AK. 23. Túra 2023. 10.16. Vaja - Nyírbátor vá.

Túra a Nyírségben, ezúttal homok helyett aszfalton

"Ősz húrja zsong, Jajong,busong

A tájon,

S ont monoton

Bút konokon

És fájón.

Paul Verlaine: Őszi chanson (Tóth Árpád fordítása)

Őszi alföldi "expediciónk" utolsó napján az AK talán leghosszabb egybefüggő szakaszát jártuk le Vaja és Kisvárda között, majd 22 km-en. Ebből alig 3,5 km volt ami homokos szekérúton vezetett, a többi pedig a jó öreg aszfalt, hol forgalmasabb, hol kihalt országutakon. Túloznék ha azt mondanám, hogy sok kellemes inger ért útközben bennünket, ez amolyan tudjuk le gyaloglat volt. Ennek megfelelően szinte űridőt trappoltunk, mert megállásra nem igen késztetett bennünket semmi. Persze így is megismertünk bűbájos nyírségi falvakat és ugye Nyírbátor, melyen most csak átrongyoltunk, hogy aztán alig egy hét elteltével visszatérjünk, hogy jobban megismerhessük a Sárkányok földjét.

Éjjel hatalmas szél kerekedett, mely jótékonyan kisöpörte a vasárnapi hatalmas fellegeket és Hétfőn hideg, de csodás, napsütéses idő lett. A hidegfront utáni kristálytiszta levegőben még a szállásunk erkélyéről is felfedezhettük a Kárpát - koszorú csipkézett ormait. Tüneményes reggelre ébredtünk! Korán kukorékolt a gyura, hisz Nyírbátorban a háromnegyed hét, negyed nyolc közötti időablakot céloztuk meg, mivel ekkor két autóbusz is indult Baktakórántháza felé, ahol át tudtunk szállni a Vajára tartó járatra. Fél hatkor köszöntünk el Magdikától aki még útravalóul kezünkbe nyomott egy félliteres szívmelengetőt, mert tudta ezen a reggelen hiába is kínál, nem tudunk felhajtani egy kupicányit sem.

Pedig toltam neki, de a korábbi járat pont akkor kanyarodott ki a vasútállomás előtti depóból mikor a sarkon befordultunk. Így kényelmesen el tudtunk készülődni a későbbi busz indulásáig, melyen Baktalórántházáig döcögtünk, ahol majd fél óránk volt, mely alatt a büfénél beállítottuk koffein szintünket és egy szendót is gallér mögé toltunk. Negyed kilenc előtt kászálódtunk le a járatunkról a kuruc fészekben a kastély előtt ahol alig kettő nappal ezelőtt már jártunk. Most csak pár futó pillantás a várkastélyra, pár békebeli bemelegítő mozdulat és Kedvesem máris gyújtotta a rakétákat és indulandusz a Móricz Zsigmond emléktúra piros sávján.

Ezúttal is tartoztunk az ördögnek jó két kilométerrel míg elértük az Alföldi Kéktúra jól ismert jelzéseit az útjelző póznánál, melynél ezúttal nem kellett stempliznünk. Pár pillantást azért vetettünk rá aztán máris tovább álltunk és mire kettőt pislantottunk a Vajai - tó partján találtuk magunkat, hogy egy szaletli alatt kávézunk és friss péksütit majszoljunk. A Vajai- tó Természetvédelmi területhez hasonló őstavak a Jégkorszak utáni évezredekben alakultak ki, amikor az Ős- Tisza, Ős-Szamos a Kárpátok ormait elhagyva a síkságon terítették szét a hegyekben összeszedett hordalékaikat. Az így kialakult dombok, buckák közötti mélyedésekben összegyűlt csapadékból és a talajvízből lefolyástalan tavak alakultak ki. Ezek aztán évmilliók alatt elmocsarasodtak, járhatatlanokká váltak, földjeiket nem tudták művelni az itt élők.

Ezeket a lápokat, tavakat aztán a 19.sz végén csatornák sokaságával kötötték össze, felesleges vizüket a Tiszába vezették. A Vajai-tó azon ritka hazai helyek egyike ahol úszó lápszigetekkel találkozhatunk, melyeken páratlan, még a jégkorszakból itt ragadt élővilágot találhatunk. A Vajai -tó TT a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságához tartozik, a tó víztározóként és horgásztóként is funkcionál, partján számtalan hétvégi ház, horgászbungalló áll. A tó partján lévő domb legmagasabb pontján az elmúlt esztendőkben egy kisebb látogatóközpont és egy faszerkezetű kilátó is épült, melynek messzelátó pontja 12 m magasan van. Azon ritka alkalmak egyike esett meg ma, hogy én is felmásztam a falépcsőkön, legyűrve a majrét, melyet legendás tériszonyom vált ki ilyen helyeken. Első menyasszonyom is csodálkozott a bátorságomon, de ennek egy nagyon egyszerű oka van, hisz így párom is jön nekem majd eggyel.

Megérte felmászni az égbe, hisz a tiszta időnek köszönhetően nemcsak a tóra és a környékre láthattunk rá, hanem a távolban Kisvárda magasabb épületei is jól kivehetően feltűntek. A látóhatárt a változatosság kedvéért most is a Kárpátok koszorúja zárta le! A kilátótól egy darabig még hétvégi házak sora mellett vezetett a gyaloglat, majd egy rendkívűl hangulatos erdő nyelt el bennünket. Ennek az erdőnek a bája teljesen elvarázsolt minket, teljesen elfeledkeztünk róla, hogy aszfaltot koptatunk.

Az őszi színpompájukat felvenni készülő akácok a keskeny út fölött teljesen összeborulva egy mesterséges alagutat képeznek, ezzel dobva fel a magunkfajta egyszerű vándor lelkét, hogy jobban tűrje a monoton országúti vándorlást. Mi magunk is elfeledkeztünk az aszfaltról amikor az útpadkán a gyarapodó avarszőnyeget rugdalva tettük egyik lábunk a másik után. A Vas- hegyen jártunk. Kilépve az erdőből egy hatalmas "hegy" tátongott előttünk, fel kellett hágjunk az M3 autópálya felett átívelő hídra, melyről pár percig elnézelődtük a hatalmasnak nem mondható forgalmat.

Átkelve a pályán rövid ideig még tartott ez a szép erdei szakasz, majd csak azt vettük észre, hogy Kántorjánosi első házai között járunk. Jöttünkre pár kíváncsi helybeli és kóbor eb vizsgálta meg csodabogár fajtánkat, közben tartottunk egy rögtönzött töri órát erről az eldugott kis faluról, mely tulajdonképen két azonos nevű településből alakult ki. Számomra zavaros a történet, ami biztos, hogy többször cserélt gazdát a Kántor és a Jánosi családok szétágazó kisnemesei között. A két önállónak tekinthető településrész csak a 20. sz. elején olvadt teljesen egybe, de történelme mindig szorosan összefüggött. Utolsó birtokosai a gróf Károlyi család tagjai voltak. A II. vh után a falu sokat fejlődött, lakói elsősorban a mezőgazdaságból élnek ma is. Jelentős alma és meggy ültetvényeiről ismert, legismertebb gyümölcse a Kántorjánosi fürtös meggy.

Egyetlen nevezetesebb épülete a középkori eredetű római katolikus templomból lett református templom, mely mai formáját több átalakítás után érte el, eredeti jegyei már csak nyomokban lelhetőek fel. A templomba bemenni nem tudtunk, nem látogatható. Érdekességként megemlítem, hogy a 2000 fős településen öt különböző felekezetnek van temploma. Kántorjánosi nem igazolópont, frissítenünk sem kellett, így a rövid templomi látogatáskísérletet leszámolva valósággal átrongyoltunk a községen és elhagyva a falut továbbra is erdős, ligetes részen trappoltunk tovább egy nagyon sokadrendű, nagyon keskeny aszfalton, mely talán hivatalosan nem is országút.

A Nyírség dél-kelti részén található 600 lelkes Nyírderzsre mezőgazdasági telepek mellett elhaladva a helyi Hannapi stadionnál érkeztünk meg az álmos Hétfő délelőtt. Gyaloglatunkat semmi nem zavarta a faluban, melyről legkorábban a 13. sz. vége fele olvashatunk. A környező szegényebb településekhez hasonlóan földesurai a Kántor, a Hodászi, a Vay, a Petneházi, az Ibrányi és a Báthori család tagjaiból kerültek ki. A környék azonban már a Honfoglalás előtt is lakott volt, mint régészeti leletek bizonyítják. A tatárjáráskor már bizonyítottan temploma is volt, ez azonban ekkor elpusztul, újjáépítéséről legkorábban 1519-ben olvashatunk, ekkor gótikus stílusban készítik el. A török időkben azonban a falu elnéptelenedik és csak a 18. sz-ban érkeznek ruszin és orosz telepesek, akik megtartják görögkatolikus vallásukat és a szertartásaikat a középkori templomban végzik.

A ma az Örömhírvétel titulusú templomot 1796- ban barokk stílusban átépítik, ekkor nyeri el mai formáját. Legutóbb az 1990-es években újították fel. A községben azonban nagyobb számú római katolikus is lakik, nekik azonban nem volt saját templomuk egészen az 1970-es évekig, amikor is a Kádárista rezsim, hogy legitimalizálja hatalmát, újra engedélyezte templomok építését. A helyi egyházközség a fiatal újhullámos templomépítészt, Csabai Lászlót kérte fel a templom megtervezésére, aki a közeli Hodászon is épített templomot. A modern kivitelű templom az 1970-es évek végére készült el, védőszentje pedig a környéken nagy tiszteletnek örvendő Szent László lett.

A kihalt faluban persze a templomok is zárva voltak, így újabb élménnyel lettünk szegényebbek, de azért kívűlről, de csak a kerítésen kívűlről tudtuk őket megvizuálni, mert még a kiskapuik is be voltak zárva! Nyírderzs egyben az AK egyik igazolópontja is, a szép kivitelű stempliket a falu szellemi központjában a Hangulat presszóban lehet beütni ítinerjeinkbe. Még az ivó is roppant csendes volt, mert csak egy helyi versenyzőt támasztott a kocsmapult, de azt aztán rendesen! Beszélgettünk a kedves tulajdonoshölggyel, megtudtuk a falu minden keservét, és hogy elég küzdős errefelé is az élet. Ha már betértünk bélyegezni akkor már fogyasztottunk is elég rendesen, kávé, üdítő, kis csoki, cukor volt a menü. Meg is jegyezte a hölgy bár minden túrázó így tenne, mert bizony vannak akik csak berongyolnak, beütik a lenyomatot és tűz ki, az már jónak számít ha legalább köszönnek. Szomorú helyzet!

Gyorsak voltunk, hisz alig múlt 10 mikor elhagytuk a Nyírderzs végét jelző táblát, de sietni kellett hisz vissza volt még egy szűk tízes és hát sietnünk kellet, mert szerettünk volna aránylag korán hazaérni a Pelso mellé. Ennek megfelelően állandó túratársam begyújtotta a fáklyákat és talpunk alatt csak úgy fütyült a szél és hamarosan egy hatalmas keresztnél letértünk a Nyírcsászáriba vezető műútról és végre homok került bakancsaink alá, melyen a következő bő hármast kell lerongyolnunk.

Ezen a széles és jól járható földúton járhattak még nem oly régen is a nyírderzsiek a közeli nagyvárosba, Nyírbátorba. A nyomokból ítélve még ma is sokan ezt az utat választhatják a Sárkányok földjének megközelítésére. Hangulatos, őszeleji örömtúrázás várt ránk a következő kilométereken, egy helyütt kereszteztünk egy Mária zarándoklatot, melynek viszont nyomát sem találtam az általam használt online és print térképeken. Tetszett ez a szakasz, bár a közeli országút és nagyváros zajai bőven idehallatszottak. Minél közelebb értünk Nyírbátorhoz, az erdőben eldobált szemét mennyisége is egyenes arányban nőtt. Ez is szomorú! Az út végén erdő gyérítés lassított be minket, győztük kerülgetni a hatalmas erdészeti gépek vájta gödröket és szerte-szét hagyott ágakat, fatörzseket. Az utolsó száz métereket már szántók mellett, dagonyás úton tettük meg és itt a mindennapi dzsungel is megjött pár tíz méter erejéig.

A hatalmas nyírbátori ipari parkhoz az egyik legnagyobb hazai közúti fuvarozó telephelyénél érkeztünk meg, aztán hosszan kanyarogtunk a modern ipari létesítmények , gyárcsarnokok között. Kedvesem sietősre vette tempót, minél hamarabb indulni szerettünk volna hazafele. Ezért megbeszéltük, hogy a rengeteg nyírbátori nevezetességre most csak egy futó pillantást vetünk, már ami útba esik. Részletesebben majd legközelebb ismerjük meg a várost és nevezetességeit. Nem tudtunk még időpontot, ekkor még nem is sejtettük, hogy ez még annál is hamarébb fog elkövetkezni, mint legmerészebb álmainkban gondolni mertük.

No, de ne szaladjunk ennyire előre! Ahogy elhagytuk az Ipari parkot, Kisvárda falusias részén bandukoltunk egészen a Báthori Várkastélyig és a középkori alapokon nyugvó Református templomig. Érdekes ez a kéktúra az ország ezen részén! A vármegyéből csak Szabolcsot érinti, a megye többi jelentős részeiből, Szatmárból és Beregből semmit! Ennek okairól előző írásaimban már tettem említést, de azt is meg kell mondani, hogy amit viszont érint, azt alaposan körbejárja megismertetve az érintett település minden apró részletével a vándort.

Nincs ez másképpen Nyírbátor esetében sem, hisz a városon több mint 5 km hosszúságban tekereg végig a kék sáv. Mi most az útba eső nevezetességekre csak futó pillantást vetettünk, csak pár fotó erejéig hagytuk abba a trappolást. A tradicionális Egyház utcán követtük a kék jelzéseket, melyektől a Kossuth Lajos utca kereszteződésében elköszöntünk és a vadiúj bélyegző piktogrammok mentén a vasútállomásig baktattunk. Igen vadiúj, mert az MTSZ potentátjai felismerték, hogy Nyírbátorban nem csak a Báthori Múzeum mellé kell pecsét, mivel sokan itt szakítják meg a túrájukat és ehhez a vasútállomás ideálisabb helyszín, ezért oda is kihelyeztek egy igazolópontot kb. 1 hónapja.

Mivel fogunk még jönni Nyírbátorba így nem sokat lacafacáztunk hanem toltuk ami a csövön kifér. Pár kép a vasútállomás környékéről és az új igazolópontról. Majd beütöttük a friss ropogós lenyomatot az ítinerjeinkbe és nem maradt más hátra mint bepattanni a gépesített járművünkbe és hazának fordítani a kormányt. Bár siettünk, de így is öreg este lett mire megnyomtuk kapunk távirányítóját és hazaértünk a négynapos őszi alföldi túránkból. Bő 100 km-el jutottunk közelebb a célhoz, amiben jól el is fáradtunk, ránk fért a pihenés, de előtte jutalom gyanánt elpukkantottam egy flaska Hubert pezsgőt.