AK. 37. TÚRA PÁCIN (VÁRKASTÉLY) - KAROS (AUTÓBUSZVÁRÓTEREM) 2025.10.10.

SÁRTAPOSÁS, DZSINDZSÁSKODÁS A SZLOVÁK HATÁR MENTÉN, VÉGIG ESŐBEN

" Akkor fölmet a pumpa a fejemben, és azt mondtam neki, hogy elnézést kérek, önök a Szovjetunió közmegbecsült tisztjei, de ez itt tudomásom szerint Magyarország" Nagy Attila, 1956, Miskolc

Buszváróterem Karoson

36 túranap, és több mint 830 km megtétele után eljött a nap, hogy megérkeztünk a Bodrogközbe, hogy két gyaloglattal megkoronázzuk országjárásunk és Sátoraljaújhelyen befejezzük az Alföldi Kéktúrát, és egyben bezárjuk az Országos Kék Kört. Tehát kézzel fogható közelségbe került a nagy álom megvalósulása, de addig még két nem akármilyen túranap várt ránk. A Pelsótól csütörtökön keltünk útra, ezen a napon Szatmárban tekeregtünk más ügyekből kifolyólag és a dió hazájában, Milotán barátoknál hangolódtunk a következő két napra.

Pénteken korán reggel röffentettem be gépesített járművünket, hiszen fél 10 környékére beszéltük meg a találkozót barátainkkal Karoson az autóbuszváróteremnél. Azzal a különbséggel, hogy Zsolti és Attila a Sátoraljaújhelyről érkező járaton lesznek, mi pedig majd itt szállunk fel a társas gépkocsira. Volt nagy öröm, lapogattuk is egymást és bezony gyorsan előkerült a jófajta szatmári szilvóriumot rejtő lapos, melynek meghúzásával bizony vetődött ránk pár rosszalló szemvillantás a zsúfolt buszon. A fiúkkal még jó pár éve a Petróczi iskola előtti egyik derékszögű kanyarban toppantunk egymás elé, és a meglepetéstől ez a párbeszéd zajlott le: " Attila:- hát Ti mit kerestek itt? szerénységem: hát titeket!" Na ezzel meg is lett a csí és egy komoly barátság alakult ki köztünk, azóta már többedszer koptatjuk bakancsaink talpát együtt.

Azt már ugye mondanom sem kell, hogy a fiúk laposa is előkerült, így feltűnő jókedvvel kászálódtunk le a buszról az Alsó - Bodrogköz ősi településén Pácinban, a Várkastélynál. Mivel legutóbbi itt jártunk alakalmával igencsak időzavarral küzdöttünk ezért pár szóval ledaráltam a falu rövid történetét. Mivel egykoron a Bodrogköz igencsak termékeny földdel rendelkezett, már az ősidők óta lakott terület. Hazatérő/ Honfoglaló eleink is legelőször itt telepedtek meg, midőn átkeltek a Vereckei-hágónál a Kárpát - medencébe. Erről rengeteg előkerült régészeti lelet tanúskodik. Magáról Pácinról először az Árpád- korban 1247-ben mesélnek az oklevelek, ekkor a Bogát- Radvány nemzettséghez tartozó Roland nádor területeként említik meg.

A kor szokásainak megfelelően az uralkodók, főurak a falu tulajdonjogát adták- vették egymás között. Az évszázadok folyamán volt itt földesúr, többek között Brankovics György, a Mágócsy Család, a Sennyey Család és az Andrássy Család is. 1820- ban óriási tűzvész pusztított a faluban, majd minden ház leégett. Pácin 1919-ig közigazgatásilag a szomszédos Nagykövesdhez tartozott, de a szégyenteljes Trianoni békediktátum szétszakította a községet, ezután Pácin hol önálló, hol közös tanáccsal rendelkezett. Jelenleg a falut mintegy 1400 lélek lakja, leghíresebb szülötte Nagy Attila színművész. Legismertebb látnivalója a Pácini Várkastély, ahova melegében be is rongyoltunk, hisz legutóbb hatalmas lakat lógott a bejárati kapun.

Megváltván belépőinket, pár szóban megtudhattunk a gondnoknőtől az épület rövid történetét, mely szerint a reneszánsz stílusú, kisebb rablóportyáknak ellenálló erődített várkastélyt a falu akkori földesura Mágócsy András építtette 1581-ben, miután nőül vette a kőgazdag Alaghy Juditot. Sajnos az ifjú férj nem sokáig élvezhette a kastély kényelmét, hisz 1586-ban megmérgezték, özvegye már a következő évben nőül ment Rákóczi Zsigmondhoz. Az évek folyamán aztán az Alaghy és a Rákóczi családok közt komoly birtokvita alakult ki, melynek végén a Pácini Várkastély az Alaghyaké maradt, kik férfiágon 1630-ban kihaltak. A kastély és a környékbeli falvak tulajdonjoga visszaszállt az uralkodóra, ki a Habsburgokhoz lojális Vas megyei Sennyey Családnak adományozta hűségük jutalmaként azt.

A Sennyeyek a tulajdonukat egészen 1945-ig megőrizték, többször renoválták a kastélyt és az 1850-es években romantikus stílusban újjá építették. A Sennyey család 1945-ben volt kénytelen elhagyni a birtokukat, melyet hamarosan államosítottak is. Először a kor jó szokásának megfelelően a ruszki hordák vették be magukat a falak közé, rengeteg pusztítást hagyva maguk után. Ezután mindenféle funkciót ellátott a kastély, téeszcsé iroda, könyvtár, iskola, orvosi rendelő etc. Szerencsére az egykori Műemlékvédelmi Hivatal felfigyelt erre az ékkőre és előbb régészeti feltárásokat végeztetett, majd 1977- 87 között teljes egészében felújíttatta és visszaállíttatta eredeti reneszánsz formáját. Az épület átadását követően a falak között működik a Bodrogközi Kastélymúzem.

Miután megismertük az épület történetét, végignéztük a kiállító termeket, melyekben bepillanthattunk hazánk késő reneszánszkori főúri életének mindennapjaiba. Fotózkodás, selfiezés a várkastély előtt, majd rövid bevezető séta a példásan karbantartott helyi Hannapi stadionhoz, mely előtt található az AK igazoló pecsétje. Kinek hiányzott a lenyomat az beütötte az ítinerjébe, és aztán olyan is akadt aki csak beütötte volna a füzetbe a lenyomatot, lévén otthon felejtette az AK igazolófüzetét, vagyis nem is felejtette, hanem elhozta az OKT-st. Persze hogy jót röhögtünk Báró Senkiházin, tartozni fog a zördögnek egy úttal. Evidens, hogy a békebeli bemelegítő mozdulatok ezúttal sem maradhattak el, sőt az éppen edzést tartó helyi szépreményű fiúk egyike-másika is csatlakozott kicsi, de elszánt csapatunkhoz. Bemelegítvén izmaink, rögtön üzembe helyeztük Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat és megindultunk a kéksáv jelzéseken.

Nem tudom lányos zavarunknak, vagy csak a szilvóriumnak köszönhetően Zsolttal nagy léptekkel indultunk el- a rossz irányba! Furcsa volt, aztán egyszer csak Első feleségem és Attila kiálltanak ránk:" - hé madárkáim, nem jó ám az irány! Vagy Cigándra akartok menni?" Na erre az ijedtségre persze, hogy meg kellett néznünk lötyög- e még valami a lapos alján. Lötyögött! E kis közjáték után végre jó útra tértünk és tempós haladásba csaptunk a kastélyt övező Angol parkban. Pácin megint egy olyan település, melynek a temetőjén végig halad a kék nyomvonala és itt is akad olyan sír mely végett lassítani érdemes. Ugyanis itt temették el Barati Attila polgármestert, ki kitartásának köszönhetően országos hírnévre tett szert. 1990-ben választották meg első ízben és 2012-ben bekövetkezett haláláig betöltötte a tisztséget. Ha Isten nem szólítja magához, meggyőződésem, hogy még mindig Pácin polgármestere.

A rövid temetői séta közben feltűnt, hogy itt még a szemmel láthatóan elhagyott, dűlő félben lévő sírok is példásan rendben vannak tartva. Mint ilyen helyen szokott lenni, persze, hogy arra kanyarodott az út ahol a kisgyermek sírok voltak. Elhallgattunk, elérzékenyültünk, talán pár szempár is fátyolossá változott. Elhagyván a temetőt az ég csatornái is megnyíltak, előbb csak szemerkélt, de ahogy egy széles legelőn átvágtunk a szlovák határt képező Felsőberecki- főcsatornához, az eső intenzívvé vált és elő kellett varázsoljuk poncsóinkat, hogy legalább teljesen el ne ázzunk. Innét jó sokáig gátaskodás következett a mesterséges vízfolyás mellett. Magyar és tót határkövek között, a senki földjén ballagtunk a jó lábszárközépig érő vizes fűben, gazban. Búskomorságunkat csak a rengeteg poén, zrikálás oldotta, no és a Nagykövesdi - vár pompás, megmaradt romjai, a mögötte magasodó Nagykövesdi- heggyel.

Kanyarogtunk merre a trianoni csinovnyikok kijelölték a tótok, cselákok által óhajtott határvonalat. Egészen a Bodrogköz legfontosabb vízfolyásáig, az egykori Karcsa- folyó medréig slattyogtunk. Miért mondom, hogy egykori? Mert a 18. sz-ban még hajózható, fontos sószállító útvonal medre napjainkra szinte teljesen eliszaposodott. Csak két hosszabb medervonulata maradt, egyik itt a lábunk előtt, a másik pedig nyugatra Pácin határában, mely egyúttal határfolyó is. Néztük a patinás, még ma is impozáns kőhidat, és a jóformán üres medret. Kavarogtak az érzések, megválaszolhatatlan kérdések fogalmazódtak meg. Még egy rövid gátaskodás következett, majd balra átot kellett vezényeljünk és egy rétet kellett átvágjunk. Nem elég, hogy ömlött, még a gaz is térdig ért, a kamáslik meg szokás szerint otthon röhögtek a szekrényben, mert persze ott a helyük. Nem lettünk ám vizesek, csak kötéség, de mint tudjuk akkor kell menni, ha jól esik. A réten még nem is volt gond, de ami jött azután, na az keményen kiverte a biztosítékot és bezony szidtuk bőszen a potentátokat.

Arról olvasgattunk, hogy elterelték a jobb járhatóság végett a Pácin- Karos szakaszt. Kérdem akkor milyen lehetett régen? Történedett ugyanis, hogy egy flikk- flakkot követően a jelzések egy dzsungelbe szólítottak. Szó szerint dzsungelbe, hisz embermagasságnál is nagyobb bozótos, gazos állt előttünk egy láthatóan nem járt ösvénnyel. Báró jobbra, Első balra, mi pedig Zsolttal vártuk mit látnak az erdősáv szélén, mert, hogy a hivatalos útra nem megyünk be az tuti zicher! Füstölögtünk, miért nem küldenek végig rajta évente 2-3-szor egy kaszás traktort, vagy szárzúzót és már tökéletes is lenne. Nem a gazzal van bajom, hanem a méretével, járhatatlanságával. Aztán Karcsán megtudtuk a helyi szellemi élet központjában, az erdősávban egykoron egy kővel kirakott út vezetett. Summa, csak egy kis jószándék hiányzik.

Miután fürkészeink visszatértek és beszámoltak a tapasztalataikról, a kevésbé rossznak tűnő napraforgós szélét választottuk. Itt meg cuppogós sárral küzdöttünk hosszú százmétereken keresztül. Nem tudom mennyi cuppogás után egy újabb erdősáv állta utunk, a hivatalos út még itt is botrányos volt, ezért az erdősáv másik szélére küzdöttük magunk és egy réten haladtunk tovább a vizes hatalmas fűben, gazban. Aztán egy szekérútnál csoda történt, mert benézve láttuk, hogy itt már tökéletes a hivatalos sáv, így arra váltottunk. A hatalmas vörös kövekkel kirakott utat elneveztem római útnak, mely hamarosan kopott aszfaltra váltott. Állandó túratársamnak sem kellett több, ezt látva begyújtotta az utánégetőket és ripsz- ropsz már a karcsai Árpád- kori Református templomnál toporogtunk, ami egyben hivatalos pecsételő hely is.

Takargattuk bőszen az ítinerjeink, nehogy elázzanak az ömlő esőben az értékes lenyomatok. A fővédnök evidens, hogy Báró Úr volt, hisz neki itt sem akadt tennivalója az igazolással. Nyitva volt a templom, meg is lepődtünk, hisz nem jellemző hogy nyitva legyenek, még az ilyen műemlék jellegűek sem. Beléptünk az évezredes falak közé, beültünk a hívek ezrei által fényesre csiszolódott padsorokba, és miközben csodáltuk a puritán egyszerűségében is fenséges templomot, csenden sorra vettük Karcsa és a templom rövid történetét. Karcsa a Bodrogköz legrégebbi települése, annelesek legelőször 1186-ban említik, de mint tudjuk a környék ennél sokkal régebben lakott, hisz miután eleink Árpád vezetésével visszatértek ősi földünkre, legelőször itt rendezték be szálláshelyüket. A legértékesebb e korból származó leletek is a mai Karcsa területéről kerültek elő.

A falut körülvevő mocsaras, ingoványos terület az évezredek során megőrizte a lakókat az ellenséges támadásoktól. Földesurai összefonódtak a szomszédos Pácinéval, ugyanazokat a neveket olvashatjuk az oklevelekben, Brankovics György, Alaghy Család, Sennyey család. Leghíresebb szülötte Nagy Géza, helyi tanító, majd a Pácini Várkastély Múzeum Igazgatója, a Bodrogköz legjelesebb néprajzkutatója, emlékét a faluban Emlékház őrzi. A falut jelenleg több mint 1500 fő lakja, jelentős, 10% körüli cigány kisebbséggel. Legfontosabb látnivalója a 11-12 sz-ban épült körtemplom ( rotunda), melyhez a következő évszázadban építették hozzá a nyugati hosszanti hajót, melynek bejáratánál értékes faragványok láthatóak. 1877-ben a tetőszerkezet leégett, ezután a felújítást Schulek Frigyes tervei szerint végezték el.

Jégkrém választék Karcsán a Tó-sörözőben

A templomhoz számos legenda kötődik, melyek közül egyet idéznék fel: " A templomot egykoron a tündérek építették fel, azok a tündérek, melyek a Karcsa- tó mélyén laktak és az ugyancsak ott élő, de elszaporodott lidércek (boszorkányok) elől menekültek. Ezért két nap és két éjjel alatt felépítették a templomot." Miután szellemileg kellően feltöltődtünk, már éppen ideje volt, hogy testünket is kényeztessük, ennek érdekében iziben leereszkedtünk a Karcsai- tó partján található becsületsüllyesztőbe, a Tó sörözőbe. Megfordultunk bizony a Kék Kör megtétele közben pár korcsmában, de azt kell mondanom, hogy a Tó söröző bizony top 3-as, ha nem a N°1! Bizony a választékban felveheti bármelyik felkapott városi egységgel a versenyt, árakban pedig messze- messze elmarad ezektől, hozza a falusi sörözők olcsó árszintjét.

...és akkor a kiszolgálásról ne is beszéljünk! Zsolt, a tulaj érti a dolgát, ilyen udvariasnak, vendégközpontúnak kellene lennie minden tulajdonosnak, csaposnak. Jól letáboroztunk, jöttek a körök sorba, és megtiszteltetésként még Zsolt is meghívott egy körre bennünket. Kellemesen elbeszélgettünk a helyi erőkkel, megtudtuk a falu, a környék ügyes-bajos dolgait, sikereit. A végén még azt is megtudtuk, hogy mit is jelent a "Kapulkova", és megismerhettük egy rejtett kerthelyiségben az egykori és jelenlegi törzsvendégeket egy karikatúrás falfestményen. Röpült az idő, jól éreztük magunkat, talán kettő órát is eltöltöttünk odabent, nem akaródzott indulni, de az idő nagy úr bizony. Minden kékezőnek és annak is aki csak erre vetődik ajánlom, hogy térjen be ide, nem fog csalódni. Köszönjük Zsolti! Jövünk még!

Nem mondom hogy szomjasan, de legalább jókedvűen léptünk a távozás mezejére a közben csillapodó esőben. Elsuhantunk a helyi Üvegtigris, a Pingvin fagyizó és az Árnyas söröző mellett és máris a falu végére értünk ahol jó eső aszfaltot újabb cuppogós fekete földes szekérút váltotta fel. Vígan trappoltunk, kanyarogtunk egészen addig, mígnem egy újabb dzsungelbe vezettek volna a jelzések! Köszöntük szépen, most sem kértük a méteres gazt és a szinte áthatolhatatlan bokrost, szedrest. Toronyiránt, mezőn, szántón és kukoricásban átvágva kerültük ki ezt a rettenetet és leltünk rá újfent a kék sávokra. Itt már csak a cuppogós sarat kellet dagasszuk, de ez már kutyafüle volt ahhoz, mint ami a dzsindzsásban várt volna ránk! Vígan fütyörészve értük el a 381-es Sátoraljaújhelyre vezető mellékutat. Felüdülés volt fellépni az aszfaltra, de ez tényleg csak hat lépés volt, mert csak átszeltük az aszfaltcsíkot.

Még letopogni sem volt értelme a sarat a bakancsainkról, hisz a sárdagasztás folytatódott, de bánta kánya, hiszen a célegyenesbe fordultunk, talán ha 2 km volt hátra. Pár kanyar, kis dombra kapaszkodás és máris feltűntek a karosi Honfoglaláskori Látogató központ műtárgyai és a visszacsapó íj formáját megjelenítő Látogató Központ tetőszerkezete! ... de nem sokára az egész épület is elénk tárult, mely viszont egy, az őseink által használt jurtát idéz meg. A látogatás holnapra volt betervezve, így csak bebélyegeztünk ítinerjeinkbe és sietős léptekkel siettünk ki a központi váróteremhez, immár szilárd aszfalton.

Innét nem volt más, mint visszatérni Sátoraljaújhelyre, rendbe szedni kissé magunkat és elmenni az általunk már ismert egyik neves étterembe a Sétáló utcán. Persze útközben megcsodáltuk a Szt. István Király templomot, tisztelegtünk Rákóczi, Kossuth és Kazinczy szobra előtt. Mivel ki voltunk éhezve, ezért magyaros nagy leveseket, és fojtásként tót sztrapacskát rendeltünk. A kajákat ki finom sörrel, ki jófajta helyi borral öblítette le. Kicsit még ünnepeltük a mai napot, s hazaballagván a kényelmes szálláson pihentük ki az út megpróbáltatásit és tettük el magunkat holnapra, mert nagy nap fog következni!