LÖVÉSZÁRKOKBAN ÉS BUNKEREK KÖZT A MAGYAR MAGINOT-NÁL

A Bázakerettye környékén eltöltött hétvégénk második napját zalaiasan mondva a „hegyen” kezdtük, ahol messzelátóról néztünk körbe a Mura és a Kerka völgyében. Innen elhagyott, de gondozott házak közt értünk a paranoia ékes példájához, a magyar Maginot-vonal egyik kis szegletéhez, ahonnan a Széchy család központján keresztül értünk vissza a kiindulási helyre.

Ha valahova hosszabb időre sikerül eljutnunk, akkor igyekszünk, hogy a kötelező nevezetességeken kívül a környék életével, lakóival, jellegzetes ételeivel is megismerkedjünk. Mivel szombat estére egy megbeszélt gasztrotúrát szerveztünk a barátainkkal, ezért az aznapi túra végét össze kellett csapnunk, hisz hosszú program várt ránk. A környék legismertebb éttermébe foglaltunk asztalt, mely méltán veszi fel a versenyt a legismertebb, legfelkapottabb helyekkel. Vacsora után még kiugrottunk a „hegyre”, ahol egy boronafalú présházban vártak bennünket borkóstolóra.

Vasárnap reggel feldobott hangulatban ébredtünk, kései reggeli után érzékeny búcsút vettünk házigazdáinktól, és továbbálltunk. A terv az volt, hogy Kiscsehiből Tormaföldére az erdészeti magánúton megyünk át, és közben a piroson elsétálunk a közelben található Vétyemi Ősbükkös szigorúan védett területére. A hatalmas, idős montánbükkök területén 40 éve semmilyen erdészeti munka nem folyt, így teljesen természetes körülményekkel találkozhatunk az átlagosan 190 esztendős fák között. Sajnos azonban a falu határában a sorompó zárva volt, így ezt a programot töröltük. Legalább lesz okunk visszatérni.

A hivatalos országúton értük el célállomásunkat, ahol a Keresztelő Szent János előtti téren hagytuk az autónkat, fejet hajtottunk a helyi hősi emlékműnél, majd a Petőfi utca folytatásán pillanatokon belül elhagytuk a települést, és takaros pincék, szőlők közt hullámvasutazva vonultunk a Szent János-hegy gerincén. Andalogva értük el a Zalára jellemző, négyszintes, fából készült kilátót, ahonnan a Kerka- és a Muravidék lebilincselő látványa tárult elénk. Rácsodálkozhatunk a Keleti-Alpok hófedte, csipkézett csúcsaira, no és a Kelet-Zalai dombság hatalmas erdeire.

Innen elhagyott, de rendben tartott épületek közt kanyarogtunk a piroson, melyet már erdei környezetben hagytunk el egy jól járható, jelzetlen szekérúton, és bükkök, tölgyek közt ereszkedtünk le aznapi túránk csúcspontjához, a magyar Maginot-vonalhoz.

Ha a környéken szeretnénk túrázni, indulás előtt tájékozódjunk, tervezzük meg az útvonalunkat, és térkép, illetve GPS legyen nálunk. Ezen kívül arról is tájékozódjunk a Zalaerdőnél, hogy az erdészeti sorompó nyitva van-e, és az adott napon látogatható-e az Ősbükkös!

Gyermeki izgalommal vártam, hogy elérjük „Erődországot”. Ennek oka, hogy én is a déli határszélen nőttem fel egy kis faluban. A környéken sok elhagyott „bunker” volt, amelyekben mi, gyerekek szívesen játszottunk katonásat. Igazán nem is ismertük ezeknek a valódi rendeltetését, a felnőttek nem beszéltek róla, aztán ahogy elkerültem, az egész feledésbe merült, és amikor ezt a túrát tervezgettük, elementáris erővel jöttek elő az emlékek.

A – hivatalos nevén – Déli Védelmi Rendszer kiépítését 1948-ban kezdték tervezni, amikor a különutas Jugoszláviát és annak vezetőjét, Titót a kommunista országok ellenségnek kiáltották ki. Sztálin kiadta a parancsot, hogy a szocialista vívmányokat meg kell védeni, és fel kell készülni III. világháborúra. Ennek a paranoiás parancsnak Rákosi és sleppje tapsolva, lelkesen tett eleget. A veszélyt délről vizionálták, az imperialisták „láncos kutyájának” irányából. Első lépcsőként határsávot jelöltek ki, és megkezdték az ellenségnek deklarált lakosok kitelepítését. Majd francia mintára megtervezték a védelmi vonalat az osztrák határtól a román határig, 630 km hosszan.

Ezekben az esztelen években a nemzeti jövedelem jelentős részét hadi célokra fordították. 1950-55 közt a kiépült védelmi szakaszokra 7 milliárd forintot költöttek. A Déli Védelmi Rendszer három védelmi gyűrűből állt, ezek közül az úgynevezett fő védelmi vonal épült ki a legteljesebben. Szovjet mintára erődökből, géppuskafészkekből álltak (ezeket a köznyelv bunkereknek hívta). 1955-re a tervezett 215-ből 90 készült el.

A földbe ásott erődítéseket futóárkok, lövészárkok kötötték össze. Az elkészült elemeket soha nem használták, gondozták, sőt még az őrzésükre sem fordítottak energiát. Aztán 1958-ra a magyar-jugoszláv kapcsolatok megenyhültek, a bunkerekre nem volt szükség, megkezdődött a védművek elbontása, ám ezek pont úgy sikerültek, mint az építésük, soha nem végeztek vele rendesen, így a beomlott, elgazosodott építmények az értelmetlenség jelképévé váltak. Az erődrendszer építményei legnagyobb részben Dél-Zalában maradtak meg, létezésükről szinte senki nem tudott, nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

Mi ennek a Magyar Maginot-nak a Páka környéki szakaszát látogattuk meg, melynek a szocializmus megvédésén túl az olajvidék biztosítása is a feladata lett volna. A ma látogathatóvá tett bunkerek és lövészárkok kitisztítása a Páka Értékeiért Egyesület önkénteseinek áldozatos munkájával jött létre a Hadtörténeti Intézet szakmai támogatásával. A munkák során feltárták a parancsnoki és géppuskabunkereket, futóárkokat, tájékoztató táblákat helyeztek ki. Nekem különösen tetszett a mászkálás a futóárkokban, a bunkerek felfedezése, de kedvesem vegyes érzésekkel fedezte fel a múlt ezen árnyas korszakát. Fontos, hogy a bunkerek meglátogatásához elemlámpát vigyetek magatokkal!

A látogatás végeztével a Tormafölde felé vezető műúton tettünk meg 2 kilométert, és ott a piros kereszt jelzések mentén egy hangulatos mélyútban felkapaszkodtunk az Árpád-kori Mároki kápolnához, mely az elpusztult Petróc falu híveit szolgálta. Az épület idillikus környezetben, óriás bükkök ölelésében található. A 13. században román stílusban épült, de az eredeti elemek az évszázadok során jelentősen átalakultak. A körülötte lévő temetőt 1945-ig használták, a sírokat ma is gondozzák. A kápolnát napjainkban is használják, többek közt szőlővesszőszentelést tartanak.

A Szent János-hegy gerincéről a piroson ereszkedtünk le a Kerka völgyébe, a Széchyek uradalmi központjába, Szécsiszigetre. A falu nevezetességei közül elsőként a 18. században épített Andrássy-Szapáry kastélyt látogattuk meg. A főúri rezidencia az egykori szécsiszigeti végvár egy részének felhasználásával készült. A falu érdekessége még a vízimalom, amely a Kerka egyik holtágán 1953-ig működött, és ma kiállítás található benne. Sajnos egyik látnivaló sem volt nyitva, így be kellett érnünk a Bivalyrezervátum lakóinak a megnézésével. A faluból aztán az országúton tértünk vissza a Tormaföldén hagyott autónkhoz, és ezzel zártuk ezt a tartalmas dél-zalai hétvégét.

Szöveg: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit

MÉG TÖBB BARANGOLÁS A DÉL-BALATON REJTETT KINCSEI KÖZT

Ezúttal újból az apostolok lovára váltunk, és egy viszonylag rövid, 14 kilométeres, de a távhoz képest jelentős szintkülönbségű (240 m) gyalogtúrán barangolunk, Szántódtól Balatonendrédig.

A kora reggeli autóbuszról a Szántód-kereszt megállóban szálltunk le állandó túratársammal, és jó szokásunkat betartva a szemben lévő műintézményben magunkhoz vettük indítóitalainkat. A cégéren újabb bölcselettel lettünk gazdagabbak: „Rokkantnyugdíj Cseppfolyósító Igazgatóság” – ez szíven ütött.

Cihelődés és szerelvényigazítás után átsétáltunk Szántód központjába az utazók és az úton lévők védőszentjének szobrához. Szent Kristóf a 14 védőszent egyike, történelmi létezése nem igazolható. A Biblia szerint a keresztény hitre Jézussal való találkozása után tért át. Hitéért Decius római császár lefejeztette. A szobor Botfai Hűvös László alkotása, a mai helyétől nem messze, 1939-ben avatták fel. Az ünnepségen József főherceg is részt vett. 1957-ben barbár szocialista „önkéntesek” ledöntötték, majd jó szándékú emberek évtizedeken át a balatonföldvári kápolnában rejtegették. Hosszú küzdelem után a szántódpusztai kápolna előtt állították fel. Mai helyére 1990-ben került. A szobrot és a környezetét nagy becsben tartják, naponta gondozzák. Mi is hoztunk egy koszorúcskát és emlékező szalagot, melyek elhelyezése után továbbálltunk, és a kaposvári út mellett az Erdészet-térig vonultunk, ahol az 1956-os kopjafánál újabb főhajtás következett.

Innen térkép szerint a piros háromszögön szerettük volna folytatni a túrát, ezt az útvonalat azonban megszüntették, de a nem is olyan régi térképeken szerepel még, ezenkívül egy-két kint maradt jelzés is felfedezhető. Aki nem ismeri a környéket, itt forduljon északkelet irányába, s vándoroljon tovább a Római úton, amely fontos hadi és kereskedelmi út volt, a szántódi révhez tartott.

Hatalmas, árnyas fák alatt tempós léptekkel értük el a sárga sáv jelzést, melyen jó darabig haladtunk. Pár pillanattal később már el is értük a Szántódpusztai Idegenforgalmi Központ hátsó bejáratát, mely most zárva volt, így nem tudtuk megnézni a több száz esztendős épületeket. Csak kerítésen keresztül láttuk az elhanyagolt állapotban lévő műemlékegyüttest, mely jelenleg amolyan tetszhalott állapotban várja, hogy elérjék a fejlesztések és újból nyüzsgő élettel teljen meg.

Felkapaszkodtunk egy kisebb dombra, majd a puszta régi temetője mellett leereszkedtünk a Csikászó-völgybe, melyből továbbra is az évezredes hadiúton kapaszkodtunk ki enyhe, sunyi emelkedőn. Pár lépés után észak felé kinyílt a táj és valami csoda tárult a szemünk elé.

Karnyújtásnyira került a Tihanyi-félsziget és az Aszófői-öböl. Ámulva-bámulva értük el Zamárdi első zártkertjeit, majd nemsokára a Szamár-kőhöz érkeztünk. Az érdekes formájú sziklaképződmény ősi határjel volt a településen, a honfoglalás előtt áldozati helyként funkcionált, számos hiedelem fűződik hozzá. Kicsit ejtőztünk az egyedi hangulatú, csendes pihenőnél, és belekezdtünk a Kő-hegy meghódításába.

Csinos hétvégi házak között rövid, de igen meredek emelkedőn értük el a 2003-ban épített, II. Rákóczi Ferencről elnevezett kilátót, amelyről fenséges körpanoráma tárult elénk. Látható a Balaton nyugati medencéje, Külső-Somogy dombjai, a Fonyódi ikerhegyek, a Badacsony és a többi tanúhegy, a Bakony emelkedői, de a fő látványosság a karnyújtásnyira lévő Tihanyi-félsziget az apátsággal. Sok helyen néztünk már le a Balatonra és a környékére, de talán a legteljesebb panoráma innen élvezhető. Megéri feljönni ide, egyhamar nem lehet elfelejteni a látványt.

A téglából emelt kilátót helyi civilek építették, tiszteletük jeléül a szabadságharcos fejedelemről nevezték el, a kilátó tövében pedig egy emlékművet állítottak. Szerencsénk volt, mivel a messzelátó tőszomszédságában lévő borozó nyitva volt, ahol egy zsíros deszka mellett kóstoltuk meg a helyi borokat. Félórás ejtőzést követően továbbálltunk, előbb hétvégi telkek közt, majd zárt erdőben, jól kiépített sétaúton emelkedtünk tovább és értük el a Vaskereszt Erdőrezervátum határát.

A rezervátum tölgyesének magterülete több mint 31 hektár, ezen a területen semmilyen munka nem folyhat, mindent a természet old meg. A magterületet úgynevezett védőzóna (86 hektár) veszi körül, ahol bizonyos feltételekkel már folyhatnak erdészeti munkálatok. Az őstölgyes mellett pár száz lépéssel elértük a névadó keresztet, melyet egy téglalap alapzatra állítottak Zamárdi lakói és a Tihanyi Apátság a millennium esztendejében, 1896-ban.

Mivel utunk legmagasabb pontjára érkeztünk, ezért a Vaskereszt Pihenőnél betoltunk egy csúcscsokit, majd a zöld keresztre váltottunk, és egy roppant meredek mélyútban, néhol gatyaféken ereszkedtünk le a Gyertyános-lap ligetes, romantikus területére, ahol egy erdészeti aszfaltutat értünk el. Ezen vezetett valamikor a piros háromszög jelzés, ám mivel azokat lefestették, így balra délnek forduljunk, de kinn felejtett jelzéseket még fogunk látni.

Kedvesem a jó útnak köszönhetően újra Rózsira hallgatott („Kapcsold az 5. sebességet”), és begyújtotta a fáklyát, csak úgy fogytak a méterek a lábunk alatt. A trappolásnak csak az időközben elénk kerülő domb vetett véget. Bár ez egy lezárt erdei út, ennek ellenére sokszor kellett félrelépnünk autók elől. A környék vadban nagyon gazdag, ezért itt jó eséllyel fogunk találkozni erdei állatokkal.

Erős, szuszogtató kapaszkodón értük el az M7 autópálya nyomvonalát, majd nemsokára a domb nyergét, ahonnan kacskaringós úton leereszkedtünk a vadregényes Gyugyi-patak völgyébe. Utunkat a nagy vadász, utazó és író, gróf Széchenyi Zsigmond kopjafájánál szakítottuk meg. Széchenyi Zsigmond 1898-ban született Nagyváradon. Első afrikai útjára 1927-ben indult. A II. világháború után az Erdészeti Központ vadászati felügyelője lett, de a személyi kultusz éveiben kegyvesztetté vált. Szakmai elismertsége miatt aztán 1963-ban felkérték, hogy egészítse ki a Nemzeti Múzeum hiányos afrikai gyűjteményét. Vadászélményeit több könyvben írta meg, melyek nekem is kedvenc gyerekkori olvasmányaim voltak. 1967-ben halt meg. Mivel Balatonföldváron volt nyaralója, így szívesen vadászott a környéken, ezért is állítottak tisztelői kopjafát a kedvenc vadászterületén.

A kopjafa után hamarosan le kell térni a zöld sáv jelzésre, de ezt a letérést most is eltévesztettük, és már csak a tótokilapi vadászháznál vettük észre, így uzsgyi, vissza. A kereszteződéstől előbb hangulatos tölgyesben, majd nyílt terepen, a Borjú-mező szélén vonultunk, és egy vadregényes mélyútban ereszkedtünk le Balatonendrédre, mely a Balatontól pár kilométerre található. A falu 2012-ig zsáktelepülés volt, ekkor adták át a Tabra vezető utat, mely megszüntette elzártságát.

Balatonendréd Árpád-kori település, a középkorban különböző egyházi szervezetek birtoka volt. Erős várát a török 1545-ben elfoglalta, megerősítette, a települést járási székhellyé – náhije – nyilvánította. A töröktől 1686-ban foglalták vissza, majd a 15 éves háborúban teljesen elpusztult. A vár csekély nyomai a római katolikus templom környékén fedezhetőek fel, feltárására eddig nem került sor, sőt ábrázolása sem maradt ránk.

A túrát mi itt befejeztük, időközben megrendeltük a családi taxit, melynek érkezéséig a falu egyik műintézményében egy krigli mellett múlattuk az időt. A faluból autóbusszal lehet visszajutni Zamárdiba, de aki nem akar várni a buszra, az tovább is túrázhat a városba, ami mindössze 4 km-re található.
Fontos megemlíteni, hogy a területen a szokásostól eltérően intenzívebb vadászat folyik, ezért túratervezéskor tájékozódjunk a Sefag Zrt. honlapján, illetve érdeklődjünk a szántódi erdészetnél!

Szöveg: Soós Lajos
Fotók: Soós Margit

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

KERÉKPÁRRAL A DÉL-BALATON REJTETT KINCSEI KÖZÖTT

Fonyódról, a Balaton leghosszabb mólójától indulunk. Megmásszuk a déli part legmagasabb tanúhegyét, majd a legendás törökverő nyomába eredünk. Berken keresztül, gyógyfürdőt érintve érünk a népművészet fellegvárába, ahonnét hosszú gurulás után tekerünk vissza Fonyódra. 

Fonyódról induló kerékpártúránkat hol máshol kezdhetnénk, mint a Balaton egyik legforgalmasabb kikötőjében, a Keresztes György hajóállomáson, ahonnét szezonban kirándulók tömegeit szállítják a hajók a badacsonyi borvidékre. A kora tavaszi kellemes napsütésben kitekertünk az 1897-ben épült 464 méter hosszú mólóra, mely egyben a Balaton-part leghosszabb mólója kitüntető címet is viseli. A végéből csodálatos látkép tárul elénk a kecsesen fodrozódó, több színben pompázó hatalmas víztükörről és a mögötte hullámzó tanúhegyek végtelen soráról.

Mivel túránk végig jó minőségű aszfaltúton vagy dózerúton fog vezetni, ezért állandó útitársam a múltkor bevált trekkingjét fogta be, én pedig egy slick gumis outival vágtam neki a túrának. Bemelegítésként a mólóról a fonyódi ikerhegyek közül elsőnek a 207 máter magas Sipos-hegy csúcsára kapaszkodtunk fel, sajnos potyára, mivel az adótoronyból kialakított kilátó zárva volt.

Hasznos infó

A fonyódi kilátók májusban és szeptember–október hónapokban csak hétvégén, míg június és augusztus között naponta látogathatóak. Az év egyéb szakában zárva vannak.

 

A kilátótól legurulva a római katolikus templomtól vetettünk egy pillantást a jellegzetes badacsonyi tanúhegyre, majd a múlt század elején épült, a Balaton-part legszebb villasorának tartott épületek közt tekertünk. Sajnos az egykori előkelőségek által építtetett pompás nyaralók közül nem egynek a régi fénye mára jelentősen megkopott.

A lebontásra ítélt Lajos-laktól a békebeli hangulatot sugárzó Szaplonczay sétányon folytattuk utunkat, ahonnét az egész déli part talán legszebb panorámája tárul elénk. A Millenniumi-keresztet érintve csúcsosodik, az információs táblákat követve felkapaszkodtunk a déli part legmagasabb vulkáni kúpjára a 233 méter magas Várhegyre, mely Badacsonyhoz hasonlóan 3,5 millió éve tört ki utoljára, aztán a jégkorszak idején teljesen elerodálódott, mára csak csúcs csekély kőzetnyoma árulkodik egykori voltáról. A Várhegy csúcsán erős palánkvár, a Felső vár állt, mely a honfoglalás után Kál horka szállásterülete lett. A vár későbbi sorsáról keveset tudunk, részleges feltárására 1934-ben került sor Bacsák György vezetésével. Ma a hegytetőn a Berzsenyi-kilátó található, ahonnét csodás körpanoráma tárul elénk.

Miután megettük a szokásos csúcscsokit, a város utcáin a település másik erődítéséhez tekertünk a Fácános (Alsó) várhoz. Fonyód az 1530-as években került házasság révén a híres törökverő kapitány, palonai Magyar Bálint tulajdonába, aki a falu akkori temploma köré építtetett palánkvárat. A munkálatokat a híres olasz várépítőre, Giulio Turco-ra bízta, aki négyrondellás, kettős várárokkal védett erős földvárat épített. A rettegett hadvezért a török elleni harcok rendre elszólították, de ennek ellenére sem tudták az oszmánok elfoglalni a várat többszöri kísérlet után sem. Aztán amikor a kapitány visszatért, kirohanásaival, rajtaütéseivel vett elégtételt. Magyar Bálint (Palonai) védte Pécs, majd Szigetvár várát, 1545-től Fonyód és Szigliget kapitánya volt, de rövid ideig parancsnoka Pápa és Kanizsa várának is. Részt vett Nádasdy erdélyi hadjáratában, hősiességét dicsérték, illetve az ellen rettegtek. A sikerei végett rengeteg irigye támadt a kor hatalmasságai közt, de mentora Nádasdy Tamás rendre megvédte.

Mentorának halála után nehéz idők jöttek rá, a kor hatalmasságai irigységből elérték, hogy teljes egészében kegyvesztett lett. 1573-ban Szigligeten halt meg. Fonyód vára ezután még két évig ellenállt a szüntelen ostromnak, de végül a túlerő diadalmaskodott. Az oszmánok a faluval együtt földig rombolták, így torolván meg a hős kapitány által ejtett sérelmeket. A Fácános vár elhagyott, elgazosodott területét Fitz Jenő tárta föl 1957–59 közt. Ma kevés falmaradvány, a vizes árok és a középkori templom csekély maradványa látható. Jelenleg parkként és játszótérként funkcionál, Nyaranta hadijátékokat és rockkoncerteket tartanak a területen.

Innét a Kupavezér utcán a Csisztai útig tekertünk, amelyen pillanatok alatt elhagytuk a várost, és roppant sok kátyút kerülgetve hamisítatlan berki tájon tapostuk a pedált. Előbb a Keleti-főcsatorna, majd az autópálya felett keltünk át. Megszűntek a kátyuk, de azokkal együtt az aszfalt is, és jó minőségű dózerúton haladtunk tovább a Borjú-sziget szikes, kietlen területén. A nyílt terepen aztán a kedvencünk, a szembe-oldalszél is megérkezett. Két és fél kilométeres tekerést követően értük el Csisztafürdő messze földön híres 42 °C-os gyógyfürdőjét, melynek vizét kőolaj után kutatva találták 1956-ban. Nehézkes megközelítése végett igazi fejlesztések soha nem érték el, így hamisítatlan retro, de élménydús hangulat fogad bennünket. Ha valakinek kedve támad megmártózni a nagyon hatásos gyógyvízben, itt megszakíthatja a túrát, majd fürdés után visszatérhet Fonyódra.

Mi csak egy rövid pihenőt tartottunk, az egyik büfében ettünk egy békebeli melegszendvicset. Miután újra nyeregbe pattantunk a jó minőségű aszfalton tempós tekerésbe kezdtünk a végtelen pusztán a népművészetéről és híres búcsújáról ismert Buzsákra, ahova négy és fél kilométer megtételét követően érkeztünk meg. Buzsák mai területén a középkorban három falu, Magyari, Akts és Kéka feküdt. Több birtokper is zajlott a tulajdonlásért, s ezek eredményeként a 20. század elejére alakult ki a mai Buzsák nevű település, mely napjainkban is ápolja hagyományait. A híres hímzései, építészeti látnivalói, rendezvényei jelentős számú turistát vonzanak. Az asszonyok ma is varrják a háromfajta ősi hímzést (vézás, rátétes, boszorkányos), nyaranta az utcán 10–12 asszony is hímez, így megcsodálhatjuk a munkájukat, vagy akár vásárolhatunk is az értékes darabokból. A munkákból a Tájházban és a Faluházban állandó kiállítás is látható.

Nézelődtünk a húsvéti hangulatú faluban, megcsodáltuk az 1791-ben felszentelt Nagyboldogasszony római katolikus templomot, ahol egy 1704-ből származó faoltár is látható, mely a román stílusban épült Fehér-kápolnából került ide 1990-ben. A faluból eltekertünk az egykori Akts nevű falurészbe, mely a János-hegyi pincesor védett, nádfedeles pincéi közt érhető el a legegyszerűbben. A már messziről virító Fehér-kápolnát eredetileg a 13. században építették. Az eldugott népies barokk jegyeket mutató kápolnáról csak a közelmúltbeli kutatás után derült ki, hogy középkori eredetű, s ezt követően rekonstruálták. Miután visszatértünk Buzsákra, hosszú 3 km-es gurulásba kezdtünk a Pogány-völgyi-víz völgyébe, ahol átkeltünk az 1896-ban megnyitott teljesen elhasználódott Fonyód–Kaposvár vasútvonalon, melyet az elmúlt időszakban korszerűsítettek.

A völgyből rövid emelkedőt leküzdve érkeztünk meg Lengyeltótiba, melynek nevét először 1116-ban olvashatjuk. A települést a Tóti-Lengyel család birtokolta, míg később tulajdona lett az Inkey és a Zichy családoknak is. Híres kastélyát a 19. század elején építtette a Lengyel család. A gazdag könyv- és vadásztrófea-gyűjteménnyel rendelkező kastély később kórház lett, mára teljesen lepusztulva várja újra a szebb napokat. Az 1882-ben épült római katolikus templomról csak az 1990-es évekbeli felújításkor derült ki, hogy Árpád-kori alapokon nyugszik.

Nézelődtünk az egykori járási székhelyen, kicsit ejtőztünk egy hatalmas hársfa alatt. Miután újra kerékpárra szálltunk, emelt fordulatszámmal tekertünk a Fonyódra tartó forgalmas országúton, mely Fekete- és Fehérbézseny egykori településeket érintve a Nagy-Berken keresztül tart a városba, ahova bő 40 kilométert letekerve érkeztünk vissza.

Szöveg és fotó: Soós Lajos