DDP. 7. TÚRA BÁBONYMEGYER- KAPOLY, ELÁGAZÁS 2024. 03. 09.

A CÁROK FESTŐJÉNEK NYOMÁBAN KÜLSŐ-SOMOGYBAN

" Eltávolítva hazámtól, csak azt tartom szemem előtt, hogy a nemzetemnek szégyenére ne legyek." Zichy Mihály

Márciusi első gyaloglatunkon is a két gépesített járműves logisztikát preferáltuk, így gyura alig rikította el a hetet, mi már kászálódtunk is ki az egyik autóból a Kapolyi elágazás hangzatos nevezetű társasgépkocsi megállóban. A másik autóval áthajtattunk a Patkó testvérek egykori sasfészkébe, ahol múltkor abbahagytuk a DDP vándorlásunk. Nagybábonyban a helyi Hannapi stadion előtti hatalmas füves placcon, egy hatalmas nyárfa árnyékában parkoltunk le. Indulás előtt elvégeztünk pár békebeli tornamutatványt, nyújtást és ezúttal láss csodát egyetlen nézőnk sem akadt, talán csak egy kóbor macska slisszant el farokbehúzva, mikor rápillantott a csodabogarakra, akik nagyon furcsa mozdulatokat tettek, hisz ilyet eddig még nem látott.

Bemelegedvén ütemes trappolásba kezdtünk a Tengődre vezető erdei aszfalton, melyet elébb az 1906-os végleges átadást követően a Magyar Királyi Államvasutak kezelte Siófok - Kaposvár közötti mellékvonalat értük el, mely napjainkra az egyik legrettegetebb vasútvonal dicső jelzővel díszeleg, lévén a 100 km-es hosszon bő három óra a menetidő a helyenként kritikán aluli minőségű pályán. A sínpár megörökítését követően máris a Csillagó- hegy 300 m-es magasságában eredő, és a Sió- csatorna felé igyekvő Kis- Koppány medre fölött keltünk át a közúti hídon. Bő 1300 lépést követően hagytuk el a meglepően forgalmas erdészeti aszfaltot és csaptunk bele a Csapóné- hegy 270 m- t meghaladó magasságának bevételébe. Széles kaszálóból alig észrevehető jelek mellett haladva kanyarodtunk be a sűrű erdőbe, mely hamarosan be is zárult fölöttünk.

Az enyhe időjárásnak köszönhetően már rengeteg virág nyílott melyek közül férfiasan be kell valljam, sokat egyáltalán nem ismertünk. Üröm az örömben, hogy a valóságos virágszőnyeg mellett szemétszőnyegen is át kellett caplassunk, de ezek a zavaró halmok ahogy egyre beljebb, feljebb hatoltunk az erdőben szerencsére elmaradtak. Elég küzdelmes rész volt, jó pár meredek szakaszt kellett megmásszunk, miközben nagyon sok kidőlt, kivágott fát kellett kerülgessünk. Első menyasszonyom el is nevezte a szakaszt "mini Buroknak". Ahogy az ösvényeken elértük a gerincet, egy széles földútnál a környezet is egycsapásra megváltozott, szép szálas erdőben értük el az imént elhagyott aszfaltot. Egy pillanatra el is révedtem rajta, vaj'h hány túrázó választja a sokkal egyszerűbb, könnyebb szerpentint, hogy elérjék a Csapóné- hegy és a Dékány- hegy közötti nyerget.

A kereszteződésben lévő kellemes hangulatú pihenőnél frissítettünk, majd a hangulatos, rendezett Csalányi- erdőben emelkedtünk mai csúcspontunk irányába a 283 m magas csúcsra, Ahhoz, hogy ezt elérjük bizony egy jó másfél kilométeres kitérőt is meg kellett tegyünk, de nem azért, hogy elmondhassuk, hogy bevettük a Dékány-hegyet, hanem egy másik túramozgalom végett fel kellett keressük a csúcsra 1985-ben épült 23 m magas geodéziai tornyot, hogy leolvashassuk róla az igazolókódot. Na ha már így esett, a toronynál benyomtuk a mai nap csúcscsokiját, hisz magasabbra ma már nem fogunk hágni.

Visszatalálva a piros sávra hosszan kanyarogtunk a szálerdőben, de sajnos szemünket és kedvünket nagyon rontotta a hatalmas tarvágás, melynek végterméke az út két oldalára, magasra halmozott méterfa,valóságos fafolyosón haladtunk hosszú percekig. Flikk-flakk kanyarok után kiléptünk az erdőből és hatalmas szántók mellett kanyarogtunk tovább Tab és Kánya határán. Sok- sok lépést tettünk meg a mezsgyén és élveztük a gerincről elénk táruló Zselic látványát, melynek dombjai mögött még a Mecsek nagyobb csúcsai is jól kivehetőek voltak, sőt a nap sugara még a misinai adótorony üvegjein is meg- meg csillantak. Az Ősi- dűlő hatalmas parcellái mellett jártunk, melyeket a nem oly régi múltban hatalmas erdőségek borítottak, de eleink csillapíthatatlan mohósága a művelt földek iránt megpecsételték ezek sorsát, pedig még a 19.sz-ban is igaz volt a mondás: "Nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy van az erdőben!"

Óriás póznák tartotta magasfeszültség alatt keltünk át, melyből épp a Kossuth rádió szólt. Kultúrprogram után hamarosan éles ény-i fordulatot vettünk és betonútra váltottunk. Elértük Tab szőlőhegyét! Présházak között kalandoztunk, lestük van- e valahol élet és betolhatunk egy jó fröccsöt, de ezen a márciusi Szombat reggelen sehol nem láttunk életjelet, így maradt a jó öreg falmelléki. Három horhosban vezető letörést követően érkeztünk meg az Észak- Somogyi város első házaihoz, mely elsősorban a híradástechnikai cégeiről híres, hiszen a nem oly régmúltban az ország vezető híradásipari cégének, a Videotonnak, itt volt egy gyáregysége, mely bizony sok száz környékbelinek biztosította a megélhetését. Aztán az esztelen privatizáció során megszűnt az ország egyik mintacége, helyette pedig külföldi multi telepedett meg a gyáregységben, modernebb technikával, és bizony kevesebb emberi erővel. Így múlik el a világ dicsősége!

Érdekes díszítésű omladozó putriszerűség mellett haladtunk el, majd Tab Hannapi stadionjánál újfent kereszteztük a 35-ös mellékvonalat és máris a város főutcáján kötöttünk ki. Közben azért persze elmerengtünk a régmúlton, hisz mégiscsak egy Árpád- kori település járdáját koptattuk. 1211-ben még csak villa Thob alakban említik, ekkor a már bejárt falvak fontosabb települések voltak a Kis- Koppány medencéjében. Az 1300-as évek elején már saját temploma van a településnek, de a tulajdonviszonyok nagyon sokat változtak a hatalmi villongások során, rengeteg országos méltóság volt rövidebb- hosszabb ideig hűbérura a falunak. A török korban evidens, hogy oszmán kézre kerül, ekkoriban a defterek 12 adózó házat említenek, de a végvári csatározások következtében kihal a település, említése legközelebb csak 1660-ban említi a szigligeti vár tartozékaként, de az élet csak Buda felszabadulását követően tér vissza, ekkor kezdenek visszaszivárogni a régi lakosak, de kiteljesedés csak 1712-t követően jön el, amikor magyar, német és tót telepeseket hoznak a birtokosok.

Megkezdődik Tab lassú felvirágzása és lassan a térség központjává növi ki magát, zsidó kereskedők telepednek meg, országszerte ismert téglagyár kezdi meg működését. Mezőváros, majd járási székhely lett, de a két világégés megakasztja a fejlődést, sok száz életerős férfi veszett oda a háborúk poklában. 1944- től Somogy megye egyik legnagyobb gettója működik itt, ahonnét a szerelvények egyenest Auschwitzba röpítették a megtévesztett áldozatokat, kik azt hitték egyszerű munkaszolgálatra viszik őket. A "dicső" Vörös hadsereg '44 decemberében "szabadítja" fel a falut, aztán a ruszkiknak úgy megtetszett a környék, hogy egyből a rendszerváltásig itt volt az egyik legnagyobb laktanyájuk az időlegesen itt állomásozó "barátainknak." Tab 1989-ben kapott városi rangot, majd 2013-ban visszakapta járási székhely státuszát. Leghíresebb szülöttei Takáts Gyula költő és Nagy Ferenc fafaragó, kinek tiszteletére galéria is működik a városban. Legszebb épülete a klasszicista Welsersheimb- kastély, mely napjainkban szociális otthonként működik és nem látogatható.

Szombat reggel meglepően nyüzsgő élet jeleit láttuk a kisvárosban. Tab fő nevezetességének számító a 18. században épült barokk Utolsó vacsora római katolikus templom, mely Műemléki védettség alatt áll, pedig kiesett útvonalunkból, csakúgy mint a Református és az Evangélikus templom. A viszonylagos korai órán, 9-et ütött a toronyóra, pedig még a Nagy Ferenc Galéria ajtaján is hatalmas lakat lógott, így Tab látnivalóiból egyedül a 2000-ben felavatott Szent István lovasszobrát tudtuk megvizuálni, mely a csallóközi születésű Nagy Benedek szobrászművész alkotása. Azonban volt még egy fontos feladatunk, hisz igazolni kellett ellenőrző füzeteinkbe az ittjártunkat, az adminisztrációt a Galéria előtt lévő információs táblánál ejtettük meg. Kedvesem kicsit csavart a potmétereken, valósággal úgy rongyoltunk el a Tűzoltószertár előtt, melynél természetesen nem hiányozhatott a Szent Flórián szobor sem.

Innét pár lépés múlva elkezdtünk kikapaszkodni a Kis- Koppány völgyéből, a jobbra átot a Welsersheimb kastélynál vezényelték jelzéseink. Tettünk egy próbát, hátha be tudunk jutni a város leghíresebb műemlékéhez, de ezúttal udvarias elutasításban volt részünk a lakók nyugalmára hivatkozva. Hosszan kapaszkodtunk a külvárosi utcán, egyre lepukkantabb épületeket, elhagyott, illegális szemétlerakónak használt homokbányát hagytunk el. Az utolsó épületeket elhagyva elértük a cca 210 m magas Kis- mező gerincét, melyről elég pazar panoráma tárult elénk a környékről. Meglepő módon hatalmas szántók között rúgtuk a jó öreg somogyi port, üdvözlésünkre előreszaladt Bótapuszta öreg, éber őre, hogy díszkíséretével érkezzünk be a Zalához tartozó tanyaközpontra. Az alig negyven lelket számláló pusztán 1909-ben telepedtek meg a Felvidékről, Vágsellyéről érkező, szerencsét próbáló gazdák, kik egymás között Kis- Sellyeként emlegették a települést, sőt a leszármazottak még ma is csak így emlegetik.

Bótapusztán aszfalt kanyarodott a lábunk alá és azon vesztettük el az eddig megszerzett szintet és ereszkedtünk le a picinyke Zala-patak völgyébe és érkeztünk meg Zichy Mihály falujába, az Árpád- kori gyökerekkel bíró Zalába, mely ekkor még a veszprémi káptalan birtoka volt. 1400-ban Zsigmond hűségéért Osztopáni Bálintnak adományozza, de 1478-ban az oklevelek már arról tudósítanak, hogy a település és a környéke Zichy György tulajdonában van. A Zichyek jól sáfárkodhattak a megszerzett vagyonnal, hisz Zala egészen a második világégés végeztéig a kezükön maradt. Az oszmán uralom alatt a falu jószerivel kihalt, a hagyomány azt tartja, hogy a Halomi-dűlőn a törökök valamilyen erősséget építettek, de erről a Magyar Kálmán- Nováki Gyula által összeállított szakkönyv, mely a somogyi várakat ismerteti, nem tesz említést. Valószinüleg a népnyelv a Halom- dűlőn talált halomsírokkal mossa egybe. A Római- korból származó halomsírról Csizmadia Gábor tesz említést a témában írt könyvében.

A török kiűzését követően lassú fejlődésnek indul Zala, olyannyira, hogy a 20. század elején majd ezer lélek élt a faluban, melynek lakossága mára alig 200 főre apadt. Említést érdemel az 1855-ös kolerajárvány, mely megtizedelte az akkori falu lakosságát. A falu leghíresebb szülöttei Zichy Antal főrendházi tag, az MTA tagja és Zichy Mihály, az egyik leghíresebb honi festőink egyike, a magyar romantikus festészet úttörője, 4 orosz cár udvari művésze, a grúzok nemzeti festője, aki ebben a kis Külső- Somogyi településen látta meg a napvilágot 1827 októberében. Alkotásai láthatóak a lakóházából átalakított múzeumban, de Európa számos rangos képtárában is fellelhetőek, többek közt az Ermitázsban és a Tregyjakov- Galériában is. Georgia fővárosában utcát neveztek el róla, lévén Ő illusztrálta a grúz nemzeti eposzt, a Tigrisbőrös lovagot. Hazai alkotásai közül a legismertebb, hisz ezt majd mindenki látta már valahol, az Ember tragédiájához készült illusztráció sorozata.

Zichy Mihály gondolkodására, világlátására legnagyobb hatással, a nagyapja könyvtárában fellelt, az európai irodalom legnagyobb alkotásai voltak. Itt ismerkedett meg Rousseau, Voltaire és Schiller eszmeiségével, az itt magába szívott tudás határozta meg a későbbi világpolgár gondolkodását, művészetét. Kiemelkedő rajztehetsége már gyerekkorában megmutatkozott, de szülei más pályát szántak neki, de Ő mégis a képzőművészetet választotta. Mindössze 15 éves mikor Marastoni Jakab festő akadémiáján találjuk, ezekről az időkről idős korában így fogalmaz: " Marastoni szította lángra a pislogó parazsat, melynek melege még most is, bár a hamu elijesztőleg halmozódott fel, éltetőleg hat rám" 1846-ban Itáliai tanulmányútja során eljut Velencébe, Lorettóba és Rómába is, 17 évesen pedig a kor egyik leghíresebb bécsi festőjének, Waldmüllernek lesz a magántanítványa, és az ő ajánlásával kerül az orosz cári udvarba, mint rajztanító.

1847 decemberében érkezik Szentpétervárra, de az első években még mint retusőr dolgozik, első komolyabb megbízását 1853-ban kapta a cári udvartól, 1856-ban felkérték, hogy fesse meg II. Sándor koronázási ceremóniáját. A mű jól sikerülhetett, hisz 1859-ben kinevezték a cár első számú udvari festőjének, mely " Őfelségének az Imperátornak udvari festője" ranggal járt. Az első megbízása ebben a funkcióban 15 évig tartott, ezen idő alatt több mint 500 kép került ki a kezei közül, mely a cári család mindennapjait örökítette meg. A kezdeti időkben bizony megtapasztalta a művészek sanyarú életét, pénztelenségét is, ezekben az években ismerkedik meg feleségével az észt főnemesi családból származó Jersova Alekszandrával, kivel évekig vadházasságban éltek és az ekkor született gyermekeik is törvényen kívülinek számítottak. Később Szentpéterváron a katolikus templomban legalizálták az együttélésüket, de az akkori orosz törvények szerint házasságuk érvénytelennek számított.

Az Oroszországban töltött évek alatt Zichy rendszeresen hazatért Zalára, általában a nyarakat töltötték itt, de ekkoriban beutazta egész Nyugat- Európát is ahol a kor számtalan jeles művészével ismerkedett meg, kötött barátságot. 1874-ben otthagyja Szentpétervárt és a művészet akkori fővárosába, Párizsba költözik és alkotja jobbnál- jobb műveit. 1880-ban Zalán találjuk, de alig egy esztendőt tölt el az ősi fészekben és elutazik a Kaukázusba, ahol elsősorban Grúzia világa fogta meg. Beutazza az egész országot, ekkor készíti el a grúz nemzeti eposz illusztrációját is. 1883- tól újból állást vállal a cári udvarban, ekkor III. Sándor udvari festője lesz. Ez az újabb ciklus kisebb megszakításokkal egészen haláláig tart. A cári udvarban kisebb- nagyobb megszakításokkal több mint négy évtizedig szolgálta az orosz uralkodókat, I. Miklóst, II. Sándort, III. Sándort és II. Miklóst. Zichy oroszországi szerepét jól kifejezi Pintér Ákos, aki ekkoriban a Pesti Napló szentpétervári tudósítója volt: " Magyarországnak ez a nagy embere Oroszországnak is nagy embere. Napról- napra a legkülönfélébb emberek keresik fel- barátainak százai jönnek- mennek nála s nem ülhet le egy nap sem reggelijéhez, vagy ebédjéhez, hogy társasága ne legyen..."

.... de ez a látogatási hullám a Zalán eltöltött időszakokra is éppúgy érvényes, hisz birtokán az összes jeles magyar megfordult vizitálni, de a művész szívesen fogadta az egyszerű falubelijeit, kiknek szívesen magyarázott az alkotásairól. Egy ízben Jókai Mór is felkereste a kalandos életű világpolgárt és talán a legjellemzőbb leírással írta le a művészt: "Zichy kezében az ecset beszél, dalol, világít."

A legnagyobb hatású műve, a viharos utat bejáró és a párizsi világkiállításra(1878) készült A rombolás géniuszának diadala, melyet az egyházi méltóságok nem is engedtek kiállítani. A századforduló környékén elkezdett betegeskedni, egyre rosszabb állapotba került és 1906. február 28-ának éjjelén megszűnt a szívverése. Pétervárott halt meg, de holttestét hazaszállították, mely Március 17-én érkezett Budapestre, ahol a Fiumei úti Sírkert díszparcellájában helyezték örök nyugalomra.

A Zichy kúriát az 1790-es években kezdték építeni, akkortól a család sasfészke. Zichy Mihály itt született ide tért vissza időről- időre és a zaklatott oroszországi viszonyok végett családját is ide menekítette. A Zichy kiállítást először 1979-ben nyitották meg a kúriában, de a leromlott állapotú épületet az 1990-es években fel kellett újítani, Az átrendezést követően a megnyitónak megadva a rangját, maga Göncz Árpád akkori köztársasági elnök adta át 1992-ben. A gyűjtemény megőrzésében nagy szerepe volt Zichy Mihály leszármazottainak, elsősorban Csicsery- Rónay Istvánnak, a festőművész dédunokájának.

Bizony ezt a hosszú történetet már a tájvédelmi oltalom alatt álló tízhektáros park árnyas vasfái és szelídgesztenyefái alatt sétálva fejeztem be. Visszafele egy hatalmas ágyútöltetre, egy bombára lettünk figyelmesek, melynek eredetéhez hosszú kutakodásra volt szükségem. Mint kiderült ez nem is emlékmű, hanem nemes egyszerűséggel egy síremlék. Az anekdota úgy tartja, hogy Zichy Mihály egyik unokája férjének volt egy kedvenc lova, amellyel végigharcolta az első világháborút. Amikor a memes pej elpusztult, ezt a síremléket állíttatta neki. A mintegy egy méteres lövedék mellett egy roskadozó pihenőhely is ki lett alakítva, melynek egyik padjánál letelepedtünk és mivel a túra felénél jártunk beállítottuk koffein és energia szintünket, melynek végeztével elbattyogtunk a Múzeum bejáratáig beütni ittjártunk igazolását az ítinerjeinkbe. A Múzeum meglátogatását, most köszönettel kihagytuk, mivel alig egy hónapja egy másik elfoglaltságunk végett már felderítettük ezt a csodás épületet.

Rápillantva az órámra majd elájultam, több mint másfél óra alatt tettük meg a legutóbbi négy kilométerünket! Valahol eltököltük az időt. Így most én kértem állandó túratársamat, felvezetőmet, hogy emeljen a tempón, hisz délután egy másik programunk van és messze még az autónk. Több se kellett neki és máris a jól ismert slágert énekelhettük: "Kapcsold az ötödik sebességet" Lendületes tempóban kapaszkodtunk az enyhén emelkedő utcán, majd a falu után előbb a Halászrét, majd a Szappanos- dűlő szántói között, a zalai szőlőhegy árnyékában. Bő három km után erős letörés következett és egy vadregényes mélyútban ereszkedtünk le külső- Somogy egyik legjelentősebb vízfolyásának, a Jaba- pataknak a völgyébe. A patak Pusztaszemesnél ered és Ádánd határában egyesül a Kis- Koppánnyal, hogy a Sión, majd a Dunán keresztül elérje a Fekete- tengert. Már sokszor morfondíroztam rajta, hogy mi vezethette a potentátokat, hogy lehozzák ebbe a jellegtelen völgybe a DDP útvonalát. A gerincen is át lehetne menni a szántók melletti szép szekérúton Kapolyba, de nem, inkább tegyünk egy felesleges kurflit, hogy meglegyen a 300 km feletti távolság. Kereshettek volna erre szebb helyet is!

No mindegy. Leérve a Jaba völgyébe és átkelvén a patakon a mai napra szánt dzsungelharc következett volna, de nem voltam hajlandó végigvergődni a bokros, szedres részen! Inkább kimentünk a pár méterre lévő poros szekérútra és azon slattyogtunk kényelmesen, nem összekaristolva magunkat. Ötszáz métert ha mentünk ezen az alternatív úton, közben újabb patakátkelés a Bálványosi- patakon , és már meg is érkeztünk a Jaba újabb hídjához, melyen újfent a víz fölött jártunk. Hangulatos legelőn, vadkörtefák, vadalmafák árnyékában vágtunk át és léptünk be újfent az erdőbe, hogy az imént elvesztett bő 80 m szintet egy kiadós mászással újra visszaszerezzük. Nem mondom, hogy jólesett! Az Alsó- hegyet másztuk meg!

Most a változatosság kedvéért a Szappanos- dűlő nyugati oldalán váltottunk gerincvándorlásba a hatalmas szántók között, melyeket mondanom sem kell, hogy a nem épp régmúltban még hatalmas erdő fedett. Jó két kilométert rúgtuk a jó öreg somogyi homokot, mígnem egy hangulatos löszmélyútban ereszkedtünk a falu fele, közben a löszfaszba vájt omladozó pincék sora mellett rongyoltunk el és élveztük a rengeteg nyíló ibolya bódító illatát. Hatalmas felüdülés volt beérni Kapoly első házaihoz, jött is a szokásos csatakiáltás. Csak eggyel nem számoltam, hogy az autónk bő 3 km-re van még! Mikor ez tudatosult szerénységemben, bizony a jókedv is alábbhagyott. Egyet megtanultam: rohadt hosszú falu ez a Kapoly! A dombok közé zárt 600 lelkes zsáktelepülésről először a 12. sz. második felében olvashatunk III. Béla adománylevelében, tehát most is egy Árpád- kori település utcáin koptatjuk bakancsaink talpát. A község osztozott a környékbeli települések sorsában, adták- vették a főurak, rengeteg tulajdonosa volt az évszázadok alatt. megsínylette a török kort, majd az 1855-ös kolerajárvány sem kerülte el, ekkor megtizedelődött a lakosság. A 20. sz. elején több mint 1200-an lakták, mely mára megfeleződött.

Leghíresebb lakója a 20.sz magyar történelmének meghatározó alakja, Czermanik János József, alias Kádár János volt, ki a nevelőszüleinél három hónapos korától itt töltötte gyermekéveit, emlékét a zűrösen felújított Kádár- ház őrizte, míg nem fordult a politika kereke, azóta romos állapotban leledzik, nem oly rég vette meg egy alföldi illető. A történet non-plus ultrája, hogy a túlbuzgó Havasi elvtárs nem is azt a házat alakíttatta át, melyben a gyerek Kádár cseperedett, hanem a szomszédét, mert azt könnyebben, olcsóbban tudta kisajátíttatni. Ugyanakkor erről az egész emlékház mizériáról maga Kádár semmit nem tudott, hisz közismert szerénysége nem engedte volna hogy megcsinálják. Korrajz a '80-as évek Magyarországáról!

Kihalt faluban értük el az igazolópontot, mely a bezárt kocsma előtt található. Adminisztrációt követően rongyoltunk tovább a rohadt hosszú falun. Valóságos felüdülés volt bő 25 km megtételét követően célba csapni a Kapolyi- elágazás buszmegállójánál. Autóba pattanva begyűjtöttük a másik gépesített járművet és haza rongyoltunk, de útközben egy étteremben megjutalmaztuk magunkat egy fenséges estebéddel, és persze hazaérve a szokásos pezsgő durrantás sem maradhatott el.