AK.38.TÚRA, KAROS (AUTÓBUSZVÁRÓTEREM)- SÁTORALJAÚJHELY (VASÚTÁLLOMÁS) 2025. 10.11.

2550 KM GYALOGLAT UTÁN CÉLBA ÉRTÜNK. KÖRBE SÉTÁLTUK MAGYARORSZÁGOT

"Vándor! Bodrogközön megállj!" Tompa Mihály

Nagy napra ébredtünk ezen a borongós, szemerkélős Szombat reggelen! Kinézvén szállásunk panorámaablakán, még a Sátoros hegyek sziluettjét is alig tudtuk kivenni! Elkámpicsorodva vettük tudomásul, hogy az égiek nem vettek kegyeikbe és nem varázsoltak csodás időt erre a nekünk igazán nagy ünnepre! Ugyanis az idei Kéktúrázás Napján fogunk célba érkezni az Alföldi Kéktúrán, és ezzel együtt teljesítjük az Országos Kék Kört is. Nagyon csodás csapattal vagyunk túl egy felejthetetlen túrán, melyet Bodrogköz hányatott területén tettünk meg. A túra sikeréhez nagyban hozzájárult Roják Laura, Kisrozvány polgármestere, ki segített megszervezni, hogy Szabó Péter, a karosi Honfoglaláskori Látogató Központ igazgatója és Horváth Tibor Felsőberecki polgármestere tartott kis csapatunknak idegenvezetést és olyan információ dömpinggel láttak el bennünket, amit álmainkban sem gondoltunk volna! Hármójuk nélkül ez a túra nem jöhetett volna létre, legalábbis nem ilyen színvonalasan! Köszönjük innét is!

Az MTSz-től is idén is megérkezett a szokásos felkérés, hogy a 2025-ös Kéktúrázás napján is vezessünk egy csoportot. Az kérdés sem lehetett, hogy az Alföldre fogunk jönni és az sem lehetett kérdés, hogy stílszerűen az AK utolsó etapját válasszuk Karos és Sátoraljaújhely között, a kitérőkkel együtt szűk 20 km-en. Ezzel a bodrogközi gyaloglattal nemcsak az Alföldet gyalogoltuk, barangoltuk be, hanem teljesítettük az Országos Kék Kört is. Nem fogok frázisokat durrogtatni, hogy mit adott ez a hosszú gyaloglás, de az biztos, hogy más emberként szakítottuk át a képzeletbeli célszalagot, mint amikor megtettük az első lépéseket a hosszú úton, Tapolcán, a Mol benzinkútnál. Talán egy közhelyet citálnék ide, bezony nagyon- nagyon megismertük önmagunkat, határainkat! Volt bőven időnk a hosszú úton gondolkodni életünk sokszor rögös, sokszor fényes útján, minden hibánkon, minden jó tulajdonságunkon.

Az nekünk is csak az utolsó napokban derült, ki, hogy nagyon illusztris társaságot fújt össze a hegy- völgyi szél. Ha a frissen célba csapó OKK teljesítőket is számolom( már miért ne tenném), akkor heten (Dezső Attila, Ginter Gábor, Papp Gabriella, Puskás Antal Indigó vakvezető labradorjával, Solti Zsolt, Egyetlen feleségem és szerénységem) tapostuk ezen a napon a Bodrogköz kék sávját. Ugyancsak ezen a napon tették meg utolsó lépéseiket az AK nyomvonalán Gethe László és Szilágyi Zoltán gyakorlott túrázók. Szintén velünk gyalogolt Deli Attiláné, Horváth Edit, Jéré Gábor Árpád, és Zsolt élete párja Solti- Tóth Csilla kik rendíthetetlenül járják a három kéktúra egy- egy szakaszát. Rajtuk kívül emelte túránk színvonalát Roják Laura és lelkes csapata, Horváth Balázs, Lövei János, Lövei Péter Lukács, Smajda Zsuzsanna, Dr. Szepesy Krisztina. És a végére, de nem utolsó sorban: Attila kolléganői, Mező Barbara és Várhelyi Edit. Kedvesem és a magam nevében köszönjük, hogy emeltétek a túra színvonalát, és reméljük találkozunk még valamelyik ösvényen, akár szervezetten, vagy csak úgy spontán.

Nos ott tartottam, hogy szombat reggel kinéztünk az ablakon, azaz csak néztünk volna, mert a fölénk tornyosuló 514 m magas Magas- hegyből egy fikarcnyit sem láttunk a ködtől, párától és persze a szakadó esőtől. Mondtuk is, na szép kilátások elé nézünk ma! Ilyen túranap is ritkán adódik hogy nem Gyurával kelünk, hisz sehova nem kellett sietnünk, lévén a 143-as túra 10 órakor indult volna hivatalosan ( az okokról majd lentebb). És társas gépjárművünk is csak 9 után pár pereccel indult a vasútállomásról. Kényelmesen reggeliztünk, cihelődtünk és az ömlő esőben lebattyogtunk indulási pontunkra.

Gábor barátommal, és Zsoltékkal egyszerre toppantunk be a tágas, szépen felújított váróterembe. Persze, hogy a nagy találkozás örömére körbe jártak a laposok. Volt kiében Unicum, volt kiében alma kisüsti, míg a miénkben a már ismert szatmári szílvórium rejtőzött. Szigorúan csak egy nyeletet engedélyeztünk magunknak a jólneveltség végett. Zsúfolt busszal utaztunk Karos Autóbuszváróterem megállóig, ahol lekecmeregve a társasgépkocsiról kiderült, hogy több túratársunk is ezzel a járattal érkezett. Gyors ismerkedés és már csaptunk is bele a lecsóba. Prológ jelleggel tudtuk le a majd egy km-es távot a Látogató Központ bejáratáig, ahol már várt a csapat többi része bennünket. Újabb ismerkedés, újabb kisüstik, unájcumok kóstolgatását követően Kedvesemmel üdvözöltük a nagyérdeműt, elmondtuk mi a terv, pár szót ejtettünk a rendezvényről és általában a kéktúrákról és örömmel kértem fel Laurát, hogy vegye át a szót, hisz a további program nagyrészt az Ő érdeme. Pár szót mondott Bodrogközről és a nap további menetrendjéről.

Akinek hiányzott a pöcsétje, még gyorsan elvégezte az adminisztrációt és egy " hatalmas" emelkedőn felkaptattunk a 2012. Szeptemberében átadott Honfoglalás Kori Látogatóközpont eleink által használt jurtát formázó épületéhez. Az épületet, melynek tetőszerkezete az őseink által használt visszacsapó íj formáját idézi fel, László Zoltán építész tervezte, aki a kettős Honfoglalás elméletét megalkotó kiváló történész- régész László Gyula fia. Szombat lévén a Látogatóközpont pont délben nyitna, de Szabó Péter Igazgató Úr kis csapatunk kedvéért ezen a jeles napon kivételesen már fél tízkor tágra nyitotta a kapukat. Meleg fogadtatásban volt részünk a bejáratnál, pár szó bevezetés után pedig Péter beinvitált az előadótérbe, ott tartalmas, nagyon élvezetes előadást tartott a Központról, Karosról, és őseink Hazatéréséről/ Honfoglalásáról.

Igazgató Úr Lendületes, lebilincselő, tartalmas prelekciójából rengeteg ismert és általunk alig, vagy egyáltalán nem ismert információt tudtunk meg őseink mindennapi életéről, vándorlásaikról és jelentős hódításairól. Árpád vezetésével Hazatérő/ Honfoglaló eleink midőn átkeltek a Vereckei- hágón, először a Bodrogközben alakították ki első szálláshelyeiket, azon belül pedig Karos környékén Fejedelmeink telepedtek meg. Karos nevével írásban először 1392-ben találkozhatunk, földesurai a környék uraival egyeztek meg. Találkozhatunk Brankovics György, a Mágócsy Család, az Alaghy család, a Rákócziak, a Sellyei Család és még az Andrássyak nevével is. A falu a hódító mongol és török hordák kalandozásait is megszenvedte, de ki nem halt soha, viszont 1880-ban hatalmas tűzvész pusztította el az egész községet. Jelenleg 500 fő körüli az állandó lakosok száma, jelentős cigány kisebbséggel.

Az első értékes leletek a Sennyey család birtokán földművelés közben kerültek elő 1899-ben. Szerencsére az élelmes alsóbercki tanító Berecz Károly összegyűjtötte a talált tárgyakat és átadta Zemplén vármegye alispánjának, ki neves amatőr régésznek számított. A következő ásatásokra csak 1930-ban került sor, előbb kapzsi kincsvadászok próbálkoztak értékes tárgyakhoz jutni, de a hatóságok ezt hamar leállították, a leleteket összegyűjtötték és hivatalos feltárások kezdődtek. Ekkor tárták fel az I. sz. temetőt, melyből 13 honfoglalási sír került elő. Ezek a leletek a Magyar Nemzeti Múzeum állományát gazdagítják. A következő terminusra egészen 1986-ig kellett várni, ekkor kezdődtek meg a környéken az átfogó feltárások, melyek során feltárták a II. és III. számú temetőt. A munkálatok során összesen 92 Honfoglalás kori magyar sírt tártak fel, melyek máig a Kárpát-medence legjelentősebb vezér sírjai és honfoglaláskori temetői.

A legértékesebb, leggazdagabb leletek Eperjesszög II. temetőjéből kerültek elő: díszes szablyák, övveretek, tarsolylemezek és a kalandozásokból szerzett arab és nyugat- európai pénzérmék. Ezek összessége mind azt mutatja, hogy a Hazatérő/ Honfoglaló magyarság nagyfejedelme a Bodrogközben alakította ki első hatalmi központját. 2006-ra kialakították ezen a temetőhalmon a Nemzeti Sírkertet ahol található többek közt egy pusztai oltár, a karosi Turul és egy jelfakert ahol a 64 vármegyénk jelfáit láthatjuk. A legjelentősebb emlékmű az 52. sírban nyugvó Ősünké, kinek sírjából kiemelkedő vezéri leletek kerültek elő. A Nemzeti Sírkerttel egy egységet alkotott a kisrozvágyi Árpád- kori régészeti park, ahol az ebből a korból származó Berzseny falu hű másolatát építették fel 15 hektáron 2002-ben. Azonban a helyre egyre kisebb figyelem irányult, a kezdeti lelkesedés kifulladt és a pénzügyi eszközök is elfogytak. Teljes érdektelenségbe, kudarcba fulladt a projekt, így a helyet 2014-ben teljesen el is bontották. Pár értékes épületét az időközben felépült Honfoglalás Kori Látogatóközpontban újból felépítették és a kisrozvágyi szellemiséget is igyekeznek a Látogatóközpontban tovább vinni.

Már 1998-ban felvetődött a gondolat, hogy a környéken talált gazdag leletanyag "haza" kerülhessen és egy Karoson kialakított kiállítóhelyen legyen bemutatva. Ennek az ötletnek a legelszántabb képviselője Kulcsár Nándor akkori polgármester volt. Állhatatos, aprólékos munkával hosszú évek során sikerült meggyőzni a környékbeli települések vezetőit és a Miskolci Hermann Ottó múzeum illetékeseit, hogy közös munkával megvalósuljon ez a kiállítóhely. Ennek az összefogásnak és a 2008-as pályázati lehetőségnek köszönhetően aztán megkezdődtek az építkezések és 2012-ben megnyithatta kapuit a központ. Ahogy az én ismertetőm, úgy Péter előadása is hosszúra sikeredett, hisz olyan hatalmas dolgokról mesélt, melyet csak úgy futtában nem lehet/ érdemes elmondani. Az előadást követően megnéztük a kiállítóteret és az emeleti Panoptikumban képi világban is átélhettük a hallottakat. Sajnos a kinti emlékeket és a Nemzeti Sírkertet az idő rövidsége végett nem volt módunk megismerni, de azokért mindenképpen vissza fogunk még térni a térségbe.

A látogatás még nem ért véget, mert a központot fenntartó Karos község önkormányzata és a Látogatóközpont vendégül látott bennünket egy- egy kupica kisüstire és kávéra, sőt aki halmozni akarta az élvezeteket annak még egy kis rum is kerülhetett a feketéjébe. A bátrabbak még egy IPA-val is elkísérhették ezeket a finomságokat. Fejedelmi fogadtatás, Fejedelmi helyszínen. Összegezve, mindenkinek ajánlom aki még nem járt ezen a csodás helyszínen, látogasson el ide és ismerje meg Őseink mindennapjait. Kéktúrázás során pedig kötelező időt szakítani rá! Innét is köszönjük Szabó Péter Igazgató Úr kedvességét, szakértő vezetését, további sok sikert kívánunk!

Nagyon elhúzódott ez a kellemes időtöltés, de egyáltalán nem bánkódtunk, hisz roppantul élvezte az egész csapat a látogatást. Volt még egy örömteli hozadéka a késlekedésnek, hisz a program végére az eső is elállt, a szél elkergette a fellegeket és még a az erős légáramlat is csillapodott, így frankó túraidő kerekedett! Az eredeti indulás helyett több mint egy óra késéssel csaptunk bele a lecsóba és helyeztük üzembe Magyar királyi Kincstári túristalábainkat. A halasztódásnak köszönhetően a békebeli bemelegítőmozdulatsort ezúttal elhagytuk és csak kacsintottam állandó túratársamnak, ki persze vette a lapot és amúgy Bergendysen rögtön az ötödik sebességbe kapcsolta a tempót, amit aztán a falu végén az utánégetők begyújtásával még fokozott is, így elég gyorsan hosszúra nyúlt a sor és evidens, hogy a végén szerénységem rótta a métereket.

Csak egy apró momentum, a mai vidéki Magyarországról. Ahogy átkeltünk a Karos- Szerdahelyi csatorna hídján, éktelen hangzavarra lettünk figyelmesek. Jobbra pillantván látjuk ám, hogy a csatorna melletti parkban, sportpályán bőszen rotyognak a bográcsok és mennek a tüzek. Látjuk ám, hogy a helyi kisebbség ünnepel valamit bőszen. Hangosan bömböl lakodalmaslajos, megy a kurjongatás és a többség már nem a környező fákat, hanem azok őket támogatja. Mindez szombat délelőtt 11 után pár perccel! Mi lesz itt vaj'h estére? A falu kicsiny központja után az Alföldhöz képest "komoly" dombot másztunk meg, miközben elsuhantunk a református és a görögkeleti Pantokrátor templomok mellett. Ezek megismerését időszűke végett következő Alföldi Kék bejárásunkra halasztottuk! Hamarosan átbuktunk a kicsiny domb nyergén és a falu szélső házait is elértük. Ekkor gurult mellénk a határrendészet járőrkocsija, biztos bejelentést kaptak valami szedett- vedett hátizsákos sokadalomról, de ahogy ránk néztek és még az ismerős Polgármestert, Laurát is felfedezték csak intettek és adtak egy kövér gázt.

Hamarosan a Szlovák határ felé vettük az irányt, a horizonton a Nagykövesdi- hegy és a Nagykövesdi- vár tűnt fel, de balra fordulván már aznapi célunk a Sátoros hegyek vonulatai is kirajzolódtak. Ez a fenséges látkép bizony ma egész nap elkísért bennünket és jelentősen emelte hangulatunkat. Gyors ütemben érkezett Kedvesem az államhatárt képező Felsőberecki-csatornához, ahol bevárta a lemaradókat. Mikor az utóvéd is odaért, csak ennyit mondott: "- Mi már pihentünk, megyünk tovább!"

Ez ugye a hátul jövőknek mindig rohadtul jól tud esni, de hiszen ők már útközben pihentek. Pár percet azonban mégis adott, hogy fényképezhessük magunkat a poén kedvéért, amint átlépünk szlovák területre.

Ezután balra átot vezényeltem és egy hosszú, de nem unalmas menetelés vette kezdetét a csatorna töltésén vizes fűben, néha sáros talajon. Elsővel megvigasztaltunk mindenkit aki még nem járt erre, hogy bezony ezután egészen Sátoraljaújhely határáig gáton fogunk menni, csak a vízfolyások fognak váltakozni. Sokáig kanyarogtunk a határsávban, ám egyszer csak egy éles balrával elkanyarodtunk tőle és már Felsőberecki első házai adták az irányt. Elérvén a hidat melyen betérhetünk a faluba, komoly meglepetésbe ütköztünk. Hisz a híd előtt várt Bennünket Horváth Tibor Felsőberecki polgármestere ki komoly vámot "szedett" a faluba való belépésért. Ugyanis minden felnőtt belépőnek meg kellett kóstolni a falu párlatát. Na megint inni kellett! Soha rosszabb vámszedést! Mi máson, mint a falu leghosszabb utcáján, a Kossuth Lajos utcán folytattuk a gyaloglatot a végleg bezárt bót- kocsma kombónál lévő bélyegzőig, ahol rövid pihenőt vezényeltünk.

A padoknál ki- ki vérmérséklete szerint letelepedett, elvégezte az igazolásokat és frissített is. Közben polgármester úr bőszen kínálta itt is a nagyérdeműt, de közben elmesélte a falu rövid történetét, mely szerint a mocsaras, ingoványos terület már a szláv korban is lakott rész volt. A természeti adottságai megvédték a támadó hordáktól, de annál többet szenvedtek a természet szeszélyeitől, elsősorban az árvizektől. A terület földesurai a környéken megszokott családokból kerültek ki, ugyanazokat a neveket hallhattuk újfent. Érdekesség, hogy a napjainkban alig több mint 200 lelkes faluban három felekezet templomát is megtalálhatjuk. Eredetileg fából épült római katolikus templomát egy árvíz nyomtalanul eltüntette, mai kőtemplomát 1787-ben szentelték fel Szentlélek néven. Református temploma 1790-ben, a Szent Kereszt Felmagasztalása titulust viselő görög katolikus temploma 1925-ben készült el.

Jelenleg elég intenzív turizmus jellemzi a települést, hisz érinti az AK nyomvonala, de a bakancsos turistákon kívül sok kerékpározni, kajakozni vágyó is felkeresi, hogy a modern, jól felszerelt Bodrog Turistaház- és Kempingben töltsön el pár napot aktív pihenéssel.

Hallgattuk volna még Tibit, de az idő nagy úr, szedelőzködni kezdtünk, de nem mentünk messze, hisz kedves házigazdánk megmutatta, bemutatta nekünk a falu legfőbb kincsét, a több mint 125 esztendős Mailáth József szivattyútelepet. Az állandó Tisza- és Bodrog áradások nagy kihívás elé állították a Bodrogköz gazdálkodóit, tulajdonosait. A Tisza szabályozásával párhuzamosan megalakult a " Bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat" 1846-ban. Fő védnökei gróf Széchenyi István és gróf Mailáth Antal voltak. Nehézkesen, döcögősen mentek a dolgok és az árvizek tették a dolgukat. Aztán lassan- lassan egyre több vízvédelmi műtárgy épült a Bodrogközben. 1895 a környék legfőbb földesurának, báró Sennyey Miklósnak, a Társulat alelnökének az indítványára az elnökség elrendelte a Felsőberecki- csatorna és a hozzá tartozó műtárgyak megépítését, hogy az állandó árvizek révén kialakult belvizeket visszaemeljék a Bodrogba. Felsőbereckiben előbb a kétméter nyílású betonzsilip készült el, majd 1897-ben helyezték üzembe a szivattyútelepet, melyet gróf Mailáth Józsefről neveztek el.

A Szivattyútelep 2 hatalmas Schlick- Nicholson gőzszivattyúja a Schlick- féle Vasöntő és Gépgyár RT.-ban készültek 1896-ban. Érdekesség, hogy vasúton szállították Sátoraljaújhelyre, onnét pedig ökrös szekerekkel vitték a helyszínre. Miután az elkészült betonalapra szerelték a hatalmas monstrumokat, maga a szivattyúház és a hatalmas tégla kémény csak ezek után került megépítésre. A két 232 indítási lóerővel hajtott szivattyú 1897-ben kezdte meg a szolgálatot és 3,5 m vízszintkülönbözet mellett 2500 liter vizet nyomtak át a Bodrogba másodpercenként! A hatalmas kazánteret fával, szénnel fűtötték a nap 24 óráján keresztül, fogyasztása 360 kg szén óránként. A szivattyútelephez gépházak, szertárak, szénraktárak, felügyelői és gépészlakások is tartoztak. A hatalmas gépek évenként átlag 488 órát működtek, de volt olyan esztendő amikor több mint 2500 órán keresztül volt rájuk szükség. Napjainkban szerepüket villanymotorral hajtott szivattyúk vették át, bár az üzemen kívül lévő szivattyúk ma is példásan karbantartottak, olajozottak és bármelyik pillanatban üzemképesek. Az országban ezekkel együtt négy ilyen, ma is üzemképes szivattyú található.

Érdekes ipartörténet látogatás volt, mely után Horváth úr még elkísért a falu másik ékkövéhez, a Turistaház-és Kempinghez, ahol mindenki elvégezhette akár folyó ügyeit is, majd hatalmas köszönet után elbúcsúztunk vendéglátónktól és megígértük, hogy fogunk még találkozni. Eztán újra gátra hágtunk, ezúttal a Bodrog gátját vettük birtokba és kezdtük meg rajta hosszú vonulásunk. A 65 km hosszú Bodrog tót földön az Ondava és a Latorca egyesüléséből ered, partján a legfontosabb település a Bodrog parti Athén, Sárospatak. Tokajnál egyesül a Tiszával. Bár hajózható, de csekély vízi jármű közlekedik rajta, bár napjainkban egyre jobban kezdik felfedezni a vízitúrázók.

Könnyen járható, döngölt a gát koronája, így elég haladós tempót tudtunk diktálni rajta, néha rápillanthattunk a nyílt víztükörre, majd a vadregényes Bodrog- holtág kötötte le figyelmünket. Mire észbe kaptunk már az Alsóberecki határában található Bodrog hídnál toporogtunk átkelésre várva. A boldog békeidőkben itt nem volt szükség hídra, a Bodrogköz települései más útvonalon érték el a térség központját, Sátoraljaújhelyt. Ám a szégyenteljes Trianoni- békediktátum szükségessé tette egy új Bodrog híd építését, melyet Folly Róbert tervei alapján 1924- re fel is építettek. A híd a tervezési, építési hiányosságai ellenére egészen 1944-ig bírta a strapát, akkor a német visszavonuló katonaság a ruszki hordák előtt felrobbantotta. Újjáépítésére 1947-ben került sor, de ez csak egyirányú forgalomra volt alkalmas. A jelenlegi háromnyílásos vasbeton híd 1967-ben épült.

Folyóátkelést követően pár lépés erejéig koptattuk a 381-es út aszfaltcsíkját, majd újra gátra ugrattunk. Páran nyafkák, hisztisek szomorúan vettük tudomásul, hogy még 7,5 km dögunalmas gátmenetelés vár ránk. Bár ezúttal a folyamatosan előttünk lebegő cél, Sátoraljaújhely és a várost körül vevő méretes hegyek látványa a monotóniát erősen csökkentette. Haladósan, anekdotázva tettük egyik- lábunk a másik elé. Röpködtek a poénok, történet mesélések és mély beszélgetések, új barátságok szövődése. Ebből a hangulatból a Ronyva torkolata zökkentett ki bennünket, innét már az ő töltésén fogunk tovább kutyagolni. Az 51 km hosszú folyó/patak a mai Szlovákia területén az Eperjesi- hegységben ered, Felsőregmec és Sátoraljaújhely között a határkijelölők a folyót határozták meg, mint határvonal.

No ezen a részen már kezdett a potméter bennünk, vadonatúj Kék kör teljesítőkben feljebb csavarodni, hiszen már csak alig pár lépés és Tóni másodszor, míg Gabi, életem párja és szerénységem először mondhatja el magáról, hogy körbe gyalogoltuk az országot! És ugyanez elmondható Tóni Indigó vakvezető labradorjáról, ki több mint 2550 km-en volt Tóni másik hű társa Gabi mellett. Tudtommal munkakutya még nem járta körbe az országot, ebben Indigó az első.

Ezen a szakaszon már az izgatottság vett erőt rajtunk, újult frissességgel trappoltunk a cél felé. Már nem is vettük észre a gáton kutyát sétáltató urat, a régi lerobbant hidat, és még a szokásos csatkiáltást is el- el sütöttem jó néhányszor. Rövid aszfaltátkelés, kis dzsungeleskedés a régi, felhagyott vasúti síneknél, és máris a 37-es főút melletti járdát koptattuk. Flikk- flakk, Hősök tere, aztán vagy 200 m és elértük a K+ jelzést, ahol tényleg bezárult a kör! Hisz anno amikor az OKT-t jártuk, ezen a jelzésen jöttünk le a Nagy- Nyugodóról és most az AK-n befoltoztuk a képzeletbeli csíkot. Nagy öröm, lapogatás, pár elmorzsolt könnycsepp mind kedvesemnél, mind nálam. Utunk végére értünk, de nem a mai túra végére!

Ugyanis az AK utolsó pecsétje a vasútállomáson lakik, azt még mindnyájunknak be kell ütnünk az igazolófüzeteinkbe. Kényelmesen, andalogva tettük meg Zemplén fővárosában a még visszalévő majd egy km-t a szombat délután lévén kihalt városban. Néha elkurjantottam a szokásos csatakiáltásaim egyikét és máris újból a váróteremben toporogtunk és vertük be büszkén a pöcséteket, mi az utolsót ezen az Ország kerülésünkön.

A nap még nem ért véget, hisz kivonultunk a peronra és a szokásos pezsgőbontás után koccintottunk a napra és a sikeres teljesítésekre. Búcsúzóul elénekeltük még az ikonikus nótát, az Indulj egy útont, mellyel Rockenbauer Pálra emlékeztünk! Érzékenyen köszöntünk el egymástól és integettük el egymást! Kedvesem és szerénységem köszönjük, hogy velünk tartottatok, reméljük lesz még alkalmunk együtt taposni az ösvényeket!

Páran, kiknek a városban volt a szálláshelye azon melegében elzarándokoltunk a tegnapi étterembe, ahol ma inkább olaszos menüvel ünnepeltünk, és persze a jól megérdemelt tüskék, sörök, borok sem maradhattak el. Szállásunkra térve Életem Párjával még egy üveg minőségi champagn-al ünnepeltük meg álmunk teljesülését!