2019. június 2., vasárnap

BARANGOLÁS A VADREGÉNYES „KICIKLA-SZURDOKBAN”

Hosszú-hosszú esztendők után végre sikerült nem munkával ünnepelni a munka ünnepét. Egy múltbéli adósságunkat pipáltuk ki, mivel a RP-DDK vándorlás során egy novemberi esős napon jártunk Nagybakónak környékén, és akkor életveszélyes lett volna felkeresni a Kőszikla-szurdokot.
Így ezt vettük célba. A túra nem volt egyszerű, fokozott figyelmet igényelt. Kalandosan, nyakig sárosan jártuk be a szurdokot, majd a Csibiti-forrást érintve elvándoroltunk Gelsére, ahol elhelyeztük az emlékezés szalagját a „turini remete” szobránál. Visszafele a nagy Kékre csatlakoztunk és az Árpád-forráscsoportot érintve értünk vissza az autónkhoz.

Zala megye dimbes-dombos, a magaslatok alig emelkednek 300 méter fölé, de a zalai ember nemes egyszerűséggel „hegyeknek” hívja őket. A dombok, fekvésüknek köszönhetően szőlőtermesztéshez jó adottságokkal rendelkeznek, amit a rengeteg parcella is jelez. Ha kimennek ezekre a birtokokra a zalai emberek, azt mondják, hogy „fömenyek a högyre”. Tehát ezek a „hegyek” egyszerre jelentik a magaslatokat és a szőlőparcellákat.

Fotó: Soós Margit

Nagybakónak „hegyek” közé ékelődött zsáktelepülés, tipikusan olyan hely, ahová az Isten is csak unalmában néz le. A falu utcái a Bakónaki-patak völgyében és a dombok hullámzását követve épültek, épületei gondozottak, ápoltak. A falu fölé magasodó dombok közül a Tukora-tetőn (313 m) emelt TV-átjátszó vonzza magára a tekintetünket. A hatalmas szerkezet, mint egy gigantikus óriás, őrzi, vigyázza a környéket. Mivel a torony aznapi túránkon majdnem végig a szemünk előtt volt, így tulajdonképpen ennek a barangolásnak a főszereplőjévé vált.

Fotó: Soós Margit

A falut oklevelekben először 1203-ban említik. A legenda szerint, amikor Könyves Kálmán ezen a vidéken járt, kitörött a hintójának a kereke. Egy Bakó nevezetű helyi molnár javította meg a kocsi kerekét, és vendégül látta a királyt, aki hálája jeléül az alábbiakat mondta: „Ezt az egész területet pedig adjuk Bakónak munkájáért és a szíves vendéglátásáért”. A török időkben a falu többször elnéptelenedett, az 1900-as évek elején több mint 1500-an lakták, aztán mostoha adottságai miatt megindult az elvándorlás. Jelenleg 400 ember él ezen az álmos, dombok közé bújt településen. Épített emlékei közül említést érdemel az I és II. világháborús emlékmű, a 18. században épült Szent István király római katolikus templom és a filmszínház. Legfőbb természeti értékei pedig a falu határában található Árpád (Eszperantó)-források és aznapi túránk csúcspontja, a Kőszikla-szurdok. A településen számos túraútvonal halad át, ezek közül legjelentősebb a RP-DDK és a Zöldtúra. A faluban turistaház is működik.

Fotó: Soós Margit

A reggeli órákban érkeztünk meg a kihalt településre, leparkoltunk a központban, és rövid sétára indultunk. Az átlagosnál több útszéli keresztet fotóztunk, ezek érdekessége, hogy piciny vaskerítéssel vannak körbevéve, és rendkívül gondozottnak tűnnek, nem egy közülük a 18. sz-ban készült. Megnéztük a templomot, a most művelődési háznak használt egykori mozi épületét, melyen talán mementóként meghagyták a „Filmszínház” feliratot. Ennyivel máris a végére értünk a rögtönzött városnézésnek.

Fotó: Soós Margit

Rövid cihelődés után nekiindultunk. Ismerős szakaszon haladtunk, rögtön egy kisebb emelkedővel kezdtünk, amely megfelelő bemelegítésnek bizonyult. Elhagyva a falu szélső házát jót röhögtünk, eszünkbe jutott, hogy a Kék vándorlás közben itt egy hatalmas vendégmarasztaló, cuppogós zalai agyagtócsán kellett átkelnünk, amely az egyik bakancsomat magába szippantotta. Így kezemben egyik bakancsommal keltem át a dagonyán. Pillanatokon belül elértük az elágazást, ahonnan már a ritkás kék háromszög jelzéseket követtük. Hangulatos, ligetes részen, enyhe emelkedőn értük el a Kőszikla-szurdokot, melyet a helyiek „Kiciklaként” ismernek.

Fotó: Soós Margit

Az ember nem is gondolná, hogy egy dombos vidéken ilyen vadregényes, egyedülálló, érintetlen csodára bukkanhat. A homokkőbe és márgába ékelődött vízmosta Kőszikla-szurdok Zala megye egyedülálló érdekessége. A meredek, egyre mélyülő sziklafalak szebbnél-szebb formákat mutatnak. A szurdok alján csörgedező víz a rétegesen elhelyezkedő homokkövek alól és az úgynevezett könnyező falakból szivárog. Ez a ritka jelenség általában esőzéseket követően figyelhető meg. Nekünk ezúttal szerencsénk volt, több helyütt is találkoztunk ezzel a nem mindennapi természeti jelenséggel. A szurdokban rengeteg májmoha található mely a sziklákat borítja be, de a mikroklímának köszönhetően több ritka faj is látható, pl. lónyelvű csodabogyó, madárfészek kosbor, stb. A túra különösebb erőnlétet nem igényel, de csak fokozott figyelemmel látogatható a veszélyes szakaszok, létrák miatt. Túrázás havas, jeges időben nem ajánlott, sőt esős, csapadékos időjárás esetén is adódhatnak veszélyes helyzetek az erodált oldalfalak, lefagyott lépcsőfokok miatt!

Fotó: Soós Margit

A szurdok elejét egy információs tábla jelzi, melyen egy, a helyi védettségre utaló tábla is található. Számomra szinte felfoghatatlan, hogy ez a maga nemében páratlan természeti érték nem kapott magasabb védettségi besorolást. A szurdokba lépve mintha egy másik világba, egy kalandregénybe csöppentünk volna, ahol elásott kincsekért, aranyért kelnének versenyre a bátor kalandorok. Az addigi ligetes táj vadonná változott, sejtelmes félhomály fogadott, ahova még délben is csak éppen besüt a nap.

Fotó: Soós Margit

Hatalmas, vízmosta és meredek oldalfalak között vezetett a vékony ösvény, mely az erózió miatt néhol egy lábnyomnyira szűkült, könnyen lehetett volna métereket szánkázni a meredek mederfalon. Az elmúlt évek viharainak nyomát is felfedezhetjük, mindenfele ledőlt fák, melyek nem egyszer a járást is nehezítik. A kiépített lépcsőknek sokszor nem vesszük hasznát, mivel több leomlott, az agyagos sár pedig roppant csúszós. Így többször marad a csörgedező meder a továbbjutásra. Ott sem jobb a helyzet, a ledőlt fák, kövek nehezítik a járást. Ezek a nehézségek azonban mit sem számítanak, mert a csoda magával ragad, szinte euforikus a hangulatunk. Ügyet sem vetünk rá, hogy combközépig sárosak vagyunk.

Fotó: Soós Margit

Aztán egyszer csak elfogyott az ösvény, hatalmas homokkő sziklák állták utunkat. Itt a feljutásnak csak egy módja van, a kiépített létrák. Ezekből összesen öt rövidebb-hosszabb van itt, de mindegyikük meredeken tör felfele. Tériszonyosoknak jó edzőpálya. Mivel tudvalevőleg nekem is legendás magasságfóbiám van, ezért jó darabig toporogtam, mint lúd a jégen, mire rászántam magam az indulásra. Először első menyasszonyom ragadta meg a lépcsőfokokat, aztán mi következtünk: én és a majré. Egy létrán mindig csak egyikünk mászott, fent első mindig bevárt. Aztán lassan csökkent rajtam is a nyomás, és kezdtem élvezni a szépséget. Mire felértünk, a pólóm nem is izzadt, hanem habos volt. Embert próbáló szakaszon voltunk túl, de az élmények mélyen beégtek az emlékeinkbe.

Fotó: Soós Margit

Felérve az utolsó létrán, kifújtuk magunkat, meglapogattuk egymás hátát, és tovább álltunk. Hamarosan kiléptünk az erdőből, és máris ott magasodott előttünk a tv-átjátszó állomás. Úgy állt ott, mint egy gigantikus óriás, aki a környéket felügyeli, vigyázza. Ha adótorony közelébe érünk, mindig valami misztikus borzongás fog erőt rajtunk, ez az érzés ezúttal sem maradt el. A toronyig azonban még fel kellett jutni. A jelzett út kerülővel éri el, mi most eltértünk ettől és kaszálón derékig érő fűben szó szerint toronyiránt gyűrtük le a magasságot.

Fotó: Soós Margit

Az Újudvarhoz tartozó Tukora-tetőn 1972-73-ban építették az átjátszót, melynek saját magassága 206 m, ami hazai viszonylatban jelentősnek számít. Megfelelő körülmények esetén egészen messziről, például a Mecsekből is látható a monstrum. A torony nem látogatható, de a mellette lévő kopár dombtetőről csodás panoráma élvezhető a zalai dombokról, a Principális-csatorna völgyéről. Rossz nyelvek szerint hidegfront után Zágráb hegye is látható. Ezúttal szerencsénk volt, mert ragyogó tájkép tárult elénk, de az említett hegyet nem sikerült meglátnunk, akárhogy is meregettük a szemeinket. Amikor kiélveztük a gyönyörködést, benyomtunk egy csúcscsokit, mert aznap nem törünk magasabbra.

Fotó: Soós Margit

A gerincet a K+ túraúton hagytuk el, és csodálatos Illir bükkösben, vadregényes úton ereszkedtünk a Csibiti-szurdok romantikus, mély, vízmosta árka mentén a Csibiti-tóig. A mesterséges tavat források táplálják, és egy másfél méter magas völgyzáró gát segítségével alakították ki. A források közül a Csibiti-forrás rendelkezik kiépített foglalattal, mely hűs, jóízű vízzel segíti oltani a megfáradt vándor szomját.

Fotó: Soós Margit

A forrástól szűk 6 km-es hullámvasutazás várt ránk. Gelsét az Öreg-hegyen keresztül értük el. Elhagytuk a bükköst, majd vegyes erdőben, könnyebb-nehezebb emelkedőket legyűrve értük el a szőlőparcellákat. Gondozott régebbi és új présházak között vezetett az út, melynek a faluba levezető része a 10%-os meredekséget is elkerülte. Itt jó minőségű betonút vezetett, melyet szokásunktól eltérően néhol megkocogtuk. Elértük a gelsei temetőt, ahol tettünk egy rövid látogatást a Hősök fáinál. A faluban az I. v. h. helyi áldozataira emlékezve egy-egy hársfát ültettek. Megrázó élmény volt sétálni a hatalmas, több évtizedes fák alatt, és olvasgatni a neveket. Lúdbőrösek lettünk az átélt élmény hatására.

Fotó: Soós Margit

Pár lépés után „megcsodálhattuk” a Csipkerózsika álmát alvó gelsei Termálvölgy épületét, mely ékes példája az átgondolatlan, gazdaságtalan terveknek. A tetszetős komplexumot 2007-ben avatták fel és pár veszteséges év után 2012-ben bezárták. Azóta tetszhalál állapotban leledzik, várva megmentőjét. A fürdő környéke és belseje is gondozott, sőt még a műanyag székek is várják a száraz medencék partján a pihenni vágyókat. Mintha csak szünnap lett volna. Ez a tetszhalálállapot a csinosan rendben tartott faluban máshol is tetten érhető.

Fotó: Soós Margit

A fürdőtől csak pár lépés az Árpád-kori település központja, melyről először 1226-ban olvashatunk. A zalai vár tartozéka volt, később a Kanizsai család tulajdonába került. A török időkből származik a mondás: „heten vannak, mint a gelsei ördögök”, mely a gelsei vár Ördög nevű kapitányához köthető, kinek 7 gyermeke volt. A hódoltság alatt elnéptelenedett, a 18. sz-ban jöttek új telepesek. Sarlós Boldogasszonyról elnevezett római katolikus temploma 1786-ban épült. Említést érdemel még az I. és II. v. h-s emlékmű, a könyvtár falán lévő Petőfi dombormű (Borsos Miklós) és a Kossuth-szobor. A 19-20. sz. fordulóján fejlődésen ment át a falu, jelentős ipar alakult ki. Ekkoriban 1700-an laktak itt, jelenlegi lakóinak száma 1100 körül van.

Fotó: Soós Margit

A barokk templom és az iskola melletti csinos parkban megkerestük a turini remete mellszobrát, melyen elhelyeztük a megemlékezés szalagját. Nagy tiszteletben tartjuk Kossuthot, és ahol csak lehetőségünk adódik, mindenhol le is rójuk a tiszteletünket az emléke előtt. A mellszobrot a „kanizsai olajfúrósok” adományozták a falunak, avatására 2002-ben került sor. A szobor Móritz István gyergyószentmiklósi származású művész alkotása, párja Nagykanizsán található meg.

Fotó: Soós Margit

Mivel a központban nyitva tartó műintézményt nem találtunk, ezért a parkban frissítettünk, majd felpattantunk az apostolok lovára, és a már ismert úton tempóztunk, mint Bernát a ménykűvel . A meredek dombokon többször a zsebünkbe került a tüdőnk, így néha be kellett iktatnunk egy-egy nem tervezett pihenést. A Csibiti-tótol elhagytuk az eddigi utat és egy jelzetlen úton kapaszkodtunk fel a TV-toronyig, csatlakoztunk a RP-DDK kék sávjához, hogy ezen fejezzük be aznapi túránkat.

Fotó: Soós Margit

A Kerülő-hegyen kezdtük meg az ereszkedést Nagybakónak irányába, egy rét szélében futó szekérúton. Később csodaszép bükkösbe értünk, vadregényes, meredek dombhátak és völgyek szegélyezték az utunkat. Egy idő után a jelzések jobbra fordítottak és egy rendkívül meredek partoldalon vezettek le az Árpád- vagy Eszperantó-forrásokhoz. A meredek, vízmosásos árokrendszer találkozásánál lévő forrásokat eredetileg cserkészek neveztél el Árpád vezérről, de aztán ezek a népi hatalom árnyékában feledésbe merültek, és csak az 1970-es években a Nagykanizsai Természetbarát Szövetség felújításának köszönhetően kerültek újra használható állapotba. Ekkor nevezték el Eszperantó-forrásoknak és két kitűnő eszperantista (Baghy Gyula és Kalocsai Kálmán) nevét külön források őrzik. Később az öregcserkészek építettek egy „víz nélküli emlékforrást”, hogy az Árpád név újra használatba kerüljön.

Fotó: Soós Margit

A forrásoknál pihenő és tűzrakó helyeket alakítottak, ki, nagy népszerűségnek örvendenek. Bár a környék és a pihenő park karbantartott, ápolt, de a források elhanyagoltak, tábláik nagyon nehezen olvashatóak. Jó szokásomhoz híven a kóstolást most sem hagyhattam ki. Igazán jóízű jéghideg víz csordogált a foglalásokból. Nézelődés, fotózás után a felduzzasztott erecske mentén hagytuk el a „forrásvidéket".

Fotó: Soós Margit

Pár perc alatt, bő 20 km megtételét követően elértük a faluban hagyott autónkat. A túra alatt sikerült több mint 500 m szintemelkedést leküzdenünk, ami ilyen dombok között szinte hihetetlenül hangzik. Hazafele a Kis-Balaton mellett pótoltuk energia- és folyadékveszteségeinket. Fortuna kisasszony ezúttal is a kedvesemre kacsintott, így ő koronázhatta meg az étkezést egy pohár fenséges roséval. Hazafelé még megálltunk az egykori sármelléki szovjet repülőtéren, ahol napjainkban a Hévíz-Balaton Airport működik, ahol éppen látványos landolás- és átstartolás-oktatás folyt, így újabb élménnyel koronáztuk meg a kiváló napot.


Írta: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

Kapcsolódó cikkeink: