízműig, ahol végre füves részre térhettünk. Igen ám, de a frissen kaszált
fű meg beleragadt a sárba, nem voltunk előrébb. Bakta református templomához
már murvás, majd aszfaltos úton ereszkedtünk és a hatalmas tócsákban
időlegesen sikerült megszabadulnunk a hatalmas sárgubacsoktól.
Bakta és Szárazkék települések már szintén léteztek az Árpád- korban. Bakta a
török és a térséget sújtó pestisjárványok miatt szinte laktalanná vált és csak
a 18.sz-ban érkeztek új telepesek Dél-Borsodból és a Zemplénből. Szárazkék
szintén hasonló utat járt be, csak a betelepítéskor ide görögkeleti ruszinok
érkeztek. 1950-ben az illetékes elvtársnak villant az elme. Ide egy kiskörzeti
település kell! Nosza rajta, azon nyomban összevonták a két ősi, eltérő
vallású települést és létrehozták Baktakéket, melynek lakói jelenleg legalább
60%-ban cigány nemzetiségűek.
Idáig értünk eszmefuttatásunkban, mikor elértük a Rákóczi utcát, végre egy
falu ahol a főutca a fejedelem nevét viseli! Baktakéken is igazolni kell
ittjártunkat. Ennek két módja van, az Önkormányzat teraszán, illetve a Rákóczi
u. 71-ben Szádvári Gyulánál, ahol egyedi stempliket szerezhetünk be. Gyula bá
legendás kéktúrázó, könyveket írt az országot kék útról. Nem mellesleg
Gyula bá személyes barátjának mondhatta Rockenbauer Pált! Hatalmas élmény vele
találkozni, rengeteg anekdotát tud felidézni a "kékezés" hőskoráról. Persze én
is azt terveztem, hogy betérünk hozzá és ott igazoljuk itt jártunkat, de ezt a
körülmények végett sajnos el kellett halasztanunk. Csak derékig voltunk
trutyisak, fáradtunk is a dogonyában és most már tudtuk mit tartogathat a túra
további része. Ráadásul az idő is vészesen fogyott és ugye a nap végén még
össze kell szedni a fiúkat.
Ezért aztán a Hivatalnál igazoltunk, gyors frissítés, koffeinszint beállítás
és uzsgyi tovább. Egy darabig még aszfalton haladtunk a faluban, aztán majd
100 m szintemelkedés,és a már ismert dagonya várt ránk a Kalmi- tető
oldalában. A falut egy düledező háznál hagytuk el, egy darabig még murvás úton
emelkedtünk, majd megérkezett a várva várt sár. Küzdős haladás vette kezdetét,
semmi nem tudott felvidítani, még a közben fel- fel tűnő zempléni hegyek
csodás látványa sem. Hol szántók, hol erdősávokban rángattuk lábaink a sárból
és ez még nem volt elég még a jeleket is fokozottabban kellett figyelni. Most
még a domb közepén lévő Katalin- kilátó sem vonzotta Kedvesem, csak annyit
mondott mikor meglátta, menjünk csak tovább. A kilátótól hamar megérkeztünk a
nyeregbe (255 m), majd rövid szintezés után meredekebb lejtőn, művelt és
elvadult részek közt láttuk meg Abaújszolnok görögkatolikus templomának
tornyát, mely a Keresztelő-János fejvétele- templom néven ismert.
A szintén Árpád-kori Abaújszolnokra a temető mellett érkeztünk meg, egy rövid
lábbeli ápolásra be is tértünk a temetőbe, hogy a kék nyomósnál lemoshassuk a
ránk tapadt sarat bakancsainkról. A Thököly féle szabadságharcban
elnéptelenedik a falu és csak a 18.sz-ban telepítenek ide ruszinokat a
Rákócziak.Trianon után az ország peremére sodródott, ez megpecsételte későbbi
fejlődését, hisz azóta egy berendezkedés, kormány sem törődött ezzel mostoha
sorsú térséggel. A Cserehátot járva, meglátogatva falvait nagyon komoly
szociológiai hatások érik a vándor. Sok tanulmány, írás született a hátrányos
helyzetről, de áttörés sajnos nem igen tapasztalható. Talán egy-két falu
(Szanticska a példa) válhat lassan üdülőfaluvá, mely lassú, nagyon lassú
fejlődést hozhat el ide az Isten háta mögé .
Abaújszolnokon egy lepukkant, faluszéli családiháznál tudjuk beszerezni az
igazolást füzeteinkbe, mely után aztán rögtön emelkedni is kezd alattunk a
szekérút. Hol művelt, hol elgazosodott, felhagyott szántók, gyümölcsösök
között kerestük az el-el bújó jelzéseket a Szőlő- hegyre való kapaszkodás
közben. Ez a szakasz az egész OKT egyik legrosszabbul jelzett jelzett
szakasza, itt tényleg muszáj bevetni a modern technikát ha nem akarunk adósai
maradni az ördögnek pár kilométerrel. 255 m magasra törtünk, a táj, a
körülmények nem változtak, csak most lefelé csúszkáltunk Nyéstára, aztán szó
szerint gatyaféken érkeztem be egy hatalmas tripla Axel után! Ezt a napot sem
úsztam meg zakó nélkül.
Nyéta sorsa is hasonló a többi csereháti faluéhoz. Árpád- korban már létezett,
aztán a török, a pestis megtizedelte a lakosságot, ami a végére el is fogyott
és csak a 18. sz. közepén érkeztek újra ruszin telepesek kik mára teljesen
elmagyarosodtak. Nyéstán még nem oly régen is sok szép népi építészetű
ingatlan volt látható, de sajnos ezek mára nagyon szomorú képet mutatnak.
Nekünk nagyon nagy csalódás volt ez a kis falu, mely adottságai,
épületei révén egy ékszerdoboz lehetne. ...de most az enyészet az úr,
még a templom is roppant elhanyagoltságról árulkodik. Csak rövid
szerelvényigazításra álltunk meg, itt nem kell igazolni ittjártunkat,
Gibárttól ez az első település ahol nincs OKT igazolópont.
A falut észak felé hagytuk el, pár száz métert még szilárd burkolatú úton
tettünk meg és kezdődött a szokásos nóta. Sár, tócsa, galagonya-kökénybokrok,
elvadult kertek, művelt szántók, erdősáv. És persze kapaszkodás a
dagonyában a Felső-hegyen egészen 247 m magasra. Rövid gerincvándorlás után
ugyanaz csak ereszkedés közben, bő két kilométeren. Örömmel láttuk meg
Felsővadász görögkatolikus templomának tornyát, kitört a szokásos csatakiáltás
és végre szilárd burkolat kanyarodott lábaink alá.
használták. Én sokat vártam ettől a településtől, a Cserehát
ékköveként, gyerekes áhítattal készülődtem, hogy megismerhessem. Ehhez képest
nagyon nagy csalódást keltett bennünk a falu, az emlékeket még fel kell
dolgozzam, írni még nem tudok róla, talán majd csereháti befejező túránk
során, mikor szintén ide fogunk beérni Rakacaszendéről.
Elgettósodott részen értük el a Rákóczi kastélyt, majd az Önkormányzat
épületét. Itt beütöttük ítinerjeinke az igazoló pöcséteket, az OKT 70 füzetbe
pedig a célba érkezést rögzítettük. Sikerült megcsináltuk ezt a kihívást is!
Makkoshotykától Felsővadászig bő 72 km-t tettünk meg, miközben leküzdöttünk
majd 1700 m szintemelkedést is! Lapogattuk egymás hátát, hisz megérdemeltük!
A napnak azonban nem volt vége. Először átöltöztünk, mert úgy néztünk ki mint
a varacskos disznók, majd elautóztunk Fancsalra a fiúk autójáért és átmentünk
Bódvaszilasra a vasútállomásra. Bő másfél órát kellett várjunk rájuk, hisz
őket is alaposan belassította a Cserehát dagonyája. De megcsinálták, ők is
alaposan elfáradtak ezen a napon. Gyors gratuláció egymásnak és mindenki
hazafele indult. Mi útközben egy rövid kitérőt tettünk, hogy Mátrafüreden az
egyik kedvenc vendéglőnkben megünnepelhessük a teljesítésünket. Hazaérve aztán
még egy Hercegkútról hozott brut pezsgőt is eldurrantottam jutalom gyanánt!
Írta: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit
Térkép és szintrajz: