A CSINGERVÖLGYI BÁNYÁSZOK NYOMÁN A VÍZKERESŐK ÚTJÁN                                             2022.12.29.

Szerencse fel! Szerencse le!
Ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg,
Mint bérctetőt a fergeteg.

Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én.
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívemben bányász legyen.

És hogyha majd a föld ölében végóránkat éljük,
Isten kezében életünk, Ő megsegít reméljük!
S te kisleány, ne bánkódjál,
Bányásznak halni szép halál,
Egekbe szállani fel, fel!
Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel!                                                                                                                                                                                                      Bányászhimnus(keletkezett 1880 környékén Selmecbányán          

           

                                                                                                                                                                      

A Vízkeresők Útja tematikus útvonal az "Ora et Labora!- Imádkozzál és dolgozzál!, avagy összefogással a helyi kulturális értékek integrált bemutatásáért nevezetű pályázat alapján lett kiépítve 2010-ben. Az ajkai kistérség öt települése (Ajka, Csehbánya, Halimba, Kislőd, Magyarpolány) ipartörténeti, kulturális és szellemi valamint egyedi tájértékkel bíró vonzerőinek integrált fejlesztése valósult meg. A projekt keretein belül megismerhetjük a csingervölgyi Bányászati Múzeumot, a halimbai Gyógynövénykertet, a kislődi Egyháztörténeti gyűjteményt, a magyarpolányi Kálvária lépcsőket és stációkat, a csehbányai Ökörmezei- forrásokat, miközben a Déli- Bakony páratlan szépségű forrásait, víznyelőit és barlangjait, egykori táróit is érintjük nemegyszer hatalmas montánbükkök alatt túrázva. 

A Vízkeresők Útja érintőpontos túramozgalmat Wittner Csilla és Németh Tamás alapította és koordinálja. A mozgalom célja a tematikus út által érintett források, patakok, víznyelők megismertetése a természetjárókkal. A teljesítés három szinten történhet, a szint a begyűjtött pontszámtól (1, 2, 3 ) függ, egy érintőpont pontértéke a megközelíthetőségtől, útminőségtől függ. Az alapszinthez 10 pont szükséges, ezért egy hűtőmágnes jár, a középszint 20 pont és a díjazás egy sörnyitó.  A legmagasabb szinthez az összes pont megszerzése szükséges,28 és a díjazás pedig egy kitűző. A fokozatok díjazását az igazolófüzet ára tartalmazza. Az igazoló füzeteket Csillánál és Tamásnál lehet megvásárolni, elérhetőséget a HeyJoe.hu weboldalon találhattok.

Nekünk már régóta a birtokunkban volt az igazolófüzet, de a teljesítést folytonosan halogattuk. Aztán 2022 júniusában a Kab-hegyen voltunk egy barlangászcsoporttal, erre a rendezvényre az unokáinkat is elvittük. A táborhelyünk a Sárcsi- kútnál volt, mely a mozgalom egyik érintőpontja is. Ekkor jutott eszünkbe, hogy nekünk van ilyen füzetünk. Az első kód megkeresése annyira lenyűgözte a fiúkat, hogy nekik is szereztünk be füzeteket és velük együtt fogjuk teljesíteni a mozgalmat és ezzel ők is megszerzik életük első jelvényeit. Bevezetésként rövidebb túrák alatt fogjuk megkeresni a kódokat, hogy aztán a későbbiekben hosszabb távokra is tudjanak jönni velünk. Ez alkalommal az Ajkához tartozó Csingervölgy  bányászkolónia környékén ismerkedtünk meg a környék forrásaival, víznyelőivel, egykori táróival és fedeztük fel a dicső múlt kissé megkopott emlékeit és szembesültünk azzal, hogy bizony a bányászat komoly veszélyeket rejt magában. 

Csingervölgy településnek elévülhetetlen érdemei voltak Ajka iparvárossá fejlődésében, miután a Kiegyezés évtizedében(1865) Hantken Miksa, a kor legkiválóbb geológusának kutatásai alapján  barnaszenet tártak fel Felső-Csingeren  a Puzdor- család birtokán. A keresést Puzdor Gyula földbirtokos finanszírozta, majd a család bányatelket nyitott. A kezdetektől  az utolsó bánya bezárásáig (2004) összesen 21 mélyművelésű aknát mélyítettek. A Puzdor család aztán röpke négy esztendő alatt beleunt  bányászatba és a kitermelési jogot tovább értékesítette a pesti Kohen testvéreknek 1869-ben. Aztán alig telt el három esztendő és újabb tulajdonosváltás történik, 1872-től a bécsi Union Bank Vereinnek, mely még ugyanabban az évben túl is ad rajta. Az új tulajdonos a bécsi Szénipari Egyesülés, akik komolyan gondolták a bányaüzemeltetést, első lépésként megépítették és üzembe helyezték a vasúti szárnyvonalat Ajka vasútállomás és az akkor még önálló település, Csingervölgy között. Egészen 1923-ig voltak az egyre szaporodó bányák üzemeltetői az Ajkai-szénmedencében. 1923-től az Ajkai Kőszénbánya Rt. Budapest művelte a tárókat.

1945-ben aztán a második világégést követően az új rendszer első dolga volt, hogy az ország bányáit államosítsa, ezt az ajkai bányák sem kerülhették el. A "nagy szocialista eszme" aztán központi előírások szerinti kitermelést várt el, egyre nagyobb volumenben gondolkodtak az elvtársak. Ehhez modern gépeket állítottak hadrendbe és csak dőlt a szén a bányákból. Sztahanovista versenyeken több száz százalékos teljesítmények sora váltotta egymást, Csingervölgyön az ország egyik legmodernebb vájáriskoláját alapították. 1950-ben a "nagy elme" az addigi önálló kis bányászfalukat (Csingervölgy, Bódé, Viktortelep, Csékút ) Ajkához csatolták és létrehozták az egyik szocialista mintavárost. Virágzott a bányászat, virágzott a város, új üzemek, gyárak erőművek létesültek. Hullottak a kitüntetések melósnak, főnöknek egyaránt. Sorra épültek a munkások jólétét, pihenését, kikapcsolódását segítő parkerdők, sportpályák, kultúrházak, Csingervölgyön a Bocskor- hegy oldalában még sípálya is épült, akkor modernek számító felvonóval egyetemben.

Az ajkai szénmedence megnyitásának 100. évfordulójára megnyitották a csingervölgyi Bányászati Múzeumot, mely hazánk első szabadtéri skanzen műszaki emlékmúzeuma. A múzeumot 1960-ban kezdték kialakítani az Ármin- akna gépházaiból, több éves romeltakarítás, felújítást követően került sor az ünnepélyes átadásra a 100. évfordulón. A következő hosszú esztendőkben elkészült a Bányászati Múzeum környékén a  géppark , a hatalmas gépszörnyekkel, melyek a fejtést tették könnyebbé. A szabadtéri részen jóformán minden, a bányászatban használt eszközt szemre vehetünk. A kisebb eszközök, mentőfelszerelések, lámpák pedig az egykori kovácsműhelyben, transzformátorházban kaptak helyet. Ugyancsak megépítettek egy 55 m-es bemutató tárót, ahol testközelből ismerkedhetünk meg ennek a nehéz, embert próbáló szakmának a rejtelmeivel. Érdekes, szívfacsaró látvány a kültéri bemutatóhely központi részén lévő szénnel megrakott csille, melynek a következő a felirata:

" Utolsó csille szén;  2004. Szept. 3.  Ajkai Szénbányák 1865- 2004 "

Külön objektumban, az egykori bánya-mentőállomás épületében kapott helyet az Őslény - és kőzettár, ahol Hantken Miska munkásságának egy külön termet szenteltek. A múzeum 2010- ben a cikk elején bemutatott projekt keretében újult meg. A Múzeum a táblák kiírása szerint egész évben látogatható, de a mostani zaklatott világban bizony ünnepek között is zárva találtuk.

Aztán a dicsőség egén előbb fátyolfelhők, majd viharfelhők kezdtek gyülekezni, gazdasági, politikai és környezetvédelmi okokból világszerte elkezdték "kiátkozni" a szenet, egyre kevesebbre volt szükség és azt is a jobb minőségből igényelték a megrendelők. A fejlett világban egyre- másra zártak be a szénbányák, ez hazánkat sem kerülte el. Az ajkai bányászatot a bakonyi Hőerőmű éltette még, de 1991- től ők is egyre kevesebbet vettek át, a bányák túltermeléssel küzdöttek. Aztán eljött a gyászos 2004-es esztendő, ekkortól az ajkai hőerőmű import szénre és faalapú tüzelőanyagra állt át és 139 dicsőséges és dicstelen esztendő után, nehéz időket átélve bezárt az utolsó barnakőszénbánya az ajkai szénmedencében.

A Csingervölgyi Ármin aknában történt hazánk második legsúlyosabb bányakatasztrófája. 1909. Január 14-én a reggeli műszakban 259 dolgozó lépett be a szállítókasba, de csak 204 tért vissza. 55 bányász értelmetlen halált lelt a mélyben. Az akna 80 méter mélyen lévő szellőző berendezése karbantartás közben belobbant. A kezelő jószándékuan kikapcsolta a berendezést, de ezzel nem tudta megállítani a lángok tovaterjedését, sőt nagyobb bajt okozott. A füst egyre nagyobb lett, mindent ellepett. A lent lévő bányászok először fel sem fogták a dolog veszélyét, de ahogy nőtt a füst úgy nőtt a pánik is, egymást taposták a szerencsétlen emberek. Az életösztön mindenkit hajtott, a 8 személyes felvonóba 11-en szálltak be, a kas elakadt, így a mentés is abbamaradt. Aki lent maradt, arra a biztos halál várt. Több család két- három tagját is elveszítette, sokan több gyerekkel lettek özvegyek. A szerencsétlenség áldozatai bódéi, csékúti, ajkarendeki, kislődi, városlődi, úrkúti iletőségűek voltak, de a legtöbb áldozat érthető módon a felsőcsingeri bányászkolónia tagja volt. A 24 hős bányászt a a felsőcsingeri temetőben egy 2 méter széles és 15 méter hosszú közös sírba helyezték örök nyugalomra. Sírjukat fekete márvány síremlék jelöli, réztáblákon olvashatjuk hogyan következnek a sírjaik egymás után a közös sírban. A Bányászati Múzeum 1965-ös megnyitásakor az aknaházban egy márvány emléktáblát helyeztek el, felsorolva az 55 áldozat nevét. 

Ezekkel,nem a legvidámabb tudnivalókkal kezdtünk bele mai rövid túránkba melynek során a Köves-árok és a Peres- erdő izgalmas forrásait, víznyelőit ismertük meg a Kab-hegy Észak- nyugati oldalában. A 400 m környéki marcona hegyek közé zárt szűk völgyben a máshol jellemző kellemes időjárással szemben tél fogadott. Mínusz 1-2 fok lehetett mikor kikászálódtunk gépesített járművünkből a szépen karbantartott Bányászati Múzeumnál lévő parkolóban. A környező épületek, az ásványtár és az egykor impozáns Park vendéglő azonban lesújtó képet festenek, látszik rajtuk az elkerülhetetlen vég. Még ebben az állapotban is felidézik azonban a dicső múltat. Mivel zárva volt a múzeum, a szokásos bemelegítő mozdulatokat követően rögtön beizzítottuk Magyar Kincstári turistalábainkat  és a K+ jelzésen haladtunk egyre beljebb a fagyott talajú völgyben,

Először az 500 m hosszú, enyhe lejtésű, kék jelzésű sípálya mellett haladtunk el, mely teljes egészében a Nyert- erdőben  halad. A 20 méter széles sípálya használhatósága teljesen az időjárástól függ, már évek óta nincs használatban, legutoljára 2010 telén üzemelt pár napot. A valamikor modernnek számító tárcsás felvonó műtárgyai dacolnak az elmúlással, kész csoda, hogy az elemeket ügyes kezű fémgyűjtők nem hordták szét. Mikor még űztük ezt a sportot is, egyszer jártunk itt és kellemes emlékeink vannak a pályáról, bár egy napra nagyon kevés volt, hamar ráuntunk. Sajnos térdeink végett jó pár éve már nem tudunk lécet csatolni, pedig nagyon klassz dolog siklani a végtelen hópaplanon.

Innen alig tettünk meg pár lépést és újra meg kellett álljunk, hisz megérkeztünk ahhoz a 80 m mély légaknához, melynek a mélyén a szellőztetőgép begyulladása okozta tragédia történt 1909-ben. Az aknát 1973- ban tömedékelték be, jelenleg a zárófedélen egy márványtábla emlékeztet a szerencsétlenségre. Bár a szöveg ma már elmosódott, olvashatatlan, így egy 2012-ben készült fotót teszek be a cikkbe, de az emlékezés virágai, mécsesei most sem hiányozhattak a kissé leromlott állapotú emlékműről.

Hatalmas erdei tornapályán vágtunk át, erdészházak és turistaházak mellett suhantunk a fagyos fűben. Nevetlen erecske mellett kezdtünk el emelkedni, befagyott tócsákat kerülgetve. A fiúk ezt nagyon élvezték, próbálgatták szerencséjüket, hogy meddig tartja meg őket a vékony jégréteg. Nagy volt az ováció mikor szerénységem pehelysúlya alatt az első lépésnél beszakadt a jég és bokáig süppedtem a sáros löttybe. Pár száz lépést tehettünk meg mikor a S+ jelzésre váltottunk és egy komolyabb emelkedő tornyosult előttünk. Be kell valljam töredelmesen, így ünnepek után nagyon nem esett jól, megtette jótékony hatását a sok evés- ivás. Bizony zihálva értem fel az első letörésig, ahol a fiúk már vígan vigyorogva vártak rám. Ráadásul a lejtőre rásütött a nap és felolvadt a föld, bokáig érő sarat képezve. Élvezték a gyerekek és a felnőttek egyaránt a sárdagasztást, csak legyen aki kipucolja majd a bakancsokat.

Vidáman érkeztünk meg a Vízkeresők útja táblához a Szerencse fel forrásnál, melynek neve  a környék gazdag bányászmúltjára emlékeztet. Ez nem egy foglalt forrás, így a kibukkanását csak sejthettük a mély szurdokvölgyben melyen át kellett kelnünk, nem kis tornamutatványok árán. Ez a hely a mozgalom egyik igazolópontja is, de a kódot ez alkalommal hiába kerestük a helyén, az eltűnt, így igazoló fotót készítettünk magunkról, majd hazaérve szóltam Tamásnak, hogy itt eltűnt a kód, melyet hamarosan pótolni fognak

.

Vadregényes, kalandos ösvényre váltottunk a SO jelen, hatalmas bükkök alatt, bokáig érő avarban törtünk egyre magasabbra a Jó szerencsét forrásig, mely szintén a bányászmúltról kapta a nevét. Ez a forrás sem működött jelenleg, de az előbbivel ellentétben ez már foglalt és mellette komoly kis pihenő és tűzrakó hely is van. Ki is  használtuk az időt és a kódkeresést követően megtízóraiztunk. Élvezték a gyerkőcök, nagyon jó étvággyal ettek, hisz el is fáradtak és ez egy jó bulinak is számított nekik. Kaja után játszottunk egy kis katonást velük, majd bő háromnegyed óra elteltével továbbálltunk.

A forrástól a K+ úton emelkedtünk tovább, elhaladtunk egy ismeretlen német katona sírja mellett, aki az itt dúló súlyos harcokban vesztette életét még a második világégés során. A bajtársai egy hatalmas tölgy árnyékába temették el. Innét hosszú nyiladékon, kerítés mellett haladtunk tovább, átkeltünk egy magasfeszültségű vezeték alatt, majd irányt váltva bozótosban törtettünk egészen a Macska-lik nevezetű víznyelőig, ahol a mozgalom újabb kódját kellett megkeresni a fiúknak.

A Kab-hegy északi oldalában fedezhetjük fel a Macska-lik víznyelőt, mely a Bakony leglátványosabb víznyelője, de hazánk egyik legszebbike is. A hegy bazalttakaróján összegyűlt csapadékot vezeti le a mészkő mélyebb rétegeibe. Télen hóolvadáskor, vagy csapadékos időben látványos vízesés jön létre, mely ha a téli hidegben befagy, látványos jégcsapok képződnek. Kútszerű aknájának 1935-ös alján pannonhalmi szerzetes barlangászok végeztek kutatásokat, mely során kisebb melléküreget tártak fel. 1961-ben Markó László vezette csapat tartott kutatásokat, de a nagy munkálatokat a folyamatos áradmányvizek semmissé tették, járható üreget nem tudtak feltárni. A nevét arról kapta, mert állítólag a víznyelő bejárata egy ásító macska szájához hasonlít egyesek szerint.

Mi sajnos olyankor voltunk amikor nem üzemelt a víznyelő, de a majd 50 méter átmérőjű víznyelőtölcsér  így is impozáns látványt nyújtott. A gyerkőcök ilyet még nem láttak, földbe gyökerezett a lábuk a csodálkozástól. Fotózás, frissítés és már fordultunk is vissza, lefele végig a K+ jelzésen haladtunk, de a meredekebb, napsütötte oldalakon olyan sárdagasztás következett, ami minket tapasztalt sarazókat is meglepett, de a fiúk nagyon élvezték, hogy egész térdig sárosak lettek mindenhol. Arról nem szól a fáma, hogy a szüleik ezt, hogy díjazták, mikor előkerültek a sáros csizmák, ruhák, mert ahogy az autóhoz visszaérkeztünk "Mamanyi" (így hívják a nagyanyjukat) átöltöztette őket csinibe.

Be volt még tervezve egy séta a Király- kúthoz, de ez a sáros, átázott cuccok végett eltolódott egy másik alkalomra. Így tettünk még egy autós városnézést Csingervölgy még általunk sem ismert részein. Meglátogattuk az egykori fényes idők lerobbant gyárüzemeit, a világ első kriptongyárát, bányaaknákat.

Lenyűgöztek a még a K und K idején épült egyen bányásztiszti lakások, melyek még ma is impozáns látványt nyújtanak, aztán a kontraszt a sima bányászlakások.....

Megálltunk még egy pillanatra a Csingervölgy nevet viselő 1890-ben készült gőzösnél, mely szolgálatba állítását követően 63 esztendőn keresztül szállította a szenet Csingervölgyből Ajkára. 1953-ban a MÁV tulajdonába került és ekkortól országjárásba kezdett, számtalan helyen teljesített szolgálatot. 1978-ban műemlék mozdonnyá nyilvánították és a Közlekedési Múzeum tulajdonában kerül. Kismaroson állítják ki, teljesen érthetetlen módon. A Csingervölgyért egyesület civil összefogással 2007-ben tudta kilobbizni, hogy a mozdony 54 év hányattatás után újra hazaérjen eredeti állomáshelyére, de a tulajdonjog továbbra is a Közlekedési Múzeumot illeti meg, melyre öles betűk hívják fel a figyelmet.

Ezután nem maradt más hátra, mint hazafele fordítani a kormányt, de útközben még egy jutalom pizzázás belefért a bátor felfedező kis lurkóknak. Haza érve éjfélig szóval tartották szüleiket, annyira fel spannolódtak, hogy ilyen későig mesélték a nap történéseit. Mi pedig öregesen, kivételesen egy-egy pohár "vadászmesterrel" jutalmaztuk meg magunkat. A kódkeresés hamarosan folyatódik.....

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

 Térkép és Szintrajz:   

                                     

   AK. 16. TÚRA  2022.10.10.                                        LÉTAVÉRTES- KEPECSTAG- LÉTAVÉRTES

 

A BIZTONSÁGI GYUFA FELTALÁLÓJÁNAK NYOMDOKÁN

"....Meissner tanár tehát dörzsölgette a barna ólomélegyet a kénvirággal üveg mozsárban, ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyulni.-de ez nem történvén, nekem hamar az jutott eszembe, hogyha kén helyett vilanyt vett volna, ez már régen égne. Ebből áll a találmány!...."

                                               Irinyi János 1817 Vértes-1895 Nagyléta

Sokat gondolkodtam négynapos túránk utolsó napjának tervezésekor, nem szerettünk volna túl hosszú távot bevállalni, de a kézenfekvő lehetőségek közül egyik  sem volt 25 km alatti. Kényszerűségből ezért a Létavértes környéki kurflit választottam, azt gondoltam rövidebbnek, de itt is sikerült több mint 26 km-t beletenni Magyar Királyi Kincstári turistalábainkba. Az előző napok homoktaposása után már ez egyáltalán nem hiányzott, hisz a legendás homoktenger talán ezen a részen teszi leginkább próbára lábaink mellett lelkünk világát is. 

Ritkán adatik meg a Kék körön, hogy körtúrában tegyünk meg egy etapot és végig a kéken tudjunk haladni. Nos a mai penzum során ez is eljött, hisz Létavértes környékén egy nagy kanyart tesz meg az AK, melynek során kiindulási pontunkra fogunk visszaérni miközben csodás réteket, lápokat, erdei szakaszokat érintünk és persze mindenhol a hatalmas homokmezők. Kálvinista Rómában már korán reggel elhagytuk szállásunk, minek köszönhetően már fél nyolc környékén ott toporogtunk a román határ tőszomszédságában lévő városban, melynek környékén már a kőkorszakban is éltek eleink.

 

Fázósan kecmeregtünk ki gépesített járművünk kellemes melegéből a kissé csípős őszies időbe Nagyléta centrumában ahol elég élénk volt az élet. Elslattyogtunk a Világháborús Emlékműhöz ahol fotózást követően belefogtunk a már szokásos bemelegítő törzskörzésekbe, nyújtásokba. Ezúttal szép számú közönség figyelte érdeklődve szokatlan mozdulatainkat, melyet elsőre nem tudtak mire vélni. Aztán egyszer valahonnan biztató beszólás érkezett, melynek hatására hatalmas ovációban tört ki a nézősereg. Persze szerénységemnek sem kellett több, ismétlésbe kezdtem, melyhez pár helyi erő is csatlakozott! Elszabadult a pokol! Röpködtek a kalapok a levegőben, már csak a helyi trottyos zenekar hiányzott, de ezt pótolta pár helyi erő füttyögése, kurjongatása. Jól indult ez a mai nap is, pedig még a lapos elő sem került (ma nem lehetett, hisz túra után jöttünk haza).  

...hogy klasszikust idézzek, "véget vetnek a zenének, s haza mennek a legények", mi pedig rögtönzött ismerkedést tartottunk Létavértes centrumának nevezetességeivel, Kossuth szobor, Mátyás király és Szent István díszkutak, Országzászló, Kossuth szobor, Nagylétai Református templom, Uszoda és Polgármesteri hivatal. Most csak felsorolás szintjén, hisz a városba még kétszer is vissza kell térjünk és akkor reméljük lesz időnk megismerkedni behatóbban is ezekkel az érdekes helyekkel, valamint akkor igyekszünk eljutni a Vértesi városrészbe is, ahol szintén sok érdekességet találhatunk. Pár kép a felsoroltakról és máris egy AK információs táblánál toporogtunk hogy elvégezzük mai első adminisztrációnkat és beüssük az ellenőrző pecséteket az ítinerjeinkbe.

Stemplizés után bő másfél km-t koptattuk a Baross utca kopott aszfaltját, mígnem a vasútállomás előtt letértünk róla. E hosszú gyaloglat során volt időnk felidézni a település történelmét. Maga Létavértes 1970-ben jött létre, amikor a nagy szocialista eszme országszerte település összevonásba kezdett. Ekkor Vértes és Nagyléta nagyközségeket is összevonták, megalkotva egy új települést, mely 1996-ban kapott városi rangot. Nagylétáról levéltárakban 1291-ből találhatunk feljegyzéseket, ekkor az Érmelléki falucska a bolondóci várispánság tulajdona, később a gróf Cseszneki család érdekeltsége lesz. 1609-ben Báthory Gábor fejedelemtől hajdúi kiváltságokat kap, majd a török hódoltság idején rövid időszakra elnéptelenedik. A 18. században mezőváros, fejlődését Trianon akasztja meg, ekkor a falu termőföldjeinek 40%-a kerül idegen ország kezére. 

Vértesről a 14.sz első harmadában olvashatunk a pápai tizedjegyzékben, első temploma az 1400-as években épül. Birtokosai között számtalan nemesi családot említhetünk, kik több máig látható kúriát is építettek. Vértes leghíresebb szülötte a hangtalan, biztonsági gyufa feltalálója Irinyi János. Családjának földbirtokai voltak Biharban, többek között Vértesen is. Iskoláit Nagyváradon, Debrecenben majd Bécsben végezte a politechnikumban. Itt jött rá Meissner Pál professzorának egyik sikertelen kísérlete közben a megoldásra, hogy hogy lehet az addig veszélyes és robbanékony gyufát biztonságosan előállítani. Az ekkor mindössze 19 éves korszakos kémikus a találmányát eladta egy gyufagyárosnak Rómer Istvánnak. Sajnos ez sokba került az ifjú feltalálónak, hisz nagyon sokáig nem őt tartották a biztonsági gyufa feltalálójának, hanem Rómert. Ez csak azután változott meg, amikor több ismert egykori barátja is felszólalt az igazság ügyében.

A már ismert alkimista az 1848-49- es szabadságharcban komoly szerepet játszott, őrnagyi rangig vitte, ő volt az ágyúöntés és a puskaporgyártás irányítója, valamint az állami gyárak felügyelője. Börtönbüntetését követően csak a tudománynak élt, több sikeres könyvet publikált az új szemléletű kémia terjesztésének érdekében. Közben erősen szódás szikes birtokain kísérletekbe fogott a termőföld javítására, melyet gipsszel képzelt el. Ezek a kísérletek azonban annyira megviselték anyagilag, hogy könyvelői állást volt kénytelen vállalni Debrecenben, hogy családját el tudja tartani. Emlékét Vértesen emlékház őrzi, a sírja is ott található. Idáig jutottunk gondolatainkban mikor az 1894-ben épült, de 2009-ben bezárt,  Debrecen- Nagyléta vasútvonal egykori végállomásának közelében megkezdtük a mai napra rendelt homokrugdalást.

Nem mondhatom, hogy hiányzott az apró szemcséjű, süppedős homok, de tenni ellene nem tudtunk, így most én szólítottam fel állandó túratársam, hogy kapcsoljon ötödik sebességbe, hogy egy újabb klasszikust idézzek. Csak úgy suhantunk a széles homoksztrádán a Mosontakert szépen rendben tartott tanyái, pincéi, ahogy errefelé nevezik, a pajták irányába. Ha nem tudtuk volna, igencsak meglepődtünk volna a rengeteg szőlőn, a homoki bortermelés egyik fellegvárához érkeztünk, az Átok- dűlőhöz.  Az Érmelléken évszázados hagyományai vannak a homoki szőlészetnek, a gazdák többsége ma is több évtizedes, nem egy esetben száz évnél is idősebb eszközökkel végzik ezt a fáradtságos munkát. Itt többségében hagyományos gyalogtőkés rendszerben művelik a kicsi parcellákat, a modern technológiák csak elvétve fedezhetőek fel. A szőlőfajtákból is több, máshol már kiátkozott fajtát ( Delavári, Izabella, Othello volt szerencsénk látni, kóstolni egy- egy fürtöt. Azonban hétköznap lévén most nem volt mázlink, mert egyik pincénél sem voltak, így a nedű kóstolása ezúttal elmaradt.

Bár a telkek, pincék példaértékűen gondozottak, de azért szomorú volt látni, a foghíjakat, melyek kezdenek elvadulni és bizony pár omladozó présházat is fel lehet fedezni. Az öreg- hegyen keresztül értünk ki az Újlétára vezető országútra melyen pár lépés erejéig a kék sáv is vezet, de mi most nem erre mentünk tovább, hanem éles balost vezényeltem és egy jelzetlen, pár tíz méteres szekérúton átkötöttünk a K+ jelzésre és a Nagy- legelő szélén értük el az AK másik szárán lévő kék jelzéseket. Innét visszafele vettük az irányzékot és a bokáig süppedő homokban elbattyogtunk egy csoda tanyáig, a Kepecs-tagig. Szó szerint battyogtunk, mert az ilyen mély homokban nagyon nehéz és fáradtságos az előre jutás.

Kepecs-tag a Hortobágyi Nemzeti Park fennhatósága alatt álló, több épület alkotta  tanya és mint Létavértes egyéb külterületei, botanikai különlegességei miatt természetvédelmi oltalom alatt áll, a Hajdúsági Tájvédelmi körzet része.Ugyancsak ilyen oltalom alatt állnak utunk további szakaszának egy részei, mint a Nagy- legelő, a Kék- Kálló völgye, vagy a Daru- láp. Ezeken a területeken több olyan ritka növényfaj is fellelhető, melyek hazánkban is itt találhatóak. Csak felsorolásképpen, a teljesség igénye nélkül a védett növények: Egyhajúvirág, Magyar kökörcsin, Homoki nőszirom, Homoki vértő, Pompás kosbor, Fényes kutyatej. A növényritkaságokon kívül több ritka állatfaj is megtalálgató a területen, példaképpen: Magyar szitkár, Vörös rókalepke, Magyar futrinka, Erdélyi földikutya, Elevenszülő gyík. A ritka növény- és állatfajok lelőhelyét fokozottan védik és villanypásztorral is körbeveszik, ezekre a területekre belépni tilos. Jelenleg a szakembereken kívűl csak az Alföldi kéktúrát járók kivételek ez alól, erre több helyütt is táblák hívják fel a figyelmünket.

Ahogy megismerkedtünk a körzet természetvédelmi értékeivel, az élvezeteknek adtuk át a helyet. Bekukkantottunk a hatalmas hodályokba, megvizuáltuk a díszlet gémeskutat, Asszonykám állatgondozónak, szerénységem pedig traktoros fiúnak csapott fel. Sőt az ott lévő egyik természetvédelmi őr  azt is felajánlotta, hogy mehetek egy kört az ősöreg MTZ-vel. Mondanom sem kell, persze, hogy éltem a lehetőséggel. Furcsa volt a modern gépjárművek után a szovjet technika, itt mindent erővel kell megoldani, még a kormányzás is kenyérszervós. Aki vezetett már ilyen technikát tudja milyen erő szükséges a kormány elfordításához induláskor, aztán ahogy jön a sebesség, könnyebb lesz forgatni a kereket. Már a kuplung benyomása is komoly lábizmot igényel, bizony ha nem vagy hozzászokva az első napokban könnyen támadhat a combfarkas is.

 

Szaladt az idő, talán egy órát is eltöltöttünk a tanyánál, közben azért frissítettünk, elvégeztük az adminisztrációt és hatalmas élményekkel léptünk a távozás mezejére. Újabb hosszú homokrugdosás vette kezdetét, hiába tértünk le a szekérútról, azon kívül sem volt leányálom a haladás. A nagy igyekezetben aztán benéztünk egy északi letérést és egyenesen kisuhantunk az Újlétára tartó országútra. Sebaj távolságban ugyan ott voltunk, és legalább pár száz méter erejéig aszfaltot kaptunk bakancsaink alá. Miután jó útra tértünk, újabb a környékre jellemző látványosság akadt a szemünk elé: a hatalmas tormaföldek! Gondoltuk kérünk, mert csak úgy felhúzni nem illik, de sajnos egyik hatalmas parcellánál sem volt senki. Eseménytelen átkelés a Villangó- éren, majd hatalmas kaszálón haladtunk egészen a Pungur-hegyi iskoláig, ami után jelzéseink a már említett villanypásztoron átlépve a szigorúan védett területre szólítottak bennünket.

Eseménytelenül teltek a kilométerek, az utolsó 2 kilométert már vegyes erdőben tettük meg, melyekben természetesen az akác az uralkodó faj, de sok más fajtát is láthattunk, szil, cser, tölgy, etc. Felüdülés volt elérni a Kék- Kálló- völgyi igazolópontot, ahol bekerültek ítinerjeinkbe az aktuális pecsétek. Az adminisztrációt követően a képzeletbeli háromszög másik szárnyán délnek vettük az irányt és hosszú kilométereken keresztül ballagtunk a hepe-hupás  erdőben, homokbuckára fel, homokbuckáról le. Élveztük a még nyári pompájában zöldülő erdőt, a rengeteg ehető és mérges gombát. Ez utóbbiakat onnét ismertük meg, hogy kalapjukat folyton a földhöz vagdosták.

Mikor már azt hittük elhagyjuk az erdőt, hát nagyokat tévedtünk, mert a következő bucka után folytatódott az erdei vándorlás. Egy idő után aztán az ösvény kiért az erdő szélére, ezután a Nagy-legelő és a számunkra ismeretlen nevű erdő mezsgyéjén hágtunk fel a buckákra, hogy aztán mint a jóllakott napközisek az ellenkező oldalon leszaladjunk róluk. Fogytak a méterek rendesen, szemünket legeltettük a végtelenségbe vesző kaszálón, néhol a horizonton fel- fel tűnt egy akol v. egyéb épület sziluettje. Vagy ezek délibábok lehettek? Vaj'h ki tudja? Az igazságot fedje jótékony homály!

A kék háromszög jelzésnél aztán kupaktanácsot tartottunk, hogy kitérjünk-e a Daru- lápi tanösvényhez, de ahogy az óránkra néztünk elvetettük az ötletet, hisz még ma haza is kell mennünk és az út a 400 km-t is meghaladja. Úgyhogy ezt a lehetőséget most köszönettel kihagytuk. Innét aztán újra a Nagy- legelő végtelen homokútján poroszkáltunk, élveztük az Alföld hamsítatlan csendjét és őszintén megmondom szüntelen Petőfi járt az eszembe. Újból megfogott a végtelen sík, magába szippantott az a végtelen nyugalom ami oly jellemző erre a tájra. A végtelenbe vesző horizontot csak néha szakította meg egy-egy épület, vagy a csendesen kérődző gulyák valamelyike.

Csak arra lettünk figyelmesek, hogy megint túl toltuk (Béláim), és a MOL telepnél járunk! Elhagytuk a túra hivatalos útvonalát, most viszont vissza kellett fordulnunk, hisz ennek a penzumnak a leglátványosabb szakasza következett, a Kossuth- kert Úri-dűlő nevet viselő szakasza. A reggeli indulásnál tapasztalt milliöbe csöppentünk. Csodásan gondozott homoki szőlők, kicsinosított pajták! ...... de pechünkre itt sem voltak egyik pincénél sem. A legdíszesebb présháznál elidőztünk, hisz ez a Tájház, melyben a környék emlékeit őrzik, de látogatni csak előzetes egyeztetés után lehet. Mi ezt elfelejtettük, így az előbb taglaltak végett sajnáltuk az időt, hogy megvárjuk a gondnokot. A pajta 1896-ban épült és a 100. születésnapjára újították fel és azóta ebben mutatják be a környékre jellemző paraszti bortermelés és szőlőművelés eszközeit.

Pár lépés múlva a Barna Pálinkafőző manufaktúra lelakatolt kerítésénél toporogtunk. Ebéd szünet volt! Pedig az annalesek szerint nagy élmény meglátogatni a kézműves műhelyt, ahol mind kóstolni, mind vásárolni van lehetőségünk jófajta párlatokat. Újabb élménnyel lettünk szegényebbek, úgy látszik a mai nem a mi napunk! Talán 150 m után végre aszfalt kanyarodott lábaink alá!  Most nem bántuk, hogy az utolsó 3,5 km-t országúton kellett megtenni, valóságos felüdülés volt. Ahogy hozzászoktunk a kemény talajhoz, Első begyújtotta a rakétákat és jelentős sebességgel robogtunk Létavértes irányába, de itt a kék jelzések már nem kísértek bennünket, hisz azok az Átok-dűlő felé tartottak, ahol már reggel volt szerencsénk járni.

Ahogy elértük a városka Baross utcáját, újfent megpillantottuk a kék sávokat, bezárult a kör! Innen már ismerős részen értük Létavértes központját, ahol egy ristrettoval és finom péksütivel frissítettünk és elégedetten huppantunk be autónkba, aminek kormányát hazafele fordítottam. Útközben az Alföld egyik híres útszéli csárdájában a magyaros gasztronómia remekeivel zártuk Nyírségi 4 napos túránkat. Hazaérve azonban nem maradhatott el a jutalom és a már szokásos pezsgődurrantás sem.

Egészségetekre!

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és Szintrajz: