AK. 12. TÚRA 2021.10.11. FURTA - KÖRÖSNAGYHARSÁNY A BIHARI-SÍKON ÁT A SEBES-KÖRÖSIG

"Hervadt a park. A fák vetkeznek.

Mélázva ülök egy padon

A földrehulló leveleknek

Halk csörtetését hallgatom.

Neszt ütnek, mélán, elhalóan

A földetérő levelek;

Mintha az ősz csoszogna által

Halk léptekkel a táj felett."

Nadányi Zoltán: Ősz

a Sebes-Körös

a Bihari-sík

Őszi alföldi kéktúránk harmadik, utolsó napjára Zsikével, Misivel négyen maradtunk, így mondhatom a megszokott csapattal vágtunk át a bihari- sík végtelennek tűnő pusztaságán. Érdekesség képpen megemlítem, hogy a nap során végig láttuk a komádi tévéadót, félkörívben megkerülve azt. A végeláthatatlan gátakon, kies rónaságokon bőven volt időnk elgondolkodni, beszélgetni a csonka Biharország történelméről, hányattatásáról. Szívbemarkoló sors jutott ennek a valaha csodás, gazdag vidéknek. Szinte könny szökkent a szemünkbe mikor az egykori vármegyeszékhelyről, a "Körös-parti Párizsról" esett szó. ....de hagyjuk, ez egy másik történet!

Forza Milan

Szokásunktól eltérően az utolsó túranapra szoktuk hagyni a legrövidebb távot, de most nagyobb szempontok határozták meg a tervezést, így rendhagyóan erre a napra esett a leghosszabb táv. Először Furtáról Körösszakállra gyalogoltunk át bő 22 km-en, de ott még Kedvesemnek és nekem jött egy kósza ötlet, menjünk el még Körösnagyharsányig csak úgy levezetésképpen. Misiék már jártak arra, így ő átszállított engem és autónkat, majd visszahozott.Állandó túratársammal elgyalogoltunk a kocsiért, Misiék az érzékeny búcsú után pedig haza felé vették az irányt.

Furtára ma is 8 után érkeztünk pár perccel, ezúttal azonban a poros, csendes falu fogadott. Hol volt már a tegnapelőtti forgatag, jókedv! Még a főtéren lévő beszédes nevű kricsmiben sem volt hangulat, csupán ketten képviselték a helyi erőket, bár ők már a korai időpont ellenére is rendesen törték ékes anyanyelvünket. Bélyegezni most nem kellett, pár bemelegítő mozdulatot követően belecsaptunk a lecsóba és nekivágtunk a több mint öt kilométeres aszfaltkoptatásnak a gyér forgalmú mellékúton Komádi irányába.

Normális esetben a mai etap a vízről kellett volna hogy szóljon, hisz rengeteg csatornát, eret, patakot tavat kellett volna látnunk, de ezek 90%-ában hűlt helye sem volt víznek. Tegnap sem láttunk a befolyókban vizet, de azok gondozottak voltak. a maiak többségét már vastagon benőtte a nád, eliszaposodtak, a tereptárgyak, zsilipek összedőlve. Látszott, hogy évek óta vízhiánnyal küzdenek erre fele. Épp a napokban olvastam valahol, hogy a talajvíz szintje az Alföldön a közelmúltban két és fél méterrel mélyebbre csökkent. Szép kilátások! Csak felsorolásképpen, a teljesség igénye nélkül, pár vízfolyás ami teljesen száraz volt: Ölyvös-ér és befolyói, Furta-dinnyési csatorna, Nyéstai-csatorna, Körmösdpusztai- víztároló, Sáros- ér. Csekély reménysugár, hogy sokuknál jelen voltak a vízigényes növények (sás, nád), ami azét valamennyi víz jelenlétére utal.

A hosszú egyenesen délibábot kergettünk volna, de most ennek a jelenségnek nem kedvezett az időjárás, így csak néztünk előre a nagy semmibe. Néha félre léptünk a rohanó gépesített járművek elől, aztán a nagy figyelemben el is rongyoltunk a letérés mellett. Meggyőződésem, hogy nem volt jelezve a délkeleti letérés, még vissza is slattyogtam pár tíz métert. Mindegy, tartoztunk az ördögnek pár száz méterrel. Miután megleltük a helyes irányt, kopott, kátyús betonútra váltottunk, mely a szikes pusztaságon gázkutak mellett vezetett egy gázfogadó állomásig.

Innét bokatörő bazaltos, kavicsos dózerútra álltunk, kerülgettük a gödröket, szörnyülködtünk a bedőlt, összeroppant vízügyi műtárgyakon. Hamarosan elértük a Zsombékos nyárfását aminek a szélén trappoltunk egy darabig, majd újra a végtelen pusztaságra váltottunk. Az egykori Szásztanyánál északkeletnek fordultunk és megkezdtük a Körmösdpuszati- víztároló megkerülését .

Azaz csak majdnem megkerülését, mert az U betűt nem zártuk össze. Régebben nem erre vezetett az útvonal, hanem innét toronyiránt közelítette meg Körösszakállt. Ez a változás is jelentősen előnyére vált az Ak-nak, látványosabb lett, hisz a víztározónak még így vízhiányos években is gazdag a madárvilága.

Kökénybokrok mellett haladtunk és degeszre ettük magunkat a már élvezhető fanyar erdei gyümölccsel. Mai nap még nem láttunk gátat, már éppen kezdtek hiányozni, mikor egyszer csak ott tornyosult előttünk az 1997- ben feltöltött vésztározó védműve. Ornitológus szakemberek számára meglepetések sora kezdődött a tározó elárasztásával. Vadludak ezrei vették birtokba átmeneti pihenőhelyül az északra tartó vándorlásuk során. A magyarországi vándorló vadkacsáink közül is előfordul itt minden faj, még az igazán ritka jeges réce is feltűnt a tavon. Ezentúl számos egyéb madárfaj is használja átmeneti vagy állandó otthonául a nádasokban gazdag víztározót.

Ha a nádas fölött el tudunk nézni valamelyik magaslesről, kilátóból, akkor rögtön észrevesszük, hogy a víz(most nádas) kellős közepén egy tanya van, a gémes kútnak is csak az ágasa látszik ki a vízből. Mikor a tározó még szárazon volt, legeltették a területet, így történt meg, hogy a valamikori birkás tanyából mára sirálytelep lett. Ebben a csapadékszegény időszakban a nádas az úr a tavon, nyílt vízfelület csak a keleti részén van egy vékony, de a gazdag madárvilágot ma is megtapasztalhattuk. Számtalan magaslest is láttunk a gát mellett és a nádasokban, ami gazdag nagyvad jelenlétre utal.

Az AK megújításakor a Beleci- víztározóhoz is helyeztek egy pecsétet, amit egy gyerekkorunkat idéző játszótéri rakétára emlékeztető madárlesre szereltek fel. Mi is elvégeztük az adminisztrációt és hosszú- hosszú gátvándorlásba kezdtünk. Fogytak serényen a méterek, vadászokkal, természetvédelmi őrökkel találkoztunk és váltottunk szót. Jó pár kilométer után egy trükkös letörésnél elhagytuk a töltést és újból a szikes síkra váltottunk, de itt már kultúrnövények között fogyasztottuk a kilométereket.

Szigetszerű kocsánytalan tölgyes szélén rúgtuk a port, majd egy mezőgazdasági telepnél betonútra váltottunk, melyen több mint két km-t trappoltunk mire elértük Körösszakál első épületeit. Közben vágóhíd mellett haladtunk el és egy nevetlen horgásztó partjánál is megpihenhettünk pár perc erejéig.

Körösszakál a Sebes-körös jobb partján fekszik, történelméről kevés adat áll rendelkezésre. A középkorban területén több község is létezett. Ezek földesura a Szakáli család tagjai voltak, de birtokolta a Toldi család is. Az oszmánok elől elmenekültek a lakók és csak 1740-ben tért vissza 23 református család, akik a mai falu őslakosainak tekinthetőek. Ekkortól a gróf Mártonfy család a tulajdonosa , amit egészen a 20.sz. közepéig megtartanak. A település hivatalosan is kétnyelvű, magyar és román, ennek megfelelően a vallási hovatartozás is megoszlik, reformátusok és román ortodoxok lakják.

Körösszakál centrumában megnéztük a templomokat, kívülről, mert szokás szerint zárva voltak, sajnos nagyon kevés templomot találni nyitva, igaz ha megkeressük a templomgondnokot mindig kinyitják, de ez igen nagy időveszteség. Az adminisztráció elvégzése ügyén az egész Kékkör talán legegyedibb hangulatú műintézményébe tértünk be, a Forza Milánba.

Itt minden a legendás talján focicsapatról szól. Minden merre relikviák, emlékek. Még a fal festése is piros fekete volt. Aztán egy dedikált mez a közelmúlt legnagyobb Milán sztárjaitól és a hab a tortán a legendának szentelt sarok. Hiába, mint Nápolyban Maradona, Milánóban Maldini az Isten!Kávézgatás közben elbeszélgettünk a tulajjal és a helyi erővel, nos miről? Lehet tenni a téteket, könnyű lesz nyerni.

Misivel átvittük az autónkat a szomszédtelepülésre, a csajok addig maradtak a sörözőben. Visszatérve érzékeny búcsút vettünk Zsikétől és Misitől, mi pedig belevágtunk az utolsó etapba. Hamar elértük a Sebes- Köröst, melyen az 1927-ben épült hídon keltünk át és fordultunk rá, minő meglepetésként a töltésre. A Sebes- Körös gátján még nem koptattuk bakancsaink talpát, így az újdonság hatása uralkodott el rajtunk.

A 209 km hosszú Sebes-Körös Erdélyben Körösfőnél, 710 m magasságban ered, keresztül folyik Bihar székhelyén, Nagyváradon, majd Körösladány határában egyesül a Kettős- Körössel és alkotja a Hármas-köröst. A Gróf Tisza István hidat 1927-28 ban építették, a II. vh. alatt orosz egységek felrobbantják és csak 1947-ben állítják helyre. A szocialista években eredeti nevét nem használhatták, ekkor egyszerűen Körös-hídként emlegették. Névadójának nevét a rendszerváltást követően kapja vissza.

A folyó bal partján haladtunk vízvédelmi műtárgyak mellett. A Sebes- Körös lényegesen romantikusabb, vadregényesebb mint az elmúlt napokban látott Berettyó. Lényeges különbség még, hogy a vízfolyás természetes medrében kanyarog, nem mesterségesen ásottban, mint mondjuk a Berettyó Bakonszeg után. Ráadásul ez a folyó lényegesen közelebb volt hozzánk, így jól meg tudtuk figyelni a víz építő-romboló munkáját is. Megcsodáltuk a biharugrai halastavak fenékgátját és a zsilipet, mely a Tápcsatornába emeli át a folyó vizét, amit a csatorna a halastavakba szállít megfelelő vízállás esetén. Most a zsilip nem működött, az alacsony vízszint miatt.

Innét már Körösnagyharsány vakítóan fehér temploma mutatta az irányt. Hamarosan aztán le is szaladtunk a töltésről és értük el a bezárt vasúti vonalat. Na itt nem hittem a szememnek, hiszen elfogytak a jelzések, illetve bal kanyart jeleztek. ...de hova? Mindenhol dzsungel, amibe sehol nem vezetett ösvény. Fejvakarás, egy életem, egy halálom a sínpárra álltunk és bevettük magunkat a három méteres dzsindzsásba.

Rövid "rambóskodás" után aztán meglettek a jelek, a hatalmas gazban. Jó az irány! Szerencsére azonban ez a rész csak pár száz méterig tartott és megérkeztünk a vasútállomás hűlt helyére. Az állomásra csak egy helységnévtábla utalt, A tábla furcsa módon karban van tartva, ezzel hatalmas kontrasztot sugároz egy olyan helyen ahol az enyészet az úr.

A Gyoma- Vésztő-Nagyvárad vasútvonalat több szárnyvonal összevonásával a 19.sz. végén alakították ki. Trianont követően a Körösnagyharsány lett a végállomás, a szerelvények nem mentek át a határon. A határig futó síneket felszedték. Személyszállítás jelenleg csak a Gyoma- Vésztő szakaszon zajlik.

A néptelen településen előbb egy horgásztó mellett haladtunk el, majd a Református templomnál balraátot dobtunk, tisztelegtünk a templomkertben lévő Hősi Emlékművek előtt, rápillantottunk egy újabb Erdélyi fejedelem,Bocskai István mellszobrára és máris az Önkormányzatnál található stemplivel pecsételtünk.

Körösnagyharsány keletkezése a Honfoglalás környékére tehető, a Harsány törzs használhatta szállásterületként. A tatárjáráskor elnéptelenedik, de később újjáépítik. Hűségéért Bocskai Istvántól hajdúvárosi rangot kap. Az oszmánok a 17.sz-ban újra elpusztítják a falut, ezután a Sebes-Körös bal partján épül újjá a település. Ekkortól a váradi székeskáptalan a birtokos, majd a 20.sz elejétől Elek Gusztávné lesz a tulajdonos.

Alapesetben itt véget is érne a mesém, de miután beültünk az autónkba és rápillantottam térképre, hogy melyik utat válasszuk hazafele...... egyszer csak kopogtak az ablakon! Két határrendész volt kíváncsi ittlétünkre. Közel a román határ, így ez érthető is, de az már kevésbé, hogy miért tartott több mint 20 percig az adataink egyeztetése. Aztán végre megszületett a verdikt, mehetünk, nem kőröznek bennünket. Elnézést kértek a várakoztatásért, jó utat kívántak,de azért csekkolták merre is indulunk tovább.

Útközben még pótoltuk energiaveszteségeinket és már elmúlt 22 óra mire az udvarba gördültünk. Azért még jutalomként egy üveg Dél-Balatoni prossecot eldurrantottam!