AK. 31. TÚRA BIHARUGRA- ZSADÁNY 2025. 05. 17.

GYALOGLAT A TISZA CSALÁD FÖLDJEIN

„A katasztrófát csak Isten kegyelme tartja távol tőlünk.” Gróf Tisza István gondolata 1910-ből

Bizony jó rég jelentkeztem már újabb kalandjaink leírásával. Közhelyesen, fellengzősen mondhatnám, hogy alkotói válság! ... de nem erről van szó,hanem az élet úgy rendezte, hogy az eltelt időszakban másfelé túráztunk, más területek kerültek fókuszba. Ezekről az utakról már korábban írtam, vagy olyan túrák voltak amikről eddig sem írtam. Rengeteg földvárnál, elfeledett várromnál jártunk, több tucat geodéziai tornyot másztunk meg és bizony egy- két etap erejéig beleharaptunk már a második OKT teljesítésünkbe is, de ezekről csak fényképes beszámolókat tettünk közzé a közösségi médiákban.

Pár nappal több mint hét hónap után tértünk vissza a keleti végekre, hogy folytassuk végtelen banduklásunk az Alföld végtelen rónáin és fogyasszuk a hátralévő métereket az Alföldi Kék tekergő ösvényén. Ezúttal Zsadánytól Körösnagyharsányig túráztunk másfél napot, ezzel kivégezve a Viharsarki etapokat, majd áttéve szálláshelyünket a második két napon már a Bihari- síkon és a Berettyó gátjain jártunk Hencida és Pocsaj között. Ezzel a daráló módba kapcsolással már tényleg a finisbe értünk és emberi számítások szerint október elején bezárjuk a KÉK Kört és ezzel körbe gyalogoljuk Magyarországot.

Divatos szóval a négynapos expedíciót nulladik nappal kezdtük, bár ennek a kifejezésnek szerintünk nem sok értelme van, mert mi az hogy nulladik? Ha egy rendezvényhez tartozik akkor már azzal a nappal kezdetét veszi az esemény, mert ugye tudjuk, hogy a nulla az semmi. ...de lehet, hogy csak bennünk van a hiba, mi vagyunk szűk látókörűek. Szóval a nulladik napon bezsebeltünk pár még hiányzó geodéziai torony kódot, jobbára a Közép-Tisza mellettieket. Terveimben úgy szerepelt, hogy Vezsenynél átkompolunk a szőke folyón, de Petőfi után szabadon: " pihent a komp, de nem kikötötték, hanem kidobták a Tisza gátjára". Pedig mint a főúton, mint a faluban bőszen reklámozták az útvonalat az átkelőhöz. Nem is értem, mert mint megtudtuk már legalább három éve így vagyon!

Így mit volt mást tenni, mint az író géniusz szavaival kiadni a jelszót " nyergelj, fordulj!" Kénytelenek voltunk a következő révig elmenni, majd átkelvén a Tiszán visszamenni jó pár tíz kilométert, hisz megbeszéltük egy baráti házaspárral, kikkel a túra révén ismertünk meg, hogy vizitációt teszünk náluk.

A rövidke találkozó hosszabbra sikeredett és a beígértnél jócskán később értünk Békéscsabára, ahol az első két nap főhadiszállása volt. Gyorsan, sokat aludtunk, hisz 7,50- kor indult a járat Zsadányból Biharugrára és a békési utak állapotát ismerve jócskán rá kellett hagyni a menetidőre, így már fél hétkor beröffentettem motorizált gépjárművünket, amihez viszont fél hatkor kellett rikoltoznia Gyura őkelmének!

Formában voltam kora reggel, elég nagy volt a lábam és a forgalom is gyér volt ezen a Szombat reggelen, elég tekintélyes előnyt szedtünk össze, ezért úgy döntöttünk, hogy megállunk Vésztő előtt a rohadtul lepusztult Kisvasúti emlékhelynél, mely legutóbbi ittjártunk óta még siralmasabb állapotban leledzik. Gaz, dzsungel mindenhol, a műtárgyak épphogy látszódnak. Hazaérve megeresztettünk pár levelet, de válasz csak a Vésztői Városvédők egyik tagjától érkezett. Ezek szerint az egyesület már évekkel ezelőtt megszűnt, az általuk állított emlékhely tulajdonát, kezelését átadták Vésztő városának, akik jó gazda módjára "tartják" karban a területet. " Sic transit gloria mundi"!

Füstölgésünk kitartott egész Zsadányig, ahova bő negyedórával a járat érkezése előtt érkeztünk, mert bizony tudjuk, hogy mi várjunk inkább pár percet, mert a busz bizony nem vár, akárcsak Rózsi ikonikus slágerében, de ott vonatról van szó. Sem kricsmi sem könyvtár nem volt a környéken, így hazaiból állítottunk coffein szintünkön és szintén a jó öreg lapost húztuk meg túraindítás gyanánt. Ezúttal azonban a Gyuláról érkező társas gépkocsi pár percet késett, de ami késik nem múlik. Felfurakodván a járműre bezony válogathattunk az ülőhelyekből, ugyanis összesen ketten voltunk utasok. Odahuppantunk a pilóta mögé, hogy szóval tartsuk a rövid úton. Elmondta, hogy bizony errefelé ritka holló az utas, és az élet egyéb dolgairól is szó esett.

Mivel sehol nem kellett megállni, így a késést Biharugráig bőven behozta és a Jókai úti megállóhoz még egy perccel korábban is érkezett. Lekászálódván a buszról lerongyoltunk a Vásár- tó partjára, ahol is egy aktuális tábla figyelmeztetését olvashattuk: " A tó jegén tartózkodni életveszélyes és tilos!" Megfogadva az intelmet, nem sétáltunk a tavon, hanem helyette jól bevált békebeli tornamutatványokkal szórakoztattuk alkalmi nézőseregeinket, mely ezúttal két kóbor kutyából állt. Elképedhettek a csavargó csahosok, mert farokbehúzva oldalogtak tovább a végtelen szikesen.

Öreg csontjaink bemelegedvén elérkezett az idő, hogy belecsapjunk a mai napra szánt Szent Evangéliumba, a gyaloglat ma kicsivel több mit húsz km megtétele volt, és kb. öt órát szántam rá. Cammogó léptekkel hagytuk el az eredetileg agyagbányaként funkcionáló Vásár tavat. Az 1700-as évek végén az épülő templomhoz szükséges téglákat vetették ki itt. Aztán az évek alatt a gödör feltelt vízzel és igen gazdag madárvilág telepedett meg itt, számos veszélyeztetett és védett vízimadár és gázlómadár élőhelye. Mint fontos helyszín része a Körös- Maros Nemzeti parknak és az 1997-es Ramsari egyezmény fontos nemzetközi vadvízként tartja számon. Megújítására a 2010-es években került sor, de ez azzal a lendülettel ki is fulladt. A csinos környék elkészülte után itt is elmaradt a rendszeres karbantartás, mára sokat kopott eredeti fénye, de ettől a védett, gazdag élővilága még nem sérült.

Elslattyogtunk a határőr laktanya mellett, mely napjainkban Csipkerózsika álmát alussza, lassú pusztulásra ítéltetve. Már a bevezető szakaszon szembesülünk vele, hogy mai túránk egyfajta öröm túrázás lesz, hisz amerre a szem ellátott mindenhol valamilyen madárral, emlőssel találkozott tekintetünk, és az a rengeteg ismert és ismeretlen vadvirág! Nem volt min csodálkozni, hisz a mai penzum jóformán egész végig a Nemzeti park területén vezetett. Hol szikes legelőkön, hol vadvizek mellett/között lépkedtünk, vagy épp keskeny erdősávokon vágtunk át. Az időjárásra sem lehetett panaszunk, végig majdnem tökéletes körülmények között túrázhattunk. Bár dél környékén a nyílt részeken erősen tűzött a nap, de még épp az elviselhető határok közt. Az eső is elkerült, csak délután volt egy kiadósabb zápor, de mi ekkor már az after túra partival voltunk elfoglalva a Tisza Kastélyban.

Előbb hatalmas réteken, szántók mellett haladtunk el a Biharugrai- halastavak nyugati oldalán, északról majd holnap fogjuk megkerülni ezt a hatalmas mesterséges tavat. Tíz méterenként kellett lassítsunk, hisz hol egy vadnyúl, hol egy őz került látóterünkbe, a rengeteg madárról nem is beszélve. Még felsorolni is sok, hisz volt itt gólya, gém, kócsag, vadréce, vadliba, kárókatona, bakcsó, bölömbika és még számtalan olyan faj, melyet nem volt szerencsénk beazonosítani. A levegőben sem volt unalom, hisz egyfolytában ragadozómadarak keringtek zsákmányukra várva. Ezek közül a környékre a legjellemzőbb a Réti sas, melynek itt van a legjelentősebb átvonuló és telelőhelye Közép- Európában. A másik jellemző ragadozómadár populáció a rétihéja, mely költőhelynek is használja a halastavak környékét.

a '970-es-'80-as évek mértéktelen vadászata, bérvadászata nagyon megritkította több vízivad populációját, ezért 1993-ban általános vadászati tilalmat vezettek be a környéken, melynek hatására napjainkra megtöbbszöröződött ezen élőlények létszáma. A halastavak, csatornák partján, gátjain pedig több helyütt is vidra, valamint hód nyomokat is véltünk felfedezni, valamint rókát, szarvast és vaddisznót is volt szerencsénk látni. Igaz távol volt nagyon és csak egy szempillantásra tűnt fel, de egy toportyánférget is felfedezni véltünk. Érdekes faj ez, amilyen fenséges látvány, olyan kártékony is.

... és akkor a sok vadvirág, már mit meg tudtam jegyezni. Az ösvényeket mindenhol vadrózsa és galagonya bokrok szegélyezték, melynek virágai tele voltak porzó rovarokkal. Az ágaik között a rengeteg pókháló szerű lepkebáb elég horrorisztikus látványt nyújtott. Rengeteg vadvirágot volt szerencsénk megcsodálni, többüket azonosítani kellett, hisz olyanokat még csak nem is láttunk. Párat felsorolnék, már amire emlékszem, de ettől nagyságrendekkel több volt! Fogaslevelű és egyéb bükkönyök, oroszlánfog, fátyolos nőszirom, bogáncs rengeteg fajtája, fekete nadálytő, nyári hérics, korcs mák, cickafark.

..és nem beszélve a rengeteg vízinövényről mely a tavakban, csatornákban pompáztak a szivárvány színeiben. Lelket simogató volt látni a hullámzó nád kecses mozgását, a sásosok zümmögését hallgatni. A rengeteg sulyomról, rucaörömről, vízi tökről, a végtelen színben tündöklő tündérrózsákról és a parton bájosan ringatódzó sárga, és lila nőszirmokról ne is beszéljünk. Igazi lélekemelő túra volt, most nem erdőfürdőt, hanem növényfürdőt vettünk, hogy agyon stresszelt lelkünk kellően feltöltődjön ezen a hétvégén.

A Kis- Sárrét szikes, mocsaras tájain koptattuk Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat. Amikor éppen nem álltunk meg valami csodát bámulni, tanulmányozni akkor állandó túratársam bezony erőltetett tempót diktált, részint tartani akartuk a kitűzött szintidőt, részint délutánra be volt tervezve a kastélylátogatás Geszten, ami nem egy rövid program. Így értünk el a Begécsi víztározó Észak- keleti csücskéhez a Simotai- főcsatornán átívelő Nagysziki-hídig. Itt be volt tervezve egy rövid kitérő a Madárvártához, de sietségemben amúgy Kellysen " Induuuuuuuljjjj-t" vezényeltem. Mikor kedvesem rájött a bakira voltam minden, csak rendes ember nem, de visszafordulni neki sem akaródzott.

Battyogtunk tovább a víztározó rendszeréhez tartozó Nagy-sziki-tó és a Markó- tó közötti keskeny gáton. Ha azt írom festői, vadregényes volt ez a szakasz azzal még semmit nem mondtam el a szépségéről. Ezt látni és tapasztalni kell! Sajnos ez az idill is hamarosan véget ért és újabb hídátkelés után dél- keleti irányt vettünk fel és a Vad-kert jellegtelen szikes legelőjén folytattuk mai sétánkat. Elhaladtunk egy térképen jelzett magassági pontnál, Nagy-halom ( 91 m). Itt kevesebb volt a látnivaló így hát első menyasszonyom bekapcsolta a fáklyákat és a híres betyárwestern címével élve: "Talpunk alatt fütyült a szél".

Vékony erdősávon átvágván érkeztünk meg az útba eső geszti igazolóponthoz, a kastélykert hátsó kapujánál lévő útjelző oszlopnál a Szabadság utca végén. Elvégeztük az adminisztrációs procedúrát és közben füstölögtünk egy cseppet, ugyanis Geszten található még egy pecsét a Tisza- kastély fogadóépületének bejáratánál. Azonban, ahhoz, hogy oda eljussunk a kék jelzés festést követve jó másfél kilométert kell ballagni és utána vissza. Pedig a kastélykertben lenne egy jóval rövidebb, alig pár száz méteres útvonal is, amikor egy hangulatos, romantikus úton jutnánk el a kastélyéig, és nem a falu nyomortelepén átvágva.

Értem én, hogy a felújítás alatt nem lehetett a kastély körül kóricálni, de már tavaly átadták a felújított épületet, azóta lett volna lehetősége az illetékeseknek átgondolni a helyzetet. Mi a kastélylátogatást a túra végén külön programként terveztük be, ezért elvégezvén a precíz pöcsételést tovább is álltunk. Geszt szegényes szélét csippentettük, miközben gyorsan átfutottuk a legfontosabb tudnivalókat erről a Kis- Sárréten található zsáktelepülésről, melyen túl már csak Románia van, de ez nem mindig volt így, hisz a Tisza család nevével összefonódott település Trianonban elvesztette területeinek jelentős részét és ekkortól húzódik itt határvonal. A faluról a 13. sz. elején olvashatunk először, mint a Gesztiek birtokáról, de ásatások során előkerült leletek bizonyítják, hogy vadban és halban kimondottan gazdag területen már az őskorban is éltek eleink. Gazdag földjeit is korán művelésbe fogták, évszázadokon keresztül a mezőgazdaság és az állattartás volt a legfőbb megélhetési forrás. Gesztet köznemesek lakták, kik fegyverrel szolgálták a mindenkori uralkodót, majd a török hódoltság időszakától Erdély fejedelmét. 1760-ban kapta meg a Tisza család az uralkodótól a környék tulajdonjogát, ekkortól forrt össze a család neve Geszttel és az ő révükön vált országosan ismertté. Geszt fejlődése a dualizmus idején ért a zenitjére, majd Trianont követően lassú hanyatlásnak indult. Ezen a " felszabadulást" követő eufória sem segített, sőt! A '960-as években megkezdődött az elvándorlás a faluból, mely napjainkban is tart. Az elköltözött lakók helyére cigány betelepülők érkeztek, napjainkban is jelentős ez a kisebbség, a falu lakóinak több mint harmadát ők adják.

Mire gondolatink végére értünk már be is szólítottak jelzéseink a geszti temetőbe, hisz talán egyedülálló módon az országban csak itt vezet a kék út temetőben. Régebben Terényben is hasonló volt a helyzet, de ott az elmúlt években elterelték a nyomvonalat. Erre itt is lenne lehetőség, hisz aszfaltos út vezet a temető mellett a Tisza kriptáig. A jelzések a régi, elhanyagoltságában is méltóságot sugárzó temetőben, méretes gazban vittek a Tisza család ősi temetkezési helyéig, ahol többek közt az ország talán két legjelentősebb miniszterelnöke, apa és fia, Tisza Kálmán és gróf Tisza István alussza örök álmát. A Tisza Kripta elődjét 1764-69 építtette a birtokot visszaszerző Tisza I. László. A mostani sírboltot 1902-ben építették, ekkor a távolban elhunyt családtagokat is ide hozatták, a kriptában jelenleg 33-an nyugszanak.

Főhajtás és az emlékezés szalagjainak elhelyezése után erős tempóban álltunk tovább a Csillag-laposi erdő szélén folytattuk vándorlásunk. Vadban, mezei virágban bővelkedő utunk során a Holt- Korhány csatorna zsilipjénél hágtunk fel a Begécsi- víztároló gátjára. Méteres dzsindzsában Rambóskodtunk és vertünk fel jó pár madarat, nyulat és őzet. Szívdobogtató találkozásunk is volt egy talán három mázsát is nyomó vaddisznó mamával és vagy tíz piciny csíkos malacával. Alig 8- 10 méterre lépett ki a nádas rejtekéből előbb az anya majd a kicsik. Szemből is pont ekkor érkezett egy ötfős túrázó társaság, mindenki megtorpant és farkasszemet nézetünk a disznóval. Mindenki meg volt lepődve, de a vad jobban tartott tőlünk és azonnal el is tűntek a bozótosban. A biztonság kedvéért vártunk egy cseppet, hadd menjenek távolabb, Közben társalogtunk a szemből érkezőkkel, kikkel délután még a Tisza kastélyban is összefutottunk.

Hangulatos gátazás következett, a gaz is lassan elfogyott, néha a nyílt vízfelületen is megcsillantak a fények. Rengeteg vadrózsa szegélyezte a gát szélét, hangulatos séta volt. Ha már itt jártunk felidéztük a víztároló történetét, mely a Biharugrai- halastavak szerves része. A víztároló az egykori Begécs falu helyén létesült több fázisban. A középkori település az oszmánok váradi hadjárata során pusztult el, eztán a mocsár visszafoglalta az egykori település helyét, majd a folyamszabályozások után nagy kiterjedésű pusztasággá formálódott a táj. A budapesti illetőségű Chorus testvérek kezdtek a szikes puszták helyére hatalmas halastórendszert építeni. Ennek keretében a Begécsi- víztároló első elemét, a Nagy- sziki tavat 1944-ben alakították ki a kubikusok kézi erővel. A víztároló további elemei 1962-67 között épültek meg. Ekkoriban építették a tavakban a betonszigeteket, melyek eredetileg pecsenyekacsák tenyésztésére szolgáltak, napjainkban viszont a jelentős számú dankasirály és küszvágócsér költőhelyének adnak helyet.

Élvezetes élménytúra volt, körbe amerre a szem ellátott rengeteg madár mind a levegőben, mind a vízen és szárazföldön. ...és az a rengeteg sárga nőszirom ami beborította a zsombékos részeket, festői, szemet gyönyörködtető látvány volt. Szerencsénk volt, bár irányítottan, hisz direkt Május közepére időzítettük az itteni túrát, hisz tudtuk, hogy ebben az időszakban virágzik ez a csodás mocsári egyszikű. Aztán lassan elértünk a nap fénypontjához a madármegfigyelő toronyhoz, mely egyúttal igazolópontként is szolgál. Adminisztráció, coffein szint beállítás, energia utánpótlás, majd átadtuk magunkat a gyönyörnek és vagy félóráig csak figyeltük a gazdag vízivilágot, elébb a partról, majd a toronyból.

Nem akaródzott, de tovább kellett állni, hisz hívott a kötelesség. A Toprongyos- Kohány csatorna és a Vátyoni mocsárvilág közti töltésen bandukoltunk tova, jóformán méterenként meg-meg állva valami csodánál. Kopott aszfaltra kanyarodtunk pár tíz méter erejéig, majd elnyelt bennünket a Szépapó- erdő akácosa. Erdei szekérúton fogytak a méterek, felvezetőm itt már erős tempót diktált, hisz a csodák száma látványosan megcsappant, beszürkült az útvonal.

Mezők, szántók szélén értünk ki a Zsadányba vezető országútra és ezen rongyoltunk be mai gyaloglatunk céljába, a Jókai utcai buszváróhoz. Jó öreg horológiumomra pillantván örömmel konstatáltam, hogy bizony még déli egy sincs. Gyors számolgatás és már ki is jött az átlagsebesség, mely 4km/h körül volt. Belegondolni sem mertünk akkor mi volt a haladási sebességünk, hisz ahol lehet ott tényleg csak tébláboltunk. Büszkén lapogattuk egymást és gyorsan autóba pattanva vígan indultunk Geszt felé, ahol a délután kastélylátogatással telt. Este pedig a békési megyeszékhely egyik jónevű vendéglőjében jutalmaztuk meg magunkat minden földi jóval és egy üveg egri nedűvel.