OKT. 45. TÚRA 2021.11.12. PUTNOK- MÁLYINKA

NAPSÜTÉSES, HIDEG IDŐBEN AZ UPPONYI-HEGYSÉGBEN

„Azt hiszem, csak most értettem meg igazán az őszt. Egy hűvös fuvallat messze fújta az esőt, elvívén magával az eget és a faleveleket, itt hagyva számomra a kopasz fákat.”

E.E. Cummings

Borsodi kéktúránk második napján Putnoktól Mályinkáig róttuk a nagy kékutat. Eleinte ködös időben fogyasztottuk a métereket, de aztán a napsütés fokozatosan felülkerekedett a mogorva, párás időjáráson. A szélvédett, napsütéses helyeken kellemesen cirógattak a nap sugarai, de a zártabb erdőkben és az upponyi sziklák között bizony fázósan kellett egyre feljebb húzni a cipzárokat a polárokon. Ezen a szakaszon még a nap legmelegebb perceiben is megmaradtak a reggeli zúzmarás fűcsomók, a megfagyott falevelek pedig hangosan ropogtak lépteink alatt. A változatosság kedvéért ma is a lenyugvó nap utolsó sugaraival értünk célba, éppen abban a pillanatban amikor járatunk már útra készen pöfögött a megállóban.

Bizony ma is tejfehér ködre ébredtünk a forgalmas főút melletti szállásunkon, de tudtuk már tapasztalatból,hogy ez nem tart ki egész nap, hanem 10-11 óra környékén a nap ereje felszippantja ezt a kellemetlen jelenséget. Mai penzumunkat is ennek tudatában terveztük.Villám sebességgel újra és kicsit eltoltuk az eredeti indulási időpontot, hogy a Három-kő bérc csodáit a lehető legoptimálisabb mivoltában láthassuk. Az így felszabadult időt arra szántuk, hogy mélyebben megismerhessük Putnok látnivalóit, ezért a Fő téren parkoltunk le fertályórával nyolc után.

Fényképezni nem volt értelme, így a tegnap készült fotókat használjuk ebben az írásban, viszont a nevezetességek megismerésére bőven szántunk időt. Sajnos úgy elmolyoltuk az időt a kastély körbejárásával, a szobrokkal és a katolikus templommal, hogy a Gömöri múzeum meglátogatása már nem fért bele az időbe, így rögtön reggel egyel tovább nőtt az a bakancslistánk, melyen a a visszatérésre érdemes helyeket gyűjtjük.

Kilenc után pár perccel pár nyújtás után kereket oldottunk és a Rákóczi utcán rongyoltunk a kihalt vasútállomás irányába, ahol a tegnap elmaradt adminisztrációt pótoltuk. Gyér forgalmú mellékúton, megszűnt vasúti szárnyvonalakon átkelve hasítottunk a Sajó-völgyében egész a folyó töltéséig.

Közben egy hangulatos villanypóznánál megtartottuk szokásos túraindító szeanszunkat egy kupica kisüsti gallér mögé tolásával. A Sajó széles völgyében kopott aszfalton valósággal faltuk a métereket, megállni nem kellett, nem volt értelme, mivel a köd továbbra sem akart ritkulni. Trappolásunk csak akkor hagyott alább mikor átkeltünk az alig csordogáló Határvölgyi-patak kopott hídján, hisz innentől pár lépés múlva irányt kellett váltanunk és elkezdtünk kapaszkodni a patak vadregényes szurdoka mellett, fölött.

Előzetesen tartottunk az előttünk álló szakasztól, hisz nem ismertük és a számok szerint a völgy 170 m magasan lévő bejáratától , 460 m magasra kellett felkapaszkodnunk a Három-kő-bércig. Jelenthetem, hogy a félelmünk alaptalan volt, hisz egy rövid szakaszt leszámítva az Urasági erdőben, kényelmesen, hosszan elnyújtva kapaszkodtunk többnyire jól járható egykori kövesúton. Utunk elején a már említett szurdok mellett haladtunk, mely hol romantikus, hol zord arcát mutatta, aztán elkanyarodtunk a völgytől és váltakozó összetételű erdőben haladtunk. Volt itt tölgyes, bükkös és még fenyves is!

Ahogy beléptünk a völgytalpnál az erdőbe, a köd is ritkulni kezdett, a nap sugarai ekkorra kaptak erőre és törtek át a tejfehér paplanon fényjátékot varázsolva a félig kopasz, vízcseppes fákon és bokrokon. Egy sejtelemes világ tárult elénk! November közepére a fák már nagyrészt elvesztik a szivárvány minden színében pompázó lomkoronájukat, vastagon beborítva avarral az erdőt. Valami fantasztikus érzés a vastag levéltakaróban sétálgatni, egyfajta gyermeki viselkedés alakult ki bennünk ahogy rugdaltuk a sárga, barna leveleket, miközben egyre magasabbra kapaszkodtunk.

A Koloska-tető környékén meregettük szemünket, keresve az egykori földvár csekély maradványait, de hiába. Biztos beljebb kellett volna hatolnunk a sűrűségbe, hogy felfedezhessük a nyomokat. Az Urasági-erdő montán bükkösében elhagytuk a kényelmes szekérutat és zihálós, meredek kapaszkodón másztunk fel a Szilas-tető nyergébe. Régebben a kéktúra eddig jött és innét ereszkedett le Upponyba. Aztán a nagy módosítások alkalmával szerencsére gondoltak egyet a potentátok és egy csoda világ felé kanyarították el az útvonalat.

A nyeregtől egy gerincútra váltottunk amin továbbra is magasabbra törtünk és a Köbölic-tető nyergén keresztül értük el a Három-Kő-bérc magasságponját, ahonnan egy rövid kiágazáson keresztül léphettünk ki az egyik szikla kilátópontjára. Földbe gyökerezett a lábunk! Percekig csak álltunk a sziklán, csak néztünk ki fejünkből és ámultunk, szólni sem tudtunk, nem is akartunk! A látvány? Hát ezt látni kell! Előttünk az Upponyi-hegység csúcsai, lent a völgyben az álmos falu kéményei füstölögtek, mögötte a Lázbérci, majd a képet a Bükk zárta a hatalmas tömbjével, csúcsaival. ...és csodás napsütés fogadott a szélvédett bércen. Mennyeien éreztük magunkat! A fényképezők is csak nagy sokára kerültek elő, hogy meg is örökítsünk valamit ebből a varázslatból. A kellemes körülmények arra ösztönöztek minket, hogy letáborozzunk és csak ejtőzzünk és élvezzük ezt a hangulatot. A kellemes napsütés még a kabátokat, pulcsikat is leszólította rólunk! Tízóraiztunk, frissítettünk, csúcscsokiztunk---La Dolce Vita! Jó órát töltöttünk el, ez bizony hiányzott is a nap végére rendesen.

Egyszer minden jó véget ér, kiadtam a vezényszót, de csak pár száz métert haladtunk és a másik szikla kilátópontján is az előbbi zajlott le. Más volt a szemszög, kitettebb is volt a bérc, de az élmény ugyanaz. Dicséret annak aki kiötlötte ezt a változtatást! Visszatérve az ösvényre már nem hágtunk magasabbra, hanem meredek ösvényen ereszkedtünk le a csúcsról. Ahogy egyre lejjebb jutottunk a Fekete-hegy nyergéig, majd a Kalica-tetői elágazásig, az erdő képe is úgy változott. A montánbükköket tölgyesek, vegyes erdők váltották és meglepő módon legalacsonyabban a fenyvesek uralták. Ez utóbbiakban nem oly régi tar vágás nyomait láttuk, bár a rossznyelvek azt suttogják,hogy ez a szakasz máskor is mélyebb talajú aminek a hatalmas erdészeti gépek munkája nem éppen tett jót, így hatalmas keréknyomokban és emberes, amolyan "cserhátas" sárban volt szerencsénk ereszkedni. Egy elágazásban aztán össze is futottunk egy ilyen gépszörnyeteggel.

A kaland után már csak enyhe korcsolyázásban siklottunk és értük el Uppony szélső ingatlanait és a falu szélén lévő ellenőrzési pontot. Régebben a híres upponyi földbe vájt pincesoron keresztül érhettük el a kéken a falut, de ma már csak a település széléről vizuálhatjuk meg az alsó sorok pincéit. Gondolkodtunk teszünk kitérőt hozzájuk, de osztottunk szoroztunk és bizony szűkös volt már az idő. Újabb sor azon a bizonyos kimaradós bakancslistán!

Miután benyomtuk az ítinerekbe a stempliket az egyik közkútnál tisztába tettük magunkat, most nem az út porát hanem az út sarát mostuk le bakancsainkról . Upponynak egyedi mikroklímája van, itt mindig hűvösebb van pár fokkal ez most sem volt másképp, az utca melletti parkocska gyepszőnyege bizony még így délidőben is deresen csillogott. A Csernely- patak völgyében már az őskorban is éltek emberek, erről több őskohó, ősrégi bányagödrök -és járatok tanúskodnak. A környező mogorva sziklákon pedig több vár nyoma is fellelhető. A Dede-várnak és az upponyi földvárnak stratégiailag fontos szerepe lehetett, hisz ezekből könnyedén tudták felügyelni a szurdokon átvonulókat.

A sok kellemes emléket felidéző Vadászház mellett lassítottunk, be is szerettünk volna térni, de sajna senki nem volt odahaza. Átkeltünk a híres fahídon a patak fölött, melynek csendesebb partmenti zugain bizony vékony jégtakarókon csillant meg a fény. Hát mit ne mondjak, nem volt melegünk, szépen lassan visszakerültek a napos domboldalon levetett hacukák. Aszfaltra váltott alattunk az út, mely már egészen a célig ki is tartott. Csodavilágba érkeztünk, a hatalmas sziklafalakba vájt kanyon amilyen látványos, magával ragadó, bizony annyira vad is és bizony félelmetes érzéseket is kivált. Beszélgettünk a hatalmas sziklaormok alatt a természet erejéről, micsoda hatalmas erők alakították ki és hány évezred alatt a Bükk legidősebb részén ezt a lebilincselő világot.

Csodáltuk a hatalmas keresztet a Kalica-tető lezúduló peremén, ez nem csak a turista szemét vonzza, hanem ellenállhatatlan kényszert is, hogy de jó lenne oda felmászni. A jelekkel ellentétben ez nem is olyan veszélyes mutatvány, hisz a szorosból kiágazó K háromszög jelzésen elérhető. Nekünk is bizsergett a lábunk, de korábban már többször jártunk a 6 m magas keresztnél mely egykoron a reformáció elterjedésének határát jelezte. A földvár és az upponyi-forrás mellet is sikeresen elronygyoltunk ebben a nagy eszmecserében és hát a figyelmünket is más kötötte most le. A Lázbérci víztározó!

Az elmúlt rendszerben Borsodban hatalmas iparosítás zajlott, hatalmas kohók, gyárak bányák nyíltak sorra és ezeknek kivétel nélkül óriási vízigényük volt a természetes vízben szegény környéken. Villant az eszme, ide egy hatalmas víztározó kell! Ez az idea a kevés hasznos ötletek egyike volt, hisz a Bán- patak felduzzasztásával 1967-69 közt nemcsak gazdasági hasznot teremtettek, hanem az addig is páratlan természeti környezetet megkoronázták egy hatalmas, mesterséges tóval melynek környéke 1975 óta természetvédelmi terület.

Ahogy a táj megszelídült, a tó kiszélesedett a völgy is kinyílt, teret adva a szélesebb tópartnak ahol horgászok sokasága várta szerencséjét. Vagy az aranyhalat, netán egy sellőt? Ki tudja.. A szélesedő parton egymást érték a kiépített pihenő és horgászhelyek melyek többsége foglalt volt. Alig vártuk, hogy találjunk egy szabad szaletlit melyre azon nyomban le is csaptunk frissítés ürügyén, de halkan megjegyzem nekem kapóra jött, mert Első feleségem nagyon komoly tempót diktált a végig hullámzó keskeny aszfalton.

Pihentettük szemünk, lelkünk, szívtuk magunkba a csodát, melyet akárhogy is nem akartuk, csak véget ért és egy utolsó rohammal már vissza tudtunk csak tekinteni a Lázbércire. Lezárt sorompó után értünk be az Árpád-kori Bántapolcsányra ahol is az első műintézményig bírtuk. A korábbi ittléteink után már ismertük a presszót, jó ne szépítsek korcsmát, de hiába kerestem az ismerős kiszolgálókat, már új a személyzet, csak az ívó előtti zöldséges a régi. Reggel óta nem jutottunk kávéhoz, így életmentőnek bizonyult a hely. Kávé mellé nullás Radlert kértünk és diskuráltunk a helyi erővel és a zöldségessel, kitől Kedvesem több kiló birsalmát kapott- ajándékba! Zavarban voltam mivel is viszonozhatnám az úr kedvességét, ilyenre nem vagyunk felkészülve, meghívni meg nem engedte magát.

Nagyon elröpült az idő, hisz a Bércek romantikája, a kanyon vadregényessége, a víztározó csendje és a presszós kalandsorozat mind, mind siettette az alkony eljövetelét. Három múlt mire össze cihelődtünk és ráálltunk a távozás mezejére, mely most a Mályinkára vezető országút volt. Átkelve a Bán- patak fölött már a szintén kora középkori Dédesen trappoltunk mely a Bükkben a falu fölé magasodó egyik ormon álló várról kapta a nevét. A Másfélmillióból megismert Cserépedény gyűjtemény, a Református templom, a Szent György vértanú rk.templom, a felújítás alatt lévő Serényi kastély és a parkjában álló hatalmas Nagy-kő (sziklamászó gyakorlóhely) most csak egy fotó erejéig fért bele vándorutunkba.

Az országút elágazásában finisbe és a Mályinkára bevezető országúthoz értünk. Az út felújítását mostanában fejezik be, a hatalmas gépek, úthengerek az utolsó simításokat végezték a sztrádasimaságú aszfalton. A Tardonára bevezető kereszteződésben megint megtorpantunk, hisz a legnagyobb magyar regényíró Jókai Mór jutott eszünkbe. A legnagyobb magyar mesemondó, a márciusi ifjak egyike és számtalan egyéb kitüntető rang viselője Tardonán bujdokolt Csányi Béni földbirtokosnál, aki az író feleségének, Laborfalvi Rózának volt a barátja és egyik legnagyobb csodálója. Az itt töltött időt és a számtalan bükki túrát Jókai az Egy bujdosó naplója című művében örökíti meg. Nekem is egyik legkedvesebb Jókai regényem ez, ajánlom mindenki figyelmébe!

Erőteljesen kezdett szürkülni, már az útkaparó gépek is bekapcsolták halogén reflektoraikat, így ezek fényében tettük meg az utolsó, 12%-os emelkedőt Mályinka felé. Most még én sem nyafogtam, hogy pihenjünk egyet, fújjunk, hisz nem tudhattuk, hogy a most össze-vissza járó buszok hogy érkeznek,indulnak a faluból. Átbukva a dombon láttuk, hogy járatunk éppen akkor áll be a Posta melletti buszmegállóba. Élénk integetésbe kezdtünk, navahó füstjeleket eresztettünk, el ne menjen már a busz. A pilóta sikeresen dekódolta a jelzés kavalkádot és elénk gurult. Ráadásul ő is ősi reflektor jelzésekkel adta tudtunkra, hogy nem kell rohannunk, mert meg fog állni és felvesz bennünket. Örök hála!

Mályinka megismerése, a bélyegzés így elmaradt, de ki bánja, majd legközelebb! Vadnai átszállással értünk korom sötétben Putnokra az autónkhoz. Haza fele fordítottam a kormányt, útközben Szilvásvárad egyik patinás vendéglőjében autentikus környékbeli ételekkel pótoltuk energia veszteségeinket. Már elmúlt fél 11 mikor bekanyarodtunk az udvarunkba, azonban kicsomagolás után még egy üveg pezsgővel megjutalmaztam Kedvesem és jómagam.