OKT. 56. TÚRA  2022. 09. 22.                    FÜZÉR- HOLLÓHÁZA

1172 KM UTÁN  A  CÉLBAN!

„Bármilyen hosszú is egy természetfilm, bármilyen szép is egy kép, bármilyen csodás is egy-egy leírás, nem hihetjük azt, hogy ez pótolja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük – kinek-kinek a maga számára – jószerivel csak elhatározás kérdése.”

Rockenbauer Pál (1933. január 14. – 1987. november 26.)

Eljött ez a nap is! 55 túranap és 1158 km után, első OKT bejárásunkon utoljára húztunk bakancsot, hogy nagyjából 4 óra gyaloglás után beérjünk a porcelánok földjére és elmondhassuk: célba értünk! Egyáltalán nem aludtam nyugodtan, olyan izgalom vett rajtam erőt, mint kisgyermekkoromban, mikor sátoros ünnepek közelegtek, vagy utaztunk valahova. Forgolódtam, sokszor néztem az órát. Kedvesemmel nem beszéltünk erről, de Ő is többet forgolódott az átlagtól, hisz akárhogy is nézzük nagy nap lesz a mai a túrázó életünkben. 

Ezen a napon túra után még haza is szerettünk volna utazni, így korán, 5,30-kor kukorékolt őkelme. Gyors reggeli, csomagolás és fél hét még el sem múlt mikor becsuktuk szállásunk ajtaját és izzítottam gépesített járművünket hogy Füzérre hajtassunk vele. Hét után pár perccel már az Árpád- kori alapokon nyugvó Szent István Római katolikus templom környékén kerestem megfelelő parkírzó helyet hazánk legészakabbra fekvő településeinek egyikén. Füzér az Árpád-korban már lakott település volt, királyi birtok, sorsa összefonódott a falu fölé magasodó Várhegyen álló váréval. 

A Várhegy egy magányos andezitkúp, melynek csúcsán már messziről kivető a vár, mely feltehetőleg már az 1200-as évek elején állt, hazánk egyik legkorábbi várainak egyike. A falu első ismert tulajdonosa az abaúji ispán, Bánk-bán. Később II. András vásárolta meg a várral egyetemben, innentől  királyi vár, vagy főúri birtok volt, azonban igazi hadászati jelentősége sohasem volt. A falu lakosságának pedig elsősorban a várban állomásozó katonaság ellátása volt a feladata. Később is főurak voltak a hűbérurak, birtokolták a Perényiek, Báthory István(később lengyel király), Báthory Erzsébet, majd a Nádasdyak. A mohácsi csatavesztést követően Perényi Péter koronaőr a várba menekítette a magyar Szent Koronát, amit 1526-27-ben őriztek itt. 

A vár és az uradalom jelentősége egészen a török kiűzéséig megmarat, majd a végvárvonal 1676-os felszámolásával a Császári udvarban kimondatott a verdikt, a füzéri várat is " el kell rontani"! A vár pusztulásával a falu jelentősége is egyenes arányban csökkent, majd pestis és kolera járványok következtében időszakosan ki is halt. A terület lassú fejlődése a Károlyiak birtoklásával kezdődött, a falu is ekkor népesült be újra. A vár pedig évszázadokig tartó pusztulásnak indult, Csipkerózsika álmát aludta. Rockenbauer Pál a Másfélmillió... forgatásán így beszélt róla: " A legszebb és legépebben megmaradt része a  XV. sz-ban épült gótikus várkápolna. Egyes kőcsipkéi Pozsony, Buda, Vajdahunyad építőinek művészetével mutatnak rokonságot."

A pusztulásnak indult vár értékeit, hasznosításának lehetőségeit először a romantika idején fedezték fel, ekkor vált az örökségvédelem részévé. Régészeti feltárása 1977- ben indult el, '92-től renoválási munkák indultak, majd 2014-15 között rekonstrukciós munkák elvégzését követően vált hazánk egyik legjobb állapotú középkori várává. Azonban a modern technológiák alkalmazása sok éles vitát váltott ki történészek, építészek és a laikusok között is, de ettől még a tény, hogy hazánk egyik csodája látható a Várhegyen, nem változik!

Idáig jutottunk gondolatainkban és máris Füzér piciny központjába, a helyi szellemi élet központjához érkeztünk. Most nem volt késztetésünk betérni az üres kricsmibe, ezért rögtön elvégeztük az adminisztrációt az egyedi hangulatú Trianon-emlékkőnél, melyhez egy szomorú történet is tartozik. A helytörténetben így emlékeznek meg a falu egykori bírájáról: "A Trianon-emlékkő, amely a két templom közötti sétányon található, Kristóf Jánosnak és 4 hitesnek állít emléket. Kristóf János füzéri bíró volt. Amikor a cseh csapatok a trianoni határmeghúzás idején a demarkációs vonallal elérték Füzért és a falu sorsa forgott kockán, ő és társai kiálltak Füzér Magyarországhoz való tartozása mellett. Aláírást gyűjtöttek azért, hogy Füzért ne válassza ketté az új trianoni határvonal, emiatt őket a volt kocsma előtt deresre húzták, elrettentésképpen pedig 50 botütést kapott a bíró, 25-25 botütést kaptak a társai. A bíró ennek következtében belehalt a sérüléseibe. Szomorú, hogy bár megjárta az I. világháború színtereit, Isonzót, Doberdót, hadifogságban volt Oroszországban, mégis saját szülőfalujában verték meg azért, mert magyar akart maradni. 

Nem szívderítő útravaló volt ezen sorok olvasása, komoly gondolatok kavarogtak fejemben míg elvégeztük a szokásos bemelegítő törzskörzéseket, nyújtásokat. Ezúttal azonban nem volt nézőközönség, hacsak azt a pár falurádió szerkesztőt nem számolom akik a jól kivehető függönyhúzogatások mögül meglesték szokatlan szertartásunkat. Rövid lejtőn haladtunk  a szépen rendben tartott porták között. Pár perc gyaloglat után aztán megkezdődött az emelkedő, mely egészen a Nagy-Milicig ki fog tartani. Először az 1785-ben épült református templomot érintettük, melynek festett kazettás mennyezete egyedi értéket képvisel. Balra át után rátértünk a vár parkolójához vezető széles műútra, mely elég szigorúan emelkedett egyre feljebb, ezzel már meg is adva a mai nap hangulatát. 

Tájházak, hatalmas napelempark mellett emelkedtünk, egyedi lámpákat csodáltunk és szerénységem persze fújtatott a kapaszkodás alatt, de volt még tartásom és a parkolóig egyben lenyomtam a távolságot, sőt még itt sem álltam meg, amíg állandó túratársam ellőtt pár képet, hanem a lépcsőn felkapaszkodva a széles, apró bazalttal felszórt sétaúton elbattyogtam a duzzasztott dísztavak mellett a Vár- forrás pihenőjéig. Több  mint egy km volt száz méter emelkedéssel. Meg voltam elégedve magammal, nem úgy mint később amikor a fekete leves ideje eljött. Utolért felvezetőm és csak egy rövid forrásprocedúrát engedélyezett és máris tovább álltunk. Kellemes emelkedővel értük el az Ördög-vár(549 m) alatti Senyánszki- rétet. Innen érdekes sziklaalakzatok mellet szinteztünk hangulatos erdőben, míg jobbra  pár helyen csodás kilátás nyílt a völgyben elterülő, hatalmas hegyek ölelésében lévő Pusztafalura.

Tartottunk egy rövid szusszanásnyi frissítőt az Alsó- patak kőhídjánál, hisz tudtuk  innét szigorú emelkedő fogja kezdetét venni a szűk, szurdokszerű völgyben, félhomályban a hatalmas bükkök között.

Vadregényes patakmeder, hatalmas bükkök kísérték utunkat a Csata- rétig, ahol tartottunk volna egy hosszabb pihenőt, ha lett volna hova leülni. A korábbi pihenőhelyet és az erdészházat is benőtte már a gaz, minden a sorsára van hagyva. Az ikonikus erdei lak hatalmas, sűrű fák között omladozik, szörnyű volt még nézni is.

Elmaradt a pihenés....kezdődött a  nekigyürkőzés, ezért kiadtam a jelszót: " Egy életem, egy halálom, ez a rettenet előttünk áll, adjunk neki!" 1300 m tornyosult előttünk nagyjából 280 m kapaszkodással, de az micsoda kapaszkodó. Még az ellenségemnek sem kívánom, nemhogy magamnak! Az OKT talán legnehezebb, legmeredekebb emelkedője várt ránk, utólag elmondhatom így is van! A Gete, Csóványos, Bánkút csak kisöccsei lehetnek ennek. Az első 2-250 m még enyhén emelkedett, élveztük is a zárt bükköst. Aztán jött a fekete leves, egyre meredekebb, egyre több szikla, kő, egyre több gyökér. Csak tyúklépésekben lehetett haladni, szerénységemnek nagyon hamar elfogyott a levegője, pillanatokon belül csurom vizesek lettünk mindenhol. Itt még a jól bevált trükk sem segített, mert még jeltől jelig sem jutottam el!

Sőt kedvesem is meg-megállt egyre gyakrabban, Ő is légszomjjal küzdött, pedig ha valaki bírja a "fönek" gyaloglatot, hát Ő bírja. 

A millió megállás után egyszer aztán csak világosodni kezdett és a kilátó faszerkezete is felsejlett előttünk. Még pár lépés a hatalmas sziklák közt és felértem a Kis-Milic csúcsára! Életem párja eddigre már kifújta magát és vigyorgott, mint egy jóllakott napközis a szenvedésemen. Az első pillanatokban még a szokásos csatakiáltás sem tudott kijönni belőlem, aztán annál hangosabban üdvözöltem a 880 m-es csúcsot a magyar- szlovák határon, de itt még visszafogtam magamat. Első felindulásomban azt mondtam, ha lesz még OKT biztos, hogy nem ebből az irányból vesszük be a Miliceket, de megnyugodva jobban belegondoltam, hogy itt milyen lehet a lemenetel? Szörnyű, szörnyűbb mint a mászás!

Már a messzelátó tisztásán állva is csodás panoráma tárult elénk a környékről, de az igazi ámulatba ejtő látványért be kell venni a közel 17 m magas Károlyi kilátó panorámaszintjét. Ez kis csapatunkból csak kedvesemnek adatott meg, mert engem állandó társaim a majré és a tériszony már az első emeletről leparancsoltak, de az onnan látottak is felértek egy kisebb csodával. Az Északerdő Zrt szakemberei 2015-ben építették a kilátót és úgy döntöttek a nagykárolyi Károlyi család előtt tisztelegve Károlyi kilátónak nevezik el, mivel a család évszázadokon keresztül volt birtokosa a környéknek. Párom beszámolójából csak címszavakban a felsőjárószintről (11 m) a látottak: Hegyköz, az egész Zempléni hegység, alattunk Kassa és a kisebb szlovák települések és persze a hófehéren ragyogó füzéri vár, mely talán innét mutatja a legszebb alakját. Kicsit távolabbra aztán tiszta időben feltűnnek a Magas Tátra és a Kárpátok hófödte csúcsai is.

Asszonykámat csak a csípős, hideg szél parancsolta le a toronyból, azt mondja órákig tudta volna élvezni az eléje táruló látványt. Mikor leért gyorsan tovább is álltunk, még nem értünk fel a mai csúcspontra. Sziklás ösvényen ereszkedtünk pár métert, majd a határköveket kerülgetve, hol magyar, hol szlovák(?) földön kapaszkodtunk fel a Nagy-Milic 892 m magas csúcsára. Mióta vártunk erre, majd 9 esztendeje! Szólni sem tudtunk az OKT ikonikus hegycsúcsán, elérzékenyültünk... Aztán térdre borultam, hogy felértünk első OKt bejárásunk utolsó csúcsára. Szó szerint rekedtre ordibáltam magam, Kedvesem csak úgy illendőségből próbált halkítani, de tudta, hogy hiába. Ő kicsit szolidabban ünnepelt, még gazdag könnycseppek is legurultak az arcán.. Nem tudom mennyi ideig tartott ez a katarzis, 5 perc, negyed óra.

Mikor lenyugodtunk jöttek a csúcsfotók, még székesvárosunk zászlaja is előkerült. Aztán a jutalom gyanánt felcipelt két kis üveg pezsgőt durrantottunk el, de megadtuk a módját, mert túratársam pedig két üvegpoharat cihelt fel. Volt csúcscsoki is, aztán csak ültünk szótlanul. Lassan vége az OKT-nak! Beszélgettünk még a két ország határán található csúcsról, mely szétrobbant óriási vulkán lepusztult maradványa a többi Miliccel egyetemben . A csúcs nemcsak két országot választ el, hanem vízválasztó is egyben. Valamikor egy országzászló és egy fakilátó állt a csúcson, de ez a tákolmány a '970-es években összeborult azóta sem pótolta senki, a csúcsról semmit nem látni jelenleg, mivel teljesen visszavette a természet. Kivéve a hatalmas kőobeliszk környékét, mely szlovák területen tör az égbe. Na ennek a környékét a derék tótok bőszen rendben tartják.....  Innét indult el 1979-ben a Másfélmillió... stábja, hogy Rockenbauer  Pál vezetésével bemutassák hazánk északi részeit és egyúttal teljesítsék az akkori OKT-t.

Kis mellékcsúcsokon ereszkedtünk sziklás talajon a Herma- ház tetőig (855 m), majd dobtunk egy éles balra átot és elköszöntünk az államhatártól és tényleg a csodák birodalmába léptünk. Hatalmas montán bükkök ölelésében kanyargó, széles, egyenes talajú sétaútra váltottunk. Valóságos örömtúrázás kezdődött a szó minden értelmében. Kényelmes ereszkedéssel jutottunk egyre mélyebbre, mellettünk felettünk hatalmas partoldalak, a Hajagos oldalában ereszkedtünk. Mondtam is volna, ha lett volna hangom a kiabálástó,így csak suttogtam: ".Erre mennyivel könnyebb lett volna felmenni a Milicekre!"

Átmásztunk pár hatalmas kidőlt bükkön, de most ez is jól esett, eufóriában jutottunk mind lejjebb.

,

Egy meredekebb lejtő után kiléptünk a László- tanyára vezető műút mellett. Egykoron a Károlyi (Hubertusz)- vadászkastély ősfái között volt a Kéktúra- emlékmű és hazánk legészakibb pontját jelképező kopjafa, de miután a kastély a '90-es években magánkézbe került, oda belépni nuku. Drótkerítés, vérebek és secusok őrzik a kiváltságosok nyugalmát. Az emlékművet és a kopjafát 2001-ben Hollóházán pótolták. 

Az aszfalton felvezetőm tekert a potmétereken és pillanatokon belül Bodó- réten, az egykori Panoráma büfé mellett lassítottunk, ahol pár szót váltottunk a kertet rendező új tulajdonossal, aki hétvégi háznak vásárolta meg az egykoron jól menő frissítőpontot. Hiába no, változnak az idők, új szelek fújnak. Még elbattyogtunk pár üdülőház mellett, korlátozott kilátást élveztünk és máris fékezni kellett az egyedi hangulatú pihenőhelyen, ahol a pecsét is lakik. Adminisztráció után beültünk a "gombába" frissítettünk és kicsit füstölögtünk! Ugyanis itt vezet a K+ útvonal ami rengeteg csalásra ad lehetőséget, hisz Füzérről sokkal könnyebben ide lehet jutni, a nagy-Milic megkerülésével és roppant csekély szinttel. Zuhanyhíradókban rengeteg rémtörténetet hallani és vannak akik nyíltan vállalják is, hogy erre jöttek. Mit csinálni azonban nem lehet, mert a pecsétjei így is rendben vannak. Egy megoldás lehetne: Pecsétet a Nagy Milicre! Ezt már többször többen javasolták a potentátoknak, de eddig süket fülekre talált a javaslat. Sajnos több ilyen hely is van ami nagyon adja a "könnyítés" lehetőségét ( Badacsony, Gete, Naszály és még lehetne sorolni).

Dörmögés után erős tempóban folytattuk a jó hangulatú aszfaltkoptatást, megtehettük mert elég szépen lejtett az út alattunk. Azonban ez mindössze ha két kanyart tartott, mert jelzéseink újból csodás őszeleji erdőbe szólítottak és gombák, kidőlt fák között ereszkedtünk a Drahosi rét északi végéig, ahol újból aszfalt kanyarodott bakancsaink alá. Azonban ez csak pár száz méter volt és újból elnyelt a sűrű erdő bennünket. No itt elég komoly lejtőt kaptunk a bükkösben a talpaink alá, néhol totyogtunk mint azok a bizonyos ludak a jégen, de mit számított már ez hisz alig két km és beérünk Hollóházára!

Dög-rét, Sarjános- rét, vízmosásos mély árok melletti bükkös és egyszer csak minden előzmény nélkül kiléptünk a falu szélső házához! Emlékfa, erős ereszkedés aszfalton és egy kerekes kút helyén lévő kék kútnál jobbra át és a célegyenes! Nem szokásunk, de most futva tettük meg az utolsó pár száz métert, csakhogy megadjuk a módját! .... és egyszer csak ott volt előttünk a kilométerkő :1160! Ez egy régebbi adat, de üsse kánya. Amilyen gyorsan csak lehetett a zsákokat ledobtuk a hófehér oszlophoz és gyorsan elroptunk egy Kállai- kettőst. Úgy be voltam rekedve a csúcson való ordibálástól, hogy most még a kiáltozás is elmaradt.

Volt viszont pityergés, még szerénységem is elmorzsolt pár könnycseppet: célba értünk! Ennek meg kell adni a módját, egész nap cipeltem egy üveg pezsgőt, hogy mint a nagyok, tudjunk locsolkodni. Durrantás után folyt is mindenfele a nedű, kedvesem megtehette, még bele is kortyolt. Mindezt pár várakozó buszsofőr és a helyi postáskisasszony hangos ovációjának kíséretében, kik még a dolgok dokumentálását is vállalták. Bőszen kiörömködtük magunkat, de rögtön egy üresség érzése is hatalmába kerített, mint minden túramozgalom  befejezésekor.

Megkerestük járatunkat, mely tíz percen belül indult Füzérre és már itt kényelmesre váltottunk. Megbeszéltem a pilótával, hogy megvár bennünket míg beugrunk a Porcelángyárhoz az utolsó pecséteket beütni az ítinerekbe és elkérni a portástól a gyár kedvességét, két porcelán hollóházi kupicát, Gratulálunk felirattal. Füzérig útközben kedélyesen elbeszélgettünk Hollóházáról és miegymásról.

Hollóháza jelenlegi határainkon belül hazánk legészakabbra fekvő települése, úgynevezett irtásfalu, mivel az első telepesek az erdőség kiirtásával kaptak földművelésre, gazdálkodásra alkalmas területet. Írások először a 13.sz harmadik felében említik. A 18.sz-ban üveghuták alakultak, közben szorgos geológusok arany után a környéken kaolinra bukkantak. Ezen felbuzdulva a környék mecénásai a Károlyiak majolikagyárat alapítottak, melynek bérleti jogát időről- időre versenytárgyaláson ítélték oda a legalkalmasabb bérlőnek. A modern porcelándísztárgy gyártást Istványi Ferenc üzemeltető honosította meg, aki a használati tárgyakon kívül már porcelán dísztárgyakat is gyártott a módosabb rétegnek.A modern ipari üzem a '960-as években kezdte meg a működését és olyan jeles grafikusok dolgoztak ekkortól a gyárban mint Kovács Margit, Szász Endre és társaik, akik teljesen új porcelánművészetet honosítottak meg. Azonban a világhírű porcelángyár is megsínylette a piac hektikusságát és a 2020-as évekre a korábbi üzemet be kellett zárni, azóta mint manufaktúra üzemel, így tartva életben hazánk egyik leghíresebb védjegyű termékét.

 

Mire eddig értünk a diskurzusban a járat már be is gördült a füzéri buszfordulóba  ahol vegyes érzésekkel kászálódtunk le. Hazafele Sátoraljaújhelyen a megszokott éttermünkben pótoltuk energia veszteségeinket, majd a Pelso felé fordítottam a kormányt. Majd éjfélt ütött az óra mikor a távirányítón megnyomtam a kapunyitó funkciót, de azért kicsomagolást követően egy flaska pezsgőt még eldurrantottam jutalom gyanánt. Nincs más hátra mint várni a szigorú inkvizíciós testületnek a  határozatát, akik hivatalossá is teszik OKT teljesítésünket.

Egészségetekre

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit 

Térkép és szintrajz:

v

 

 OKT. 55. TÚRA  2022. 09. 21.                  MAGAS-HEGY - VÁGÁSHUTA  

                                                                                    AZ ÁTCSÚSZÁS NAPJA    HELYETT A GOMBÁK   NAPJA                                                                                                                                      "Én Monokon születtem...de engem életem legelső emlékezetei Újhelyhez csatolnak, a szülőföldhöz ragaszkodás édességével. Újhely volt gyermekkorom bölcsője...És ami a madárfióknak első bizonytalan szárnypróbálgatásainál az anyai fészek, nekem ez Újhely volt... S büszke vagyok arra, hogy magamat újhelyi magyar embernek nevezhetem."                                                                                                                                                                      idézet Kossuth Lajos leveléből, Turin, 1892, február12.        

                                    

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Nem emlékszem, hogy túranapon keltünk- e már 8 nyolc órakor. Hát most ez is megtörtént Szerdán! Nem, nem aludtunk el, tervezetten erre kértük még az este a kakast! Ugyanis mára könnyített gyaloglatot terveztem be, de nem jópofaságból, hanem mert a mai program első történése az átcsúszás lesz a Magas- hegyről a Szár- hegyre. Kedvesem bízott benne hogy párosban csúszunk, de lelke mélyén azért tudta, szerénységemnek úgyis inába száll minden bátorsága ha meglátja hol kell egyáltalán beszállni és elindulni a hosszú útra egyetlen szál drótkötélen.  Aztán újra igaz lett az örök mondás: "Ember tervez, Isten végez!" ... de menjünk sorjában. 

A Kalandpark az évnek ebben a szakában  csak 10 órakor nyit, ezért volt a szokatlanul késői ébresztő, még így is szöszmötölni kellett, mert az autóbusz csak negyed tíz után pár perccel indult Rudabányácska felé. Pontosan jött a járat  melyen mindenki csak a Kalandparkig utazott. Többen a személyzet tagjai közül, két nagy hátizsákos korombeli fáradtnak tűnő úr és kedvesemmel én alkottuk az utazóközönséget egy régebbi Ikaruson. Alap ha turistának, pláne ha kékezőnek néz ki akivel összefutunk vándorlásaink alatt, hogy köszönés után szóba elegyedünk. Kivel vérmérséklete és kedve szerint változó ideig tart a kontaktus.  Robival és Misivel aztán jól egymásra találtunk, alig bírtunk egymás szavába vágni úgy folytak az élmények. Kiderült, ők előző nap fejezték be az OKT-t, ma jutalomnapot tartanak és ebben program volt az átcsúszás is.

Jó hangulatban kászálódtunk le a buszról a csípős hidegben amelynek érzetét az élénk szél még fel is spannolta. Nesze átcsúszás! Még fél tíz sem volt mikor megérkeztünk és a pénztárak csak 10-kor nyitnak. Úgyhogy volt idő bőven diskurálni a fiúkkal, sajnos a büfék is zárva voltak még. Így az egyik szaletliban hazaival kínálgattuk egymást. Jó hangulatban léptünk a jegykiadó kisasszonyhoz  aki mindjárt józanító zuhanyként közölte a hírt, hogy az erősödő szél végett még bizonytalan az átcsúszó üzemelése, ezt csak fél tizenegy tájékán dönti el az "operatív állomány". Gördültek ám a kövek rólam, mégsem kell megfutamodnom az  átcsúszás elől...

Azért megváltottuk a tiketteket hazánk leghosszabb libegőjére (1332 m) mely a Magas- hegy (514 m)  csúcsának közvetlen közelébe röpít minket mintegy félóra alatt. Mai túránkat úgyis a csúcsról indítjuk, így adott volt, hogy a kalandpark legelső attrakciójával, ( 2001. dec.1-én adták át) az ülőszékes felvonóval érjük el rajthelyünket, melyet az idei esztendőben modernizáltak. A fiúk úgy döntöttek  hogy lent várják meg a verdiktet, hisz ők csak az átcsúszás élményéért jöttek. Így érzékeny búcsút vettünk egymástól, de mielőtt beültünk "kedvenc" közlekedési eszközömbe, bekéretőztünk a Park legújabb élményelemébe, a Mászófal Központba, melyet svájci segítséggel készítettek a gondos tulajdonosok és 2015 májusában adtak át. Ez Magyarország legmagasabb(18 m) beltéri mászófala, ahol a kezdőktől a vérprofikig mindenki megtalálja a neki megfelelő pályát. Ilyet még nem láttunk, csak hüledeztünk, be kell valljam férfiasan ez soha nem lesz az én sportom. Még vetettünk pár pillantást a  Jégpályára, ahol örömmel vettük tudomásul, hogy legutóbbi ittjártunk óta ( 2013) fedett Jégcsarnok is létesült.

A rövid terepfelmérés és nosztalgiázás után behuppantunk az ördög egyik járművébe, melyet legendás tériszonyomnak köszönhetően soha nem szívleltem és nem is fogom megszeretni. Na egy nagy különbség megint , Életem párja pedig élvez ezeken a szerkezeteken utazgatni. Aktív síelő korunkban is nagy megpróbáltatás volt nekem feljutni a hegytetőkre, pláne ha alpesi körülmények között 3- 3500 m magasra kellett feljutni felvonókkal, néhol egy szál drótkötélen lógva. Most is hárman foglaltuk el az új, kényelmes székek egyikét. Velem beszállt "Majré" is, ráadásul kedvesem az út soron, elsősorban amikor magasabban voltunk az anyaföldtől, többször is rám kérdezett somolyogva.  "Nem félsz ugye?"

Még szerencse, hogy a figyelmem lekötötte az időről időre zörögve elhaladó kis kocsik látványa alattunk, melyekben Magyarország leghosszabb Bobpályájának indító állomására vontatták fel a delikvenseket. A 2275 m-es téli-nyári bobpályát 2009 nyarán adták át, melyen 37 km/h- s csúcssebesség is elérhető, de bizonyíthatom, hogy a döntött kanyaroknak köszönhetően néhol az a sebesség  "kettőhúsznak" érzékelhető.  A bobpálya felső rajtja  a libegő középső állomásánál található, ahova lassan mi is megérkeztünk, de most nem szálltunk ki, még tovább kellett szorítanom a majrécsövet.

A középső állomáson található a kalandpark szíve, hisz az itt található síházból indult minden még a múlt század '60-as éveiben. A síelést a Magas-hegyen dr. Boda Pál gyermekorvos honosította meg ezekben az esztendőkben. Pali bácsi tiszteletére évről évre Emlékversenyt rendeznek, melynek születésénél mi is bábáskodtunk, ma már a verseny országos hírnévre tett szert. Az akkor épült síház még ma is áll és egyfajta  símúzeumként funkcionál. Ugyancsak a középső állomásról indul a 15 állomásos Tanösvény is, mellyel ránk, bakancsosokra is gondoltak.

Gondolataimban idáig értem mikor lassítani kezdett az ördögszekér, na végre felértünk! Már csak ki kell ugrani a székből, ugyanis ezek a felvonók nem állnak meg a csúcson, hanem már fordulnak is lefele. Ha nem vagy elég fitt és ügyes, bizony vagy egy nagy perec lesz a vége, vagy nyersz egy ingyen kőrt. Még szerencse, hogy a személyzet azért figyelni szokott és  így elég ritkák az ilyen bakik, bár nekünk már mindkét variációhoz volt szerencsénk. Most csak úgy fiatalosan kiugrottunk és máris a kötélcsúszda indítóállomásán találtuk magunkat. Gyors informálódás a személyzettől, pillanatok alatt kiderült délelőtt biztos nem fog működni a Sólyom Extrém átcsúszó, melyen 80 km-es sebességgel tehető meg a Szár- hegyig az 1036 m, néhol több mint száz méter magasan a földtől.

Azonban a Szár-hegyre azok is átjuthatnak, akik berzenkednek az ilyen extrém dolgoktól. Nekik a Dongó nevezetű kabinos felvonó áll rendelkezésre, hogy legyűrjék az 1036 m-t, ez a felvonó 156 méter magasan is halad a földtől, tehát a pudingoknak nem ajánlott a kinézés. Ez a két létesítmény jelenleg egyedülálló hazánkban, a szerkezetek 2015 márciusa óta üzemelnek. Na puff neki, ha nincs Sólyom, lesz Dongó! Legalábbis csak így gondoltuk, ugyanis a kabinnak is van biztonsági szélhatára, amit most átléptek a széllökések. Kicsit elszontyolodtunk, hisz vártuk a Szár-hegy attrakcióit. Újabb sor a listán!

Azért pár szóval megemlegettük mit hagytunk ki.  A szégyenteljes trianoni békediktátumot talán Sátoraljaújhely szenvedte meg a legjobban, hiszen az agyafúrt tótok kilobbizták a franciáknál, hogy a Ronyván túli városrész Csehszlovákiához tartozzon. Szülők, gyerekek, testvérek, rokonok találták magukat hirtelen egy másik országban. Szörnyű!  Ennek emlékére a Szár- hegyen állították fel a 100. Országzászlót 1935-ben, melyhez 1936-ban pedig szerpentin utat építettek ki. Egy piarista atya kezdeményezésére az Országzászlóhoz vezető úton  kiépítették a Magyar Kálváriát, mely Krisztus szenvedéseit megörökítő stációkhoz hasonlóan Emlékműveken örökíti meg az elcsatolt 38 magyar város nevét. Ezt az Emlékparkot 1938-ban  a Szent koronát mintázó Szent István kápolnával bővítették.

Azonban ezt az Emlékhelyet a második világháború után regnáló rezsim pusztulásra ítélte, még beszélni sem volt szabad róla! Az épületeket, emléktáblákat szétverték, a gaz lett az úr a környéken. A rendszerváltást követően lelkes lokálpatrióták önzetlen munkájával a '90-es években az eredetivel mindenben megegyezően helyre állították ezt a páratlan emlékhelyet.

Hogy így kútba esett a nap első része, ott folyattuk, ahol visszaérkezésünk után kezdtük volna. Felkapaszkodtunk az 1982- ben vasbeton- és acélszerkezetből épült kilátóhoz, melynek számomra érthetetlen módon nincs neve, pedig mára a város egyik jelképévé vált. A kilátó első szintjéről lehet kisétálni a "semmibe", a Skywalk" lombkorona ösvényen. Szédülősöknek ez nem lehet pálya, így szerénységem is Első menyasszonyom beszámolójára hagyatkozott, melyben ecsetelte a látottakat. Csak címszavakban: Sátoraljaújhely, Hegyközi hegyei, Hegyalja, Füzér, Nagy - Milic, Szlovák hegyek a magas Tátrával, kelet felé pedig a Kárpátok bércei is fel- fel villannak. Aztán a Bodrogköz és a magányos bástya Tokaji-hegy, melyen túl már az Alföld síkja zárja a képet. Ezeket a messzelátó kilátószintjéről én is láthattam korlátozottan, mivel csodák csodájára felkapaszkodtam.

Cudar egy idő volt a kilátóban, hideg, hatalmas szél, telet idéző körülmények, csak a havazás hiányzott. Úgyhogy gyorsan véget ért a csodálkozás és lerongyoltunk a felső hüttébe valami melegítő italért, de ezekre még nem voltak felkészülve, így csak koffeinszintünket tudtuk beállítani. Eztán még csodálkoztunk a sípálya tetején elénk táruló látványban, aztán gyorsan a távozás mezejére léptünk, hogy szélvédettebb helyre juthassunk. Maradtunk a tervezett útnál és a Khrsz-en tettük meg az első lépéseket! Először felkapaszkodtunk a Magas-hegy tényleges csúcsára, majd a jelzéseket követve eszeveszett ereszkedésbe kezdtünk. Jöttünk már le hegyről meredeken párszor, de ez a mai talán minden eddigin túltett. Néhol majdnem függőlegesen szakadt le a partoldal és ez még nem volt elég.... sziklás, köves, gyökeres volt a talaj, ahol meg nem, ott csúszós sár, vizes falevél. Minden adott egy élménydús ereszkedéshez!

Talán ha 700 m-nyi út volt a Vörös- nyereg, ráadásul az első 150 és az utolsó 200 majdnem szintben haladt, a maradékon kellett 140 m- t zuhanni. Emlékezetes lejutás lesz az biztos, néhol fától fáig szinte a semmibe estünk le, bízva, hogy el tudjuk valahogy kapni az alattunk lévő fát és nem lesz perec belőle. Megkönnyebbültünk mikor majd vízszintesre váltott az ösvény, mindjárt tudtuk is élvezni a túrát. Eddig nem is figyeltük a körülöttünk lévő rengeteg gombát, de már ez is feltűnt. Nagy megkönnyebbülés volt elérni a gyalogos túraút központot a Vörös-nyeregnél, melyet szokás Banda- lakként is emlegetni. Ez egykor mulatóhelyként üzemelt, ma egy nagy tudású almaecet készítő a gazdája. Szerettünk volna találkozni Kökényessy Györggyel, de pont nem találtuk ott.

A nyeregben ráléptünk a nagy kék útra és kellemes gerincvándorlás vette kezdetét a Borz-nyeregig. Kellemes, de késő őszt idéző körülmények közt. Az a rengeteg ismert és főként ismeretlen gomba! Nagy élmény volt nézegetni, fotózni őket. Néhol egy egy tisztáson, tarvágáson keresztül pedig csodás látkép tárult elénk Rudabányácskáról és a körülötte lévő hegyekről. A Borz- nyeregig, vagy Körtefa- nyeregig amolyan öröm túrázós szakaszon fogyasztottuk a métereket, de innentől aztán megint meredekbe váltott a jól járható szekérút. ...de hol volt ez a meredekség az előbb átéltektől? A fasorban sem! Néhol hatalmas sarat sikerült dagasztani, vagy vízfolyásokat kerülgetni, néhol az erdőben jártunk.

A legmeredekebb részen találkoztunk egy fiatal párral kik tegnap kezdték Hollóházán az OKT teljesítésüket és kihasználva az alkalmat, mindjárt az OKT 70-et is lejárják. Hát nem a legegyszerűbb szakaszt választották az biztos. Jót beszélgettünk, megvigasztaltuk kölcsönösen egymást az előttünk álló szakaszok nehézségeiről. Közös fotó után álltunk tovább. Nekünk már nem messze volt a műút, de ennek a szakasznak ez volt a legnehezebb része. A keskeny ösvényt az elmúlt napok hatalmas esői valóságos kanyonná mosták ki. Választás nem volt, abban kellet botorkálni, mert a meredek oldalra esélyünk sem volt felkapaszkodni. Ez még nem volt elég, az eső is rákezdett, még szerencse, hogy ma először.

Amolyan deltás üzemmódra kapcsoltunk és küzdöttük le magunkat a műútig. Most valóságos felüdülés volt meglátni az aszfaltot, még az eső is elállt!  Frissítettünk is gyorsan, kis tízórai is előkerült, én pedig végre felbonthattam a várva várt Kofolát, melyet kis kiszerelésben csak dinnyés ízben tudtunk beszerezni. Hát nem kellett volna. Szörnyű, bár a Kofola sem kutya! ... de a klasszikust legalább szeretem! Szokásostól is gyorsabb trappolás az ikonikus Vöröskő vendégházig, ahol nemrég még a pecsét is lakott. 

Itt balra átot vezényeltek a jelzések és rögtön még azt is megbántuk, hogy megszülettünk. Hatalmas, szó szerinti bokáig érő sarazás vette kezdetét. Nem kellett sok és máris úgy néztünk ki mint a varacskos disznók. Szörnyű 7 km várt ránk. Legalábbis ezt gondoltuk. Az elején akácos mélyutakban kapaszkodtunk dombhátról, dombhátra. Csak közben le is kellett  ereszkedni az éppen soron lévő horhosba. Élveztünk már jobban túrát, mint ezt a szakaszt, de hát ez is az OKT része, ha nem lett volna az elmúlt napok özönvíz szerű időjárása, még talán élveztük is volna ezt a szakaszt, bár azt hallottuk ez mindig mély talajú etap.

 

Jött a Som-hegy(338 m) álla, majd a Mocsári- rét vizenyős területe, majd a Kis-hallgató (494 m) válláig

kapaszkodtunk mikor egy nyeregben elértük a Cserép-tói pihenőig, ahol Bajtel Péter emlékműve is látható. A 2015-ben elhunyt erdésznek ez a környék volt a kedvenc területe. A nyeregből aztán meredeken ereszkedtünk le egy nevetlen patakocska szűk vízmosta völgyébe. Azonban a patak szintjét csak az átkelésnél értük el, egyébként fölötte haladtunk szintezve pár méterrel. Ezen a részen már öröm volt a gyaloglat, a sár is eltűnt fokozatosan már a nyeregtől kezdve. ....  és az a rengeteg gomba! Gyorsan fogytak a méterek és egyszer csak kiléptünk egy rétecskére. Mindenhol birsalma- és birskörtefák. Kis pince, csaholó, láncra vert kutyus. Vágáshuta!

Csatakiáltás, a szokásostól is hangosabban, sőt még egy kis hallózás is volt. Hátha kijön ennek a szegény vahúrnak a gazdája, hogy kerhóra fogjam, miért tartja félméteres láncon kedvencét. ... de mindhiába, megérezhette, mert csak a függöny lebbent meg párszor.....  Csoda kis hétvégi ház késztetett megállásra, minden földi jóval, dézsafürdő, finn szauna. El tudnánk bizony viselni hétvégente. Rövid, erős lejtőn léptünk ki a buszfordulóhoz, órámra nézek fél kettő múlt pár perccel. Majd 45 percet kell várakoznunk a járatunkra! Mi legyen? A falut már tegnap feltérképeztük, az üveghuta, tájház megvolt. Nincs más punnyadunk amíg jön a busz. Az pontosan is érkezett és megint megismerhettük  hegyközi emberek kedvességét.

Ugyanis ez a járat Pálházára tartott és a mi buszunkra a senki földjén, a kovácsvágási elágazóban kellett volna átszállnunk bő tíz perc várakozás után. Nem sok, de megint rákezdett a megszokott eső és ebben a megállóban nincs fedett váróhely. Kérdem a sofőrt, arra van-e esély, hogy Pálházán elérjük a másik járatot. Tömör a válasz, nincs, mert útközben szoktak találkozni. .... de azt mondja a kedves pilóta, legyünk nyugodtak odatelefonál a kollégának várja meg őt Pálházán a váróteremnél. Mit mondjak? Elérzékenyültünk a kis csodán, hisz a mai világra ez az empátia, segítőkészség már egyáltalán nem jellemző.

Háromkor érkeztünk a Hősök terére mi másban mint esőben. A szálláson rendbe kaptuk magunkat és újfent átruccantunk Tótújhelyre, hogy az itthoniaknak kis Szlovák szuvenírekkel is kedveskedjünk. Aztán a megszokott éttermünkben korai estebéddel koronáztuk meg a napot. A mai menü Jókai bableves, juhtúrós sztrapacska és harcsapaprikás volt. Mindenből mindkettőnknek féladagnyi, de így is degeszre tömtük magunkat. Kaja után még próbáltunk egy elfogadható fotót lőni a hatalmas Kossuth szoborról, hisz a Turini remete Újhelyen töltötte gyerekkorának nagy részét és örökké legkedvesebb városának tekintette. Sajnos ez az erős ellenfényben most sem sikerült, aztán másnap reggel meg nem volt már rá idő, így majd talán legközelebb összejön.

Egészségetekre

Írta:   Soós Lajos

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz: