AK. 33. TÚRA HENCIDA - NAGYKEREKI V.Á. 2025.05.19.

TOVÁBB (CSONKA) BIHARORSZÁGON

Oh, hogy Bihar vármegye urai nem ismerik sem Goethét, sem az életet... Ők még a régi virtusos világnál tartanak: Sose halunk meg.... Pedig meghalunk. Ady Endre: A szépnek sorsa ( Nagyváradi Napló, 1903)

Hencida 2021 ősze óta semmit nem változott! A falu lepukkadt, az ingatlanok sorsukra hagyva, az 1787-ben épült Református templom ugyanolyan ütött kopott. A település akkor és most is kihalt volt, ha láttunk is lézengő, dologtalan embert, az bizony a jelentős számú kisebbséghez tartozott. Mára egy szűk 20 km-es penzumot iktattunk be a Bihari- síkon Hencidától, no nem Boncidáig, hanem Nagykerekiig. ... de hogy is kerültünk reggel fél kilencre Hencidára?

Ahhoz, hogy reggel 8,10-kor Nagykerekiben elérjük az aznapi utolsó járatot Hencidára, fél nyolc környékén kellett induljunk Biharország fővárosából, Nagyváradról. Mit mondjak? Nem túl sűrű a tömegközlekedés a két szomszédos település között, de ez ezen a környéken végig így volt/ lesz. Elég szépen kell zsonglőrködni a logisztikával! Forgalmi akadályok lassítottak, így 8 környékén támasztottuk le gépesített járművünket az akkor nagyon kihalt vasútállomáson Nagykerekiben.

Nem mondom hogy ráértünk vakarózni, hisz vészesen közeledett a társas gépkocsi indulási ideje és mint tudjuk a busz (sem) vár. Felvezetőm lassú szaladást vezényelt, mely bemelegítésnek is elment, végig rohantunk a Bajcsy - Zsilinszky utcán, de ez is épp hogy elég volt, mert a végén kézzel, lábbal, indián füstjelekkel kellett hadonászni a pilótának, hogy ne induljon már el. Ő ezt éppen nem vette észre, de egy jószándékú utas szólt neki, hogy nézzen már vissza, mit akarhat az a két félbolond, hadonászó hátizsákos.

Alig fertályórát zötyögtünk a viseltes országúton és már cihelődhettünk is leszálláshoz Hencida Templom nevezetű buszmegállóban. Már tudtam a sorsom, hogy itt nem fogunk lelni műintézményt, hisz három éve is zárva volt minden, kivéve egy cigányboltot mérföldekre a templomtól. Ez sem változott, így túraindítónak a hátizsákban kellett kotorni valami búfelejtőt, de szigorún csak két nyeletnyit, hisz elég meleg volt ahhoz, hogy bátrabban húzzuk meg a jó öreg lapost. Persze, hogy a békebeli nyújtásokat ezúttal sem látta senki az OKK útjelző tábla tövében.

Felpillantván a viseltes templomtoronyba némi meglepetéssel konstatáltam, hogy bezony az óra sem jár, megállt az idő Hencidán. Pár flikk- flakk a Liszt Ferenc utcán és felugrattunk a Berettyó gátjára pár száz lépés erejéig. Elérve a Berettyó- hidat a község határában, felrémlett, hogy pár éve olvastam valahol erről a hídról, hogy a 2009-es felújítását megelőző régészeti feltárásokkor a déli hídfőnél Őskori településnyomokat találtak, de az ásatások ebben ki is merültek, mélyebbre nem ástak régészeink.

Meglepően romantikus a híd és környéke, készültek is az emlékképek és a manapság oly népszerű selfie-k is. Elgondolkodva néztem, hogy amilyen vékony csík itt a Berettyó, olyan széles az ártere. Ezek szerint okozhat meglepetéseket a romániai Réz- hegységben eredő folyó. ... de mivel a délutáni hőséget jó lett volna elkerülni, ezért hamarosan átléptünk a hídon és pár perc erejéig a Nagykerekibe tartó kopott aszfalton koptattuk Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat. Az aszfaltot a Hencida- gyógyintézet buszmegállónál hagytuk el. Talány mire ez a név, hisz a környéken sehol semmi épület. Valószínűleg Hencidai- csereerdő csatorna partján található egykori Balásházy- kúriában működő, működött Évakla- kórházra (szanatóriumra) utalhat, de ez innét bő 5 kilcsi.

Most mi ezzel nem igazán foglalkoztunk, ha egyszer időnk engedi, akkor végére járunk ennek a talánynak is. Egykori kopott, poros kövesúton haladtunk déli irányba a Telek nevezetű dűlőn. Kerülgettük bőszen a hencidai templomtornyot, soha nem akart eltűnni a horizontról, még kilométerek múlva is felsejlett szemünkben, vagy csak délibáb volt. Már magam sem tudom. Egyszer csak ezt a kövesútfélét még kopottabb szekérútra váltottuk hatalmas vadrózsabokrok ölelésében. Az eddigi déli irányt nyugatira váltottuk, bár a jelzések innét nagyon hiányosak voltak egészen Kismarjáig, melynek egyenes következménye volt több úttévesztés is. Sűrűn kellett használni segédeszközeink.

Régebben ezt a nyugati irányt és az utána következő cikk- cakk nyomvonalat megspórolták a kiírók, de az M!-es építése itt teljesen átrajzolta a nyomvonalat és több, szinte felesleges kurfli került a túraútba. Az egyhangúságot, monotóniát beszélgetéssel, fricskázással próbáltuk elűzni és a jól bevált vezénylést is elővarázsoltam: bal, jobb, bal, jobb. Néha változatosságot hozott az életbe pár felugró vadnyúl, fácán, fogoly, de ez közel sem volt annyi mint az elmúlt két napban. Csatorna átkelést követően abszolváltuk a M4 fölötti átkelést, a híd közepén pár percig bámultuk a nagyon gyér forgalmat és tovább álltunk.

Lezúgva a hatalmas lejtőn hamarosan a Kis- Körös árterében folytattuk a gyaloglatot, de elérve ezt a keskeny folyócsíkot, bizony átkelést csak egy nagyobb kanyarral tudtunk abszolválni. El is hagyta pár keresetlen szó a szám, mire elértünk egy híd féléhez, melynek túloldalán még egy darabig dél- nyugati irányba haladtunk, majd keletnek fordulván a végtelennek tűnő Tölgyfa- szeg hatalmas táblái között, majd a Lányi- legelő sztyeppéin rúgtuk erős tempóban a port. Nagy felüdülés volt megpillantani elébb a bojti templomtornyot és az első ingatlanokat. Beérve a kerítésekbe épített górék sora közt értünk el a mázsáló telephez, ahol az eladott jószágokat mérlegelték/ mérlegelik le.

Itt szünetet is kellett tartsunk, hisz errefelé minden faluban kell igazolni itt jártunkat. Gondos adminisztrációt követően beállítottuk folyadék, energia és coffein szintünket. Szigorúan a hátitatyóból, hisz műintézménynek se híre- se hamva az alig ötszáz lelkes Árpád- házi községben a kéktúra útvonalán, letérni pedig egyáltalán nem akaródzott. A település a tatár, török hordák rablásai alatt sokat szenvedett, többször kihalt, de mindig újjáépült. Lakói már korán áttértek a protestáns hitre, református temploma 1680-ban épült.

Adminisztrációt követően csinos, újabb és régebbi górés házak között trappoltunk, egy összedőlt háznál hívtak jelzéseink balra, rákanyarodtunk Bojt szegényesebb részére. Hamarosan elhagytuk a házakat, egy valóságos földes sztrádán szedtük ütemesen talpaink, hatalmas szántók között mígnem újfent elértük a már ismerős Kis- Köröst, melyben igencsak pangott a víz. Újfent gátra kanyarodtunk és törtünk utat, Ramboskodtunk egy jó darabon a méretes gazban, dzsindzsában. Bizsergő, égő lábszárakkal szaladtunk le a gátról és váltottunk poros szekérútra a Papszáz-dűlő hatalmas kultúrnövényekkel bevetett táblái között.

Monoton szakasz következett, de szemünk előtt már bőszen lebegett a cél a Nagykereki templom tornyának képében. Ez extra erőt kölcsönzött, egymásra néztünk túratársammal, aki begyújtotta a fáklyákat és szaladós tempóra váltottunk. Mivel szemem előtt volt már a cél, így most rajtam sem vett erőt a hiszti, így nagyon gyorsan fogytak a méterek. Néha azért egy- egy fénykép kedvéért lassítottunk, hisz ezen a mezőn is akadt azért látnivaló. Hol egy zölden lengedező búzamező, hol egy a földből kibúvó kukorica, vagy éppen egy körbála "mező", vagy egy magányos betonkaró amin persze hogy ott volt az errefelé ritkaságnak számító kék jelzés.

Fehér őszirózsabokornál értük el a már az Árpád- korban is lakott Nagykerekit ahol az egyik legnagyobb Erdélyi fejedelemnek, Bocskai Istvánnak az egyik sasfészke található. Rohadt hosszan kanyarog a kék jelzés ezeken a bihari falvakon, így alaposan meg lehet figyelni a múltat és a jelent, mely egyre bizonytalanabb ebben az ezer fős községben is. Fiatalok nagy számú elvándorlása, kisebbség betelepülése a jellemző ebben a faluban is, mely egykoron az országos politikának is fontos helyszíne volt. Az errefelé oly jellemző kerítéses górék itt is egymást váltogatták, szinte nem is volt olyan ingatlan melynél ne láttunk volna takarmánytárolót.

A falu központjáig nem igen volt látnivaló, itt csak a Hősi emlékmű és a Hétfő délután zárva lévő református templom akadt.Még a kricsmivel sem volt szerencsénk, mert valamilyen okból kifolyólag ma csak este ötkor nyitott. Ezért a szomszédos dohányboltban oltottuk szomjunk egy jó hideg nullás sörrel és állítottuk be coffeinszintünket, mely valamiféle mocsárkávéból készült és inkább kifele igyekezett volna, mint befele, de jól neveltségünk nem engedte, hogy ne fogyasszuk el.

Innét már csak pár lépés volt Nagykereki legnevezetesebb épülete a Bocskai várkastély, melyet egy magtárnál értünk el. A kivűlről csinos épület zárva volt, ide élő ember úgy látszik nem jut be, hiába kiírva, hogy Kastélymúzeum, nyitvatartást sehol nem leltünk. Körbejártuk a kastélyt a gondozott parkban, pecsételtünk a keleti kapunál, majd letelepedtünk a hatalmas, árnyas fák egyike alá egy padra.

Sietnünk sehova nem kellett, hisz gépesített gépjárművünk pár száz méterre parkolt és még csak egy óra múlt pár perccel. Első Menyasszonyom pikniket varázsolt zsákjainkból és a jóleső falatozás közben azért számba vettük a falu és a vár rövid történetét. A falu alapítói az Ártándy Család volt, ők építették a földesúri kúriát, melyet palánkkal vettek körbe. Ahogy a család gazdagodott egyre csinosították az egyszerű vidéki kúriát és 1440-re szemrevaló várkastélyt varázsoltak belőle. Bocskai István akkori váradi főkapitány felesége, Hagymássy Katalin révén kapja meg és építteti át korszerű erősséggé a várat, ahol őmaga is hosszabb ideig lakott.

A Bocskairól elnevezett szabadságharc alatt II. Rudolf csapatai a Nagykereki várat is ostrom alá vonták, de annak hős hajdú védői a kereki lakossággal vállvetve ellenálltak a császári csapatoknak. Bocskai megjutalmazván a kereki lakosságot, felszabadította őket a jobbágysorból és mezővárosi rangra emelte a falut. Ha figyeltünk töri órán tudjuk, hogy a Fejedelem örökös nélkül halt meg, a várat végrendeletében unokaöccsére Báthory Gáborra hagyta. A fejedelem húga, Báthory Anna hosszú évekig volt lakója a várkastélynak. Báthory Gábor halálát követően az új fejedelemre, Bethlen Gáborra szállt a vár tulajdonjoga, ki 1628-ban öccsének, Istvánnak ajándékozza, kinek leánya hozományként kerül Zólyomy Dávidhoz.

Szejdi pasa 1660-as váradi hadjárata során a Kereki várat is megostromolja, súlyos károkat okozva az épületben. Zólyomy Erzsébet és fia halála után a vár tulajdonjoga az erdélyi fejedelmi kincstáré lett, senki nem lakta, pusztulásnak indult az épület. 1720-ban egy császári hadbiztos lett a falu földesura, ő be is költözött az épen maradt szárnyba. 1730-tól adták- vették a nagy urak és csak évekkel később, mikor özv. Mensáros Györgyné, valamint leánya és veje lettek a falu birtokosai, fogtak hozzá az épület renoválásához. Ekkortól azonban mint várnak már nem volt szerepe, 1784-re akkori fogalmak szerint modern barokk kastély épült melyhez délkeleti oldalán toronyszoba is helyet kapott.

Csanády Sándor nemzetőrkapitány, később országgyűlési képviselő romantikus neobarokk stílusban átépítteti, ekkor Biharra jellemző nagyúri élet folyt a kastélyban. 1878-tól a Lakatos család vásárolja meg és él a kastélyban, aztán 1927-ben idegen tulajdonba kerül a kastély, azóta nem lakták. A második világégés során már gazdasági célokat szolgál az épület, majd a "felszabadulást" követően a kastélyok életét éli. Volt itt orosz táborhely, téeszcsé, mozi, magtár, könyvtár és még ki tudja mi más. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség 1959-62 között felújítja, akkortól más hasznosítás mellett állandó múzeum is működne itt, ha nyitva lehetne találni. Kár érte, mert állítólag érdekes kiállítása bepillantást enged a hajdúk világába. Hallani ezt- azt felújításról, újranyitásról, reméljük lesz még szerencsénk, hogy belülről is megismerjük a Bocskai kastélyt.

Mire idáig értünk a szendók is elfogytak, elcsomagoltunk és elslattyogtunk a nemrégiben csinosan felújított vasútállomáshoz, melyhez egy szemrevaló sétányon jutottunk el. Kocsiba pattantunk és szállásunkra hajtattunk. A délután hátra lévő részét a nyüzsgő Nagyváradon töltöttük el. Folytatás holnap Nagykerekitől....