AK. 34. TÚRA NAGYKEREKI V.Á. - POCSAJ- ESZTÁR V.Á. 2025.05.20.

15 KM-ES GYALOGLAT A ROMÁN HATÁRSZÉLEN (+ EGY KIS KEVERGÉS)

" Minden emberi háládatosság között Hazánknak, Nemzetünknek tartozunk mindenek felett több jóval" Bocskai István

A logisztika tervezése közben egy újabb nagy bihari talányra bukkantam. Pocsajból a majdnem szomszédos Nagykerekibe a nyílegyenes úton társas gépkocsival csak napi egyszer lehet csak eljutni. Viszont a vonatközlekedés első osztályú, kis túlzással óránként van járat a két település között. Ezzel csak egy bökkenő van, hogy Pocsajon nincs vasútállomás, csak Esztár településsel közösen és ez a megálló mindkét falu központjától jó nagy távolságra esik. Ráadásul a kék nyomvonala is jócskán elkerüli, így adott, hogy rendesen rá kell gyalogolni a kékre, ha Pocsajon szeretnénk szakaszolni.

A reggel nyolc tájékén induló járatot néztük ki, ehhez kellett igazítanunk az indulásunkat Biharország fővárosából, Nagyváradról. Nem tudhattuk előre, hogy a Sárréti Sompolygóval, alias Csöcsrázóval fogunk- e utazni, vagy ma reggel a random forgalomba állított vonatpótló buszok egyikével. Nos ma szerencsénk volt, hisz mikor odaértünk már büszkén pöfögött a sínpáron a MÁV legalacsonyabb presztízsű motorvonata a kis piros BzMot.

A két vasútállomás között a távolság fergeteges 11 km, aminek megtételéhez a motorvonatunknak csaknem 25 perc kellett. Ez a szédítő sebesség sok mindet elárul a magyar vasút jelenlegi állapotáról. Érdekes módon azonban a szerelvény csaknem csordultig volt, amire egyszerű magyarázat van, mivel más tömegközlekedéssel nemigen lehet eljutni a szomszédos községbe. Hallgattuk a kaller panaszkodását, hallgattuk az utazóközönség siralmait... hát mit mondjak? Nem voltak szívderítő gondolatok.

Leugorván a majomringatóról kisasszéztunk a csinos, felújított Nagykereki vasútállomás elé, mely egyáltalán nem áll összhangban a lerobbant pályával. Mai békebeli bemelegítő mozdulatainkat, helyben futásunkat népes közönség biztatása mellett végezhettük el. Csak úgy záporoztak az elismerő "beszólások". Érdekes itt senki nem nézett ránk csodálkozva, megbotránkozva, mint egyes "fejlett" vidékeken, városokban. Indulás előtt meghúztuk a termoszunkat, de ezúttal csak a coffein szintünket állítottuk be, a snapszos lapos nem került elő.

Az indulási procedatúrát befejezvén kipördültünk a hangulatos allén a faluhoz tartozó Nagyzolimpusztára vezető keskeny, aránylag jó minőségű aszfaltra. Még jó, hogy csak nagyjából másfél kilit kellett ezen a jellegtelen szakaszon trappolnunk. Reggel is volt, hűvös is volt, be is voltunk kellőképpen melegedve, így aztán állandó túratársam erős tempót kezdett diktálni. Az északi irányba való letérésig bezony szűk fertályóra alatt értünk el, ami testvérek között is 6 km/h -s átlag. Nem sűrven tudunk/akarunk ilyen tempót nyomni, lapogattuk is bőszen egymás és saját hátunk. Lekanyarodván az aszfaltcsíkról bevettük magunkat a Limbus végtelen szántói, rétjei közé. Ballagási ének ötlött fel bennem, tovább, szabadon átköltve tovább, tovább,- csaknem búcsúcsókra fel, - hanem a Bihari- sík végtelenjére.

Szerencsés napot fogtunk ki a nyílt terepen, hisz az elmúlt napok frissítő záporai még éreztették hatásukat, pár tócsát igaz még kerülgetni kellett, de a hőmérséklet pont ideális volt, ami nagyban segített átvészelni a fene nagy egyhangúságot. Ameddig a szem ellátott előbb szántók, majd rétek, csak az új M4-es nyomvonala törtem meg egy darabig az egyhangúságot. A horizontot keletre a Bihari- hegyek zárták le, melyek ahogy egyre előrébb jutottunk, egyre közelebb kerültek. Már itt feltűnt a jelzések csaknem teljes hiánya, de az egyenes, kereszteződés nélküli szekérúton ez nem okozott gondot, de ahol már volt csomópont ott bezony elő- elő kellett venni a segédeszközöket.

Hamarosan hídnak nem nevezhető tákolmányon átkeltünk a Dusnoki- éren és a kis vízfolyás árterében bandukoltunk hosszú kilométereken át, volt ahol tök száraz lábbal, de volt ahol bizony ingoványosabb süppedősebb talajon. Átbújtunk az M4 hídja alatt, ahonnét általam még nem látott jelzéshordozók mentén haladtunk tova. Ezek pedig kiselejtezett országút szélét jelző műanyag oszlopok voltak. A célnak megfelelőek, ragyogóak, de a kisördög nagyon motoszkált benne. Jártunkban- keltünkben nagyon sok MTSz-es beton oszlopot fedezünk fel és nem csak a kékek mentén, pedig eredendően erre a célra készültek. Aztán ezek az oszlopok rendszerint olyan helyre, erdőbe, fás ligetekbe kerültek ahol egyébként is lehetne hova festegetni. Kopár, kietlen dombtetőkre, végtelen mezőkre, legelőkre pedig elvétve. Csak én nem értem? Tényleg normális ez?

Aztán ennek a jelzéshiánynak mi is megittuk a levét. Történt, hogy annyira elmerengtünk, egymással foglalkoztunk, hogy csak arra lettünk figyelmesek, hogy a Bihari- hegyek egyre közelebb jönnek és hamarosan egy határkő is felbukkant. Eltévedtünk! Elő a térképet, rögtön meglett a hiba forrása, ahol a kéksáv ÉNy-ra fordul, mi a kézenfekvőbb utat választottuk, és ellenkező irányba haladtunk tovább. Tuti fix, hogy nem volt jelzés, vagy nagyon elnéztük. Visszamenni nem akaródzott, ezért jó pár száz méteren a határszélen vándoroltunk, majd egy útnak csak nagy jóindulattal nevezhető ösvényen átkötöttünk a kék sáv jelzésekre, melyek itt egy valamikor hangulatos nyárfasoron vezetett hatalmas szántók között egy pangó csatorna partján.

Az Éva- sárja nevezetű dűlőn haladtunk, mely nevéhez méltóan elég mély talajú volt. Eljátszadoztunk a gondolattal, hogy egykor hova vezethetett ez a hangulatos allé, milyen kurjongatással hajtottak a kocsisok és a hátul ülő kisasszonyok és úrfiak milyen viháncolással lehettek. Boldog békeidők, amikor még Biharország egységes egész volt és nem szelte ketté a Trianoni átok! Valóságos hullámvasút térült a lábaink alá, hatalmas kövekkel, betondarabokkal a kátyúkban. Látszott, hogy ez valamiféle traktor sztráda, de gyaloglatra nem a legideálisabb. Figyelni kellett hova lépünk, de biza pár bicsaklás így is borítékolható volt, még napokkal később is sajgott bokánk, térdünk. Nem fogjuk imába foglalni ezt a szakaszt.

Romos egykori tanyát, a Rakottyástanyát elhagyva hamarosan egy düledező egykori permetszer keverő düledező házikónál fordult aszfalt a lábaink alá, megérkeztünk az Árpád- kori gyökerű Kismarjára. Most (sem) bántuk a szilárd burkolatot, jól esett a göröngyös szakasz után. Fokoztuk a tempót, hadd haladjunk, mígnem egy pecsétjelre lettünk figyelmesek. Ide nekem az oroszlánt kiáltással máris balra átot vezényeltem, bár ne tettem volna, de ez csak később vált világossá számunkra. Jó 700 m-et trappoltunk mezőgazdasági telepek között míg elértük a vasútállomást, ahol a bélyegző lakik.

Furcsa volt, hogy így messze van a stempli, de mit lehet tenni ha ide rakták a potentátok. Biztos figyelembe próbálták venni a szakaszolást. persze a távoli vidékekhez hasonló sorsú felvételi épületekhez hasonlóan ez is az enyészet vasfogára van bízva. Minden lelakatolva, semmi karbantartás, még a budi is őskori pottyantós, ahol a higiéniát egy vödör mészpor szolgálja. Adminisztráció, kis folyadék, energiapótlás, közben megérkezik Nagykerekiből a járat. Ezzel mentünk reggel!

Miután elintegettük a BZmotot, felkerekedtünk és a már bejárt úton visszaslattyogtunk a községbe, melyről eleink okleveleiben először 1277-ben olvashatunk Maria alakban. Évtizedek múlva az Ákos család tulajdonaként tartják számon, ők itt építik ki a birtokközpontjukat, többek között egy erős catellumot is emeltetnek. Évszázadok múltával aztán házasság révén az egész falu castellumostól a Bocskai család kezére kerül. Ha megerőltetjük agytekervényeink, töri órán úgy tanultuk hogy Bocskai István, későbbi erdélyi fejedelem Kolozsvárott született. Ez tény, de nem Kismarján! Ugyanis a helyi legenda a mai napig úgy tartja, hogy a kis Istvánka Kismarján a castellumban született.

Mindegy hogy esett a Bocskai család felvette a Kismarjai előnevet, ami bizonyítja, hogy közel állt hozzájuk a falu. 1583-ban aztán a Bocskai család kezére kerül Nagykereki is, ekkor Bocskai István azt a várkastélyt erősítteti meg, ezzel Kismarján a castellum szerepe jelentősen csökken. 1598-ban a Várad ellen vonuló oszmánok súlyos károkat okoznak mind a faluban, mind a kis várban. 1606-ban Bocskai István fejedelem privilégium levelében mezővárosi rangot adományoz Kismarjának, miáltal a falu könnyebben vészeli át a vérzivataros éveket. 1660-ban Szejdi pasa csapatai pusztítják el a falut és okoznak súlyos rendbehozhatatlan károkat a várban.

A török kiűzését követően a falu fokozatosan elveszítette kiváltságait, várát valószínűleg 1711 után rombolták földig, napjainkban csupán a Várdomb látszik. Lassan haladtunk a ma nagyjából ezer lelket számláló településen, hamisítatlan Biharra jellemző ingatlanok között. Az 1804-ben épült barokk református templomnál értük el a falu központját, melyet bástyaszerű tornya tesz egyedivé. Eredetileg azonban hagymakupolás toronnyal épült a templom, de ezt két alkalommal is vihar tépte le. Az utolsó 1956-os kár után úgy döntött az Egyházközség, hogy nem építik vissza a tornyot, hanem meghagyják ebben a bástyaszerű állapotban.

Mielőtt azonban megismerkedtünk volna a falu központjával, berongyoltunk a helyi kulturális élet központjába, a Nimród Presszóba, ahol jéghideg nullás serrel folyadékszintünket, míg forró kávéval pedig coffein szintünket állítottuk be. Szerettük volna megnézni a Református templomot, de ezen a keddi napon nem találtuk meg egyik illetékest sem, aki bebocsájtást nyújtott volna az épületbe. Így kívülről néztünk körbe és szemünk persze egyből megakadt a kékúrás pecséten.

El is hagyta pár keresetlen szó a szám, hisz ha eszembe jut, hogy van másik pecsét is akkor biza nem térünk ki feleslegesen a vasútállomásra. Így jártunk! Körbenéztünk a piciny település piciny központjában. A templomon kívül volt itt minden, Bocskai István mellszobor, Hősi emlékmű, Vörös csillagos Szovjet hősi emlékmű, Tűzoltókocsi, Siminyi óbester Emlékoszlop, Polgármesteri hivatal és ÁBÉCE is. Rövid nézelődés követően máris rongyoltunk tovább a Bocskai utcán egészen a Várdombig, ahol megvizuáltuk a vár hűlt helyét, valamint két emlékoszlopot is láthattunk.

Tanulságos "várlátogatásunkat" követően keskeny réten "gladiátoroskodtunk" és felugrattunk a Berettyó gátjára. Immár sokadszorra tapostunk ennek a Réz- hegységben eredő folyónak a gátját, de ezúttal ezen az Alföldi Kéktúrán utoljára koptatjuk a Berettyó töltésén Magyar Királyi kincstári turistalábainkat mintegy három km-en keresztül. Felérvén a töltés koronájára, 360 fokban körbe néztünk és mivel ez a környék legeslegmagasabb pontja, az összes környékbeli templomtornyot, még a hencidait is, láthattuk.

Ütemes gyaloglatot vezényelt Első menyasszonyom, így hihetetlen gyorsan faltuk a métereket. A folyót az alacsony vízállás és a parti fenyves végett nem láthattuk, így az ártér életével kellett beérjük. Már nemcsak a lábunk, hanem a szívünk is vitt, hisz hamarosan célba érünk és zárjuk a négy napos tavaszi "expedíciónk".

Feldobódva kanyarodtunk rá a Berettyó hídnál a 4808-as országút aszfaltcsíkjára és keltünk át a folyó fölött. Pár tíz lépést követően újabb híd átkelést abszolvátunk, ezúttal az Éren keltünk át. A folyó a Partiumi Érmelléki hegyekben ered és a Berettyó legjelentősebb mellékfolyója. Innét alig pár száz métert tettünk meg Pocsajon, hisz a Rákóczi utcán el kellett hagyjuk a kék sáv jelzéseket, hogy elbandukoljunk Pocsaj- Esztár vasútállomáson lévő gépesített járművünkig és zárjuk a túrát.

Bizony a mai penzumon a hivatalos 15 km-re elkeverés, kitérők végett rátettünk még pár kilométert, de bánja kánya, a foglalkozás elérte a célját és ezt a szakaszt is behúztuk. Nem maradt más hátra, mint autóba pattanni és hazafele fordítani a kormányt. Útközben egyik Tisza parti csárdában pótoltuk energia veszteségeink, hazaérve egy üveg pezsgővel jutalmaztuk magunkat. Folytatás nagyjából egy hónap múlva.