AK. 36. TÚRA LÉTAVÉRTES (ORSZÁGZÁSZLÓ)- POCSAJ- ESZTÁR V.Á.

AZ ÉR VÖLGYÉNEK FELFEDEZÉSE

" Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják,

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna

Oceánig hordják a habját." Ady Endre; Az Értől az Oceánig

Bírom az ilyen szitukat, igazán a szívem gyökerei. Adott két település, melyek között nyílegyenes országút vezet, de tömegközlekedéssel a reggeli órákban közvetlen járattal csak heti két nap során lehet eljutni egyikből a másikba. Azt még megértem ha észak- déli dombok közé bújt kisfalvakról van szó, de hogy ilyen a végtelen nagy rónaságon is előfordulhat, azt még legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Ráadásul úgy hogy ezek egyazon megyében találhatóak! Nos Pocsaj és Létavértes között pont ez a helyzet, mivel csak a hét két napján, Kedden és Csütörtökön, közlekedik egy(!) szem egyenes járat a két település között!

A fentiek végett az egész többnapos túránk logisztikáját ehhez a tényhez kellett igazítani, akár tetszett, akár nem. ...és hogy a képzeletbeli kék csík össze is érjen, ezért a reggel nyolc után induló járatra a világ végén, a senki földjén, Pocsaj- Esztár vasútállomáson kellett felszálljunk. Jól időzítettünk, hisz a Berettyóújfalu felől érkező társas gépkocsival egy időben fordultunk be az akkor kihalt vasútállomásra, csak mi szerettünk volna ezzel a járattal utazni innét. Mivel a pilóta látta, hogy nem tülekednek az utasjelöltek ezért azzal a lendülettel már indult is volna tovább.

Csakhogy tűzről pattant állandó túratársam kipattant a gépesített járművünkből és ősi indián kézjelekkel adta tudtára a sofőrnek, hogy "Nem oda Buda!", hisz ezúttal lesz két elvetemült aki ezt a megállót szemelte ki magának. Készségesen megvárta míg összecihelődünk, bezárkózunk és felszállunk a járatra. Kényelmesen elterülve az ülésben, szóval tartottam a pilótát, elbeszélgettünk Bihar ezen elzárt településeiről és a világ ügyes, bajos dolgairól. Nagylétán, a járat végállomásán vettünk érzékeny búcsút Tibitől és pár lépéssel elslattyogtunk az Országzászlóhoz, ahol a porból kellett felszedjük leesett állkapcsaink. Ugyanis 3-4 tegnapi emberke is ott toporgott várván, hogy megismételhesse velünk a békebeli bemelegítő mozdulatokat.

Nem állítom, hogy nem kenegették hájjal az amúgy is önbizalomtól bőven duzzadó májunkat! Soha nem látott vehemenciával vezényeltem le a helyben futásokat, törzskőrzséseket, nyújtásokat. A mutatványhoz csatlakozott még pár ott lődörgő, a nézőszám pedig tényleg rekordot döntött!. Meghálálván a tegnapról idejövő emberkék bizalmát, a közeli becsületsüllyesztőben egy körrel köszöntem meg a kedvességük. ... de csak úgy nem akarták elfogadni, az volt a kitétel, hogy szerénységem is igyon velük egy kört belső bemelegítés gyanánt, mintha már amúgy sem lett volna elég meleg.

Ahhoz, hogy ezt megtehessem viszont le kellett fizessem Első feleségem, hogy a túra végeztével helyezze magát vezető állásba. Nagy duzzogások árán elfogadta az alkut én meg a visszahívott köröket. Így kezdő löket négy stampóra szökött, hisz három "alkalmi tezstvér" csatlakozott hozzánk. Szegény asszonykámnak meg ugyanennyi üccsit kellett gallér mögé tolnia. Szép kilátásokkal búcsúztunk és vágtunk bele a mai napra szánt szent evangéliumba, a több mint 20 km-es penzumba, mely jó sok aszfaltot tartogatott és végig napnak kitett szakaszon vezetett a perzselő hőségben.

Nem is tudom mitől szédelegtem jobban, a forróságtól, vagy a betolt négy Hubitól, mindenesetre fogyott bőven az ásványvíz, útközben vettünk is még pár palackot az egyik vegyesben ami útba esett Nagylétán. Az útba eső egyik kékkútnál jó hideg vízzel mostam le kupám, tarkóm, de kaptam fejmosást asszonykámtól is! Mire elhagytuk a város utolsó házait is, kiszállt a fejemből a zsongás, helyette megérkezett a szokásos hiszti! Végtelen egyenes, árnyék nuku, nap éget, pulsz 32 fok, olvadt aszfalt. Minden kedvencünk egyben volt! A monoton gyaloglatot csak a hullámzó gabonaföldek és a horizontot lezáró Bihari hegyek sziluettje törte meg. Enyhén szólva sem egy ingerdús szakasz volt ez a több mit 6 km-es aszfaltkoptatás míg letértünk a Cserekertre bevezető kopott betoncsíkra.

Még majd két km-t battyogtunk a tűző napon árnyék nélkül, ez Egyed- alja hatalmas, aranysárga, lengedező gabonatáblái között, mire elértük az egykoron önálló, ma pedig Létavérteshez tartozó Cserekertet. A település életét a történelem folyamán a hatalmas, gazdag földek és az itt kanyargó Ér határozta meg. Ennek köszönhetően eleink korán, már az őskorban megtelepedtek itt, melyekről régészeti leletek is mesélnek. A honfoglalás környékén már állandóan lakták, az akkori fogalmak szerint jelentős faluként emlegetik korabeli oklevelek, írások. A Tatárjáráskor, majd az Oszmán hadjáratokkor sokat szenvedtek az itt élők, többször a kihalás szélére sodródott a falu. Területét hatalmas tölgyerdő borította, melyet nemes egyszerűséggel Csereként ismerünk.

A Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári béke után ezt a hatalmas erdőt a nagylétai jobbágyok kiírtották és a helyén létrehozták a létai szőlőskertet, melyről szerződés is készült. A 18.sz. végén és a 19.sz. elején aztán az úrbériség rendezése közben óriási vita alakult ki a szabad jobbágyok és az uradalom között, ugyanis a környék hatalmas ura, báró Mandel Lajos Cserekertet is saját tulajdonába kívánta hajtani. A pereskedés végül a Királyig is eljutott, és a kor szokásainak megfelelően félgyőzelmet könyvelhettek el a vitás felek. Az élet modernizálásával azonban Nagyléta környékén elterjedt a homoki szőlőművelés, így a távol eső Cserekerti szőlők kikerültek a fókuszból.

Azonban a birtokokon lévő épületekért nagyon jó pénzt fizettek az elsősorban Romániából betelepült részes napszámosok, így alakult ki a ma háromutcás falu. Cserekert az I. világégést követően hol Romániához, hol Magyarországhoz tartozott a végleges határvonal megrajzolásáig. 1927-ben épült a ma már omladozó, elkerített iskolája, melyhez tanítói lakás is készült. Két évvel később készült el a görögkatolikus kápolna, melynek ma már csak szintén a nyomait fedezhetjük fel. Ekkor több mint 350-en lakták a települést, mely az 1960-as évekre felkúszott majd 400 főre. Azonban ez a zenit jóformán semeddig nem tartott, mert ezekben az esztendőkben meg is kezdődött a rohamos elvándorlás. A településrészen jelenleg 4 fő lakik állandó jelleggel, de hétvégi házként több portát is gondoznak.

Néprajzi időutazás volt végig slattyogni a többnyire elhagyott, omladozó ingatlanok és alig/ egyáltalán nem használt egykori uradalmi, majd téeszes gazdasági épületek, istállók között. Szívfacsaró volt megállni a hatalmas gazban leledző egykori buszfordulónál, melyre csak egy rozsdás tábla emlékeztet. Ez a hely volt egykoron Cserekert központja, hisz itt van a szintén szívfacsaró látványt nyújtó iskola, kápolna, valamint a bolt-kocsma torzója, ami innét alig pár lépés. Nem is időztünk sokat, gyorsan odébb álltunk a pecsétnek helyet adó egyik még rendezett ingatlanhoz.

Elvégeztük az igazolásokat, szedelőzködtünk, de előtte még leöblítettem magam a falurész egyetlen kékkútjánál, ahova épp friss vízért igyekezett az utolsó mohikánok egyike. Szokásunktól eltérően most csak köszöntünk az itt élő idős hölgynek, kinek naptól cserzett ráncos arca mindent elárult! Most nem vitt rá a lélek, hogy szóba elegyedjünk a hölggyel. Mit is mondhattunk volna? A látottak mindent elárultak a nyomorról, mely körül lengi az itt élők mindennapjait.

Szomorú szívvel hagytuk el az utolsó épületmaradványokat és folytattuk a gyaloglatot a Nagy- Csákó hatalmas táblái közt vezető poros, homokos, jelzések nélküli Felhajtó- úton. Ez a szakasz nyílegyenes, a változatosság kedvéért rohadt egyhangú volt a forróságban. Szólni sem szóltunk igazán egymáshoz, silabizáltunk a látottakon, hisz országjárásunk közben rengeteg ehhez hasonló helyen megfordultunk már. Gondolataim úgy elkalandoztak, hogy még az ilyenkor előjövő hisztimet is elnyomták. Mélaságunkból a tőlünk pár tíz méterre, a Laponya- halmon tornyosodó geodéziai mérőtorony szakított ki, ahol dolgunk akadt a vasbetongyűrűkre festett kód leolvasásával. A szerkezethez zöldben pompázó, ember magasságú, sűrű napraforgó táblán keresztül tudtuk elverekedni magunkat. Toronyiránt tértünk vissza a kék sávra, mely még pár száz méteren gabona táblák között vezetett, majd egy rohadt dzsindzsás szakaszon ereszkedtünk le egy fekete pályának is elmenő letörésen az Ér völgyébe.

Leérvén az Ér árterébe, melyet a helyiek Partaljaként ismernek, a hevenyészett, ákom- bákom jelzések okoztak volna fejtörést, ha nem lenne egyértelmű a nyomvonal. Igen, egyértelmű, de bezony tuti nem mindenkinek, biztos volt már aki csalingázott egy jó sort, pláne ha Pocsaj felől érkezett. Figyelhetnének ilyenekre a tótumfaktumok, de legfőképpen a helyi túraút felelős.... Mi tudtuk merre az arra, így utat nem kellett keresnünk, megcsodálhattuk a Partoldal löszletöréseit, a pangó, algás Ért és átkukucskálhattunk Romániába, hisz itt is közvetlen a határmezsgye mellett toporogtunk. A látóhatár vége evidens, hogy itt is a Bihari hegyekkel zárult le.

Gondolkodtunk, hogy elbattyogunk a közelben csörgedező Zsófia- forráshoz, de ebben a gyatyarohasztó melegben nem éppen füllöt a fogunk hozzá. Helyette felugrattunk az Ér nem éppen túl magas töltésére, vízállást olvastunk a közeli hídnál lévő vízmércén és felvezetőm kiadta a jelszót: " Irány, no nem Darány, hanem Pocsaj". Szűk öt km-es gátaskodás várt ránk, ahogy Arany is fogalmaz: " Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely határ mezőben." A nap pedig nem égetett, hanem valósággal perzselt, fogyott a százas faktorú krém és a víz készletünk is erősen a nulla közelébe kezdett tendálni. Ráadásul kezdtünk olyanok lenni mit a csatakos lovak, mindenünk izzadt, csurom víz volt a pólónk, és persze, hogy a hajunkból is erős sugárban ömlött a verejték a légiós sityakól alól. Nagyon nem szeretem szakasz volt!

Még szerencse, hogy útközben fel tudtuk pár zsilipeskedéssel oldani az egyhangúságot, melyet a gáttól északra eső földvárak keresésének ténye is enyhített. Ugyanis ezen a környéken két egykori földvár is létezett, a Leányvár és a Hosszúzugi - (Tövises) földvár, melyet Diós várként is szoktak emlegetni. A várak történetéről történelmi feljegyzés nem igazán született, pár kósza szócikken kívül. A várak helyén ásatás soha nem volt, csak a területüket mérte fel 1912-ben Zoltai Lajos. Mire a hiszti igazán a hatalmába kerített volna, elértük az Ér fölött átívelő vasbeton hidat. Itt rövid időre szilárd burkolat kanyarodott lábaink alá.

Még szerencse, hogy tudtuk, pár száz lépés megtétele után le kell térni nyugatra a kopott aszfaltról, de jelzések híján így is túltoltok. Mikor már gyanús volt a stájsz, ránéztem okos cuccomra és látom ám eltoltuk, túljöttünk. El is hagyta pár keresetlen szó számat, biztos csuklottak a potentátok. Jobb híján visszacammogtunk és most már navigációval kanyarodtunk rá a jó útra, de előtte alaposan körbenéztünk jelzés ügyileg. És bezony megnyugodtunk, hogy nem mi néztük el, tényleg sehol semmi jel, pedig lenne hova festeni... Tanulván a szituból innét már a faluig végig navigációval slattyogtunk, ami kellett is mert a jelzések már csak a falu szélén jöttek meg.

Pár flick- flack a termőföldek között, újabb gátrahágás, majd jelzés nélküli letérés a töltésről, és érkezés egy nem mindennapi gettóba ahol át kell vágni, hogy Pocsaj kulturáltabb részére érhessünk. Na itt álljunk meg egy úri szóra! Régebben, az eggyel régebbi térképen is az AK nyomvonala a Partoldaltól az Ér déli oldalán vezetett és nagyjából a folyó Berettyóval való összefolyásánál érte el a falu déli részét, közel a vasútállomáshoz. Nos ez nem volt jó, hanem valami megmagyarázhatatlan elmeszülemény folytán át kellett tenni az Ér északi partjára a jelzéseket és az AK egyik legpukkantabb gettóján kell keresztül vergődni. Most amikor az a tendencia, hogy az OKT-t is elterelik ezekről a nem éppen barátságos helyekről, csak kettőt említek a sokból: Putnok, Mátraverebély, akkor itt meg beviszik a gettó kellős közepébe. Nem tudom kinek volt az agyszüleménye, de nem volt okos dolog az biztos. Ha annyira meg akarták mutatni az egyébként jellegtelen Pocsajt, akkor a hídtól vitték volna ki az országútra a kék jelzéseket, és azon keresztül érte volna el a vándor a települést!

No mikor bizalomgerjesztőbb helyre értünk újra előkerültek a telefonok, navik, fényképezők és már ütöttük is a pecséteket az ítinirekbe a Kikelet óvoda kerítésén lakó pecsételődoboznál. Nos itt véget is ért a túránk pecsétileg, de még a kék sávot össze kellett kössük a jellegtelen, álmos faluban ahol minden is zárva volt ezen a kora délutánon. Na, itt már nagyon erőt vett rajtam a nyűg, még szerencse, hogy el tudtuk magunkat foglalni a már a honfoglalás előtt is lakott település történetével. Eleink érkezésével a lázadó Vata tulajdonába került, kinek legyűrésével az Ákos nembeli Salamon birtokolja. A település oklevelek szerint a 13.sz. végén kerül a pocsaji Pályi és az álmosdi Chyre (Csire) Család birtokába, kik egészen 1514-ig birtokolják, ekkor ölték meg a parasztfelkelés során Pocsaji Lászlót, az akkori birtokost.

Közben az akkori birtokosok Zsigmond királytól engedélyt kaptak egy földvár (castellum) építésére, melyet egy régi földvár helyére építettek a Berettyó és az Ér közötti területre. A Parasztháborút követően adták- vették a tulajdonjogát az akkori Bihari nagyurak, mígnem a váradi püspöknél kötött ki. Tőle került a Rákóczi család tulajdonába, kik elhozták a falu felvirágzását is. A korábbi rozoga castellumból erős kőbástyákkal körülvett erődített udvarházat építtetett Rákóczi György, aki hajdúkat is telepített a településre. Ebben az udvarházban tartotta fényes esküvőjét 1653-ban Apafi Mihály, későbbi Erdélyi fejedelem Bornemissza Annával.

Az oszmánok Várad felé haladtukban előbb elpusztítják a várat, majd újra építik, de ennek ma már csak igen kevés nyomát láthatjuk. Az oszmán kiűzését és a szatmári békekötést követően újabb birtokoscserék következnek, utolsó birtokosai a Zichy Család és a nagyváradi katolikus egyházmegye volt. A településen jelenleg 2300 fő él állandó jelleggel. Mire e gazdag történetnek a végére értem, látnivaló hiányában már el is érkeztünk reggeli indulási pontunkra és a szám is kellőképpen elfáradt. kedvesem meg is jegyezte: " Még jó hogy a gyomrod nem hűlt ki!".

Mivel reggel nem volt idő rá, ezért lőttünk pár fotót a szépen felújított, karbantartott Pocsaj- Esztár vasútállomásról és a MDmot 3038 dízelről, melyet egy vakvágányra állítottak ki és hagyták sorsára. Persze körbejártam, felmásztam a ritka rossz állapotban leledző mozdonyra. Ha már egyszer mementóként kiállították nem értem miért nem áldoznak legalább az állagmegóvására, mikor a vasútállomás és környezete csodásan rendben van, gondozott.

E kis utolsó torzsalkodás után bepattantunk az addigra kellően lehűtött gépesített járművünkbe és Asszonykám Nagyvárad irányába fordította a kormányt. Jól eső zuhanyzás, pihenés után a már tegnap megismert vendéglőben jutalmaztuk meg ,magunkat olasz menüvel, melyet csapolt Holstein búzaserrel öblítettünk le. Mivel a célban elmaradt, ezért itt lapogattuk egymást, gratuláltunk egymásnak, és naná, hogy szó esett róla, hogy ezzel az etappal 40 km-nyire kerültünk a végső célunkhoz, hogy Sátoraljaújhelyen elmondhassuk, körbe gyalogoltuk az országot! Vacsora után belevetettük magunk a nyüzsgő nagyvárosi életbe és bizony egy- két koktél is lecsúszott a Körös parton!