AK. 27. TÚRA DÉVAVÁNYA - KÖRÖSLADÁNY 2024.10.11.

GYALOGLAT A VÉGTELENBE

"Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az."

Arany János: A hamis tanú

Gyurával ma reggel versenyre keltem és bezony kivételesen ő húzta a rövidebbet, mert mire Őméltósága az elsőket elrikkantotta mi már bőszen kanyarodtunk le az épülő M4-es mellett Kisújszállásra, ahonnét egy minősíthetetlen tengelytörő úton futottunk be a széles nyomtávú utcáiról (sugárutak) is ismert alföldi kisvárosba, Dévaványára. Jó nagy túlzással és megfelelő képzelőerővel az említett széles utcák végett az ember akár Párizsban, vagy Szentpétervárott is képzelhette magát.

Alig múlt reggel 8 mikor gépesített járművünket letámasztottuk az egyik ilyen széles sugárút mellett a hangzatos nevezetű műintézmény, a Varjú kocsma mellett, ahol a reggeli törzsközönség bőszen képviseltette magát és bezony a kricsmi pult is támasztott már a korai idő ellenére jó pár szomjasnak nem látszó lumpent. Ilyen antré után a magunkfajta turista nem sok jót vár, de mint tudjuk, semmi nem az aminek látszik! Nagyon kellemesen csalódtunk mind az ivó kínálatában, mind a vendégkörben. Csak ajánlani tudom mindnyájatoknak, hogy térjetek be!

A helyhez illet alkalmazkodni, ezért a cofee mellé állandó túratársam egy kis kisüstit is rendelt, szerénységem pedig igyekezett hozni a formáját és a kávé mellé kísérőnek casinozott egyet amit egy üveges Kőbaltással fojtott le. Most, hogy így kellő hangulatba kerültünk, változtattunk az indulási procedúrán és az ivó kerthelyiségében kezdtünk bele a békebeli bemelegítőmozdulatokba. Evidens, hogy volt kellő sikerünk, sőt a muszlinyákok közül jó páran velünk is tartottak, aztán jöttek is a beszólások, hogy tiszta Béres Alexandrák meg Schóbert Norbik vagyunk. Nagy ováció közepette végeztük el az utolsó lélegzőgyakorlatokat és a sikert persze, hogy meg kellett ünnepeljük alkalmi "sporttársainkkal" és gallér mögé gurult még egy kisüsti és még egy casino.

El kell mondjam mikor a túra végeztével visszatértünk, a kricsmiben nagyrészt ugyanazok az alakok töltötték drága idejüket. Jöttek a gratulációk, én meg is ünnepeltem velük a mai túrát, kedvesem most csak frissen csavart juicét ihatott, hisz neki még gépészkedni kellett a Réhelyi Látogatóközpontig, ahol erre a hétvégére felütöttük a bázis állomásunkat. ... de eddig az intermezzóig azért történt egy s más a mai gyaloglat alatt, bár elég egyhangú környéken vezetett a túraútvonal és jó ha a bő 20 km alatt négyszer irányt kellett váltsunk.

Mivel a nagy kék út jelzései a Varjú előtt vezetnek el, így nem kellett sokat keresgélni a kék sávokat, csak a helyes irányt kellett belőni. A sikeres túraindítás után volt kis bizonytalanság a járásomban és a helyes irány megtalálásában, de túllendültem ezen a kis nehézségen és a szokásos Kellys stílusban indúúúúljt vezényeltem,mire aztán a krimóból szintén Kellysen jöttek a kontrák, hogy áááájjj! .... de ezt már nem akartam meghallani, hisz akkor soha nem üzemeljük be Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat. Vígan szeltük a métereket, a pöcsételéssel most nem bíbelődtünk, hisz a tervek szerint holnap ide futunk be a Kéktúrázás Napján az általunk vezetett csoporttal, így a stempliket lesz időnk akkor bevésni az ítinerjeinkbe.

Indulást követően rátértünk a már említett széles sugárútszerű utcák egyikére, a Szeghalmi útra, melynek neve elárulja, hogy valamikor ezen a földúton lehetett megközelíteni Szeghalmot. A modern kor tervezői azonban gondoltak egy nagyot és az országutat nem erre, hanem Körösladányon keresztül vezették el a szomszédos városba. Azonban a helyiek még mai is használják ezt a földút sztrádát a két település közt, bár néhány helyen hatalmas kátyúk, dagonyák nehezítik a haladást, így inkább csak terepjáróval és nagygépekkel járható az út.

A mai túra bevezető szakasza majd három kilométeren át vezetett Dévaványán, így volt időnk bőséggel felidézni a legfontosabb dolgokat a Nagy- Sárrét délnyugati végén elterülő városról, melyet régiesen " Opidium Wanya" néven ismerünk. Többszöri régészeti feltárás bizonyítja, hogy a térség már több ezer éve lakott, de a települést először csak az 1330-as évek elején említi egy okirat, ekkor éppen Békés vármegyéhez tartozott. A történelem során aztán a hol mezővárost, hol nagyközséget, most várost, a hatalmasságok dobálták össze- vissza. Tartozott Heves vármegyéhez, majd Jász- Nagykun- Szolnok vármegyéhez, mígnem 1950-ben a vármegyerendezésekkor visszakerült eredeti helyére, Békés megyéhez.

A történelem viharai érthetően nem kerülték el, majd minden háború végigsöpört rajta, volt hogy rövid időre el is néptelenedett. Az 1848-49-es szabadságharc ideje alatt a menekülő adminisztráció itt ütötte fel székhelyét,így pár hétre Dévaványa lett Heves vármegye székhelye. Lakosainak száma napjainkban 6500 körül alakul, bár volt amikor a lélekszám alulról a 11000 főt karcolta. Sic transit gloria mundi!

Igazi alföldi mezővárosi társaihoz hasonlóan Dévaványa sem bővelkedik nevezetességekkel, csak a szokásosakat lehet felsorolni. Legfőbb vonzereje a városhoz tartozó Réhelyi Sterbetz István Látogatóközpont, ahol a Túzokrezervátum és Túzokmentő állomás működik. Megemlítendő még az 1908-ban klasszicizáló stílusban épült katolikus Szent Anna templom és az 1867-ben neoklasszicista stílusban újjáépített Református templom, melynek 63 m magas tornya az egyik legmagasabb a Tiszántúlon.

A szimbolikus megismerés végén még a település feléig sem értünk el a Szegvári úton, közben több kricsmit is érintettünk,de be nem tértünk egyikbe sem, bár egy kis kísértés mindegyiknél elkapott, de sikeresen lebeszéltük egymást és trappoltunk tova. Igen trappoltunk, mert látnivaló nem igen akadt, akkor legalább haladjunk! Megváltás volt kiérni Dévaványáról! Bár az aszfalt még jó darabig maradt a talpunk alatt, de az ősz ezernyi színe ami az út melletti fákon váltakozott, bizony jelentősen javított kedélyállapotunkon, elkezdtük élvezni a mai gyaloglatot. ....és a végtelenbe vesző Déványai- sík a maga nyugalmával, meghittségével egyből elűzte zaklatottságunk és jól eső harmónia, idill járta át testünk lelkünk. Megérkeztünk újfent az igazi Alföldre!

Millió szín, érlelődő csipkebogyó, galagonya, dércsípte kökény, számtalan ismert és ismeretlen most nyíló mezei virág, a kérődző tehenek, legelésző lovak, birkanyájak, remegve felugró, aztán tovább szökkenő vadnyulak, felröppenő fácánok, mely a frászt hozzák az emberre, a magasban kőröző ragadozó madarak és az előlük menedéket kereső rágcsálók. Ezek mind mind fokozták hangulatunkat, és úgy lekötötték figyelmünket, hogy az épített műtárgyak, istállók, karámok,tanyák, gázkutak szinte fel sem tűntek. A Simasziget majorság után az aszfalt döngölt, dózerútra, majd hatalmas dagonyákkal tűzdelt földútra váltott. Időnként a környékbeli földekről visszatérő hatalmas gépszörnyek elől kellett félreugranunk a susnyásba.

Erdősávba érkeztünk a Nagyér- Szigetderéki csatorna mellett, ahol a talaj is mélyebb, vizenyősebb lett, ergo a mai napot sem úsztuk meg sarazás nélkül. Bejártuk a nyílászáróitól megfosztott Szigetderéki Szivattyútelep épületeit,műtárgyait. Ott és akkor azt hittük, hogy ez egy sorsára hagyott telep, de itthon kutakodva a Körös- vidéki Vízügyi Igazgatóság honlapjain, megtudtam hogy forgalomképes a Szivattyúház. Magyar valóság 2024! Hamarosan elhagytuk az erdősávot és egy csatorna kereszteződésnél elértük a Folyás- éri igazolópontot ahol be kellet üssük igazolófüzeteinkbe a stempli lenyomatát, hogy nyugodtan állhassunk majd a szigorú inkvizítorok elébe.

Féltávnál voltunk Körösladány felé!

Itt gyökeresen megváltozott az eddigi táj, a mozaikos, pusztás szerkezetet hatalmas szántók váltották fel! A térképeink a környéken több kunhalmot is jeleztek, de ezeknek ma már a nyomát sem látni, hisz a derék, kapzsi földművesek földéhsége ezeket a gazdag lelethelyeket sem kímélte és bizony beszántották, eke alá fogták ezeket a történelmi emlékhelyeket. Az egyhangúbb környezet végett eufóriánk is alább hagyott, kezdtem unni a végtelen egyenest. Cselhez kellett folyamodnom és újfent vezényeltem magamnak a bal- jobbot, hogy eltereljem a figyelmem a semmiről. Kedvesem bekapcsolta a fáklyákat és megint eszembe jutott kedvenc filmem címe: "Talpunk alatt fütyül a szél"

Szántó-vető emberekkel találkoztunk, kik büszkén integettek, feszítettek hatalmas több száz milliós gépcsodáikban és látva, hogy jövünk kuncogva gázt adtak, kicsit felemelték aztán ledobták a tárcsákat, boronákat. Élvezték, hogy ezzel hatalmas porfelhőt generáltak a magunkfajta egyszerű gyalogos turistának. Szívük, lelkük rajta. Így értük el Körösladány első lepukkant városvégi putriit. Újabb, harmadik derékszögű irányváltás után a vasúttal párhuzamosan trappoltunk a Vasút utcán egyre takarosabb ingatlanok között.

Pikk-pakk és elértük a következő, negyedik derékszögű irányváltást melytől már a vasútállomásra értünk be, ahol már bőszen pöfögött a Gyomára tartó Bzmot. A derék vasutasok azt hitték mi is a vonatra sietünk, még kiabáltak is, hogy megvárnak, de mi visszaintettünk és kiabáltunk, hogy nekünk más terveink vannak. Így útjára engedtük az egykocsis szerelvényt. Átkelvén a síneken megköszöntük a földi kiszolgáló személyzetnek hogy kedvesek voltak, s gondoltak ránk. Eztán a forgalmi irodában beütöttük az igazolópecséteket és belekezdtünk mai gyaloglatunk utolsó penzumába, a Nadányiak egykori városában.

Kilépvén a takaros kis vasútállomásról a Kossuth Lajos utcán folytatódott a séta egészen a Vén Márkus étteremig, mely a furfangos Márkus emlékét őrzi, ki a cipőjébe tett ladányi földön esküdött meg a Tarcsához tartozó földterületen, így szerezvén egy jókora darab földet falujának. A vendéglőnél aztán el is értük a 47-es főutat mely mellett egészen a Református templom melletti buszváróig haladtunk tovább, miközben persze, hogy felidéztük a tipikus alföldi kisváros fontosabb mérföldköveit.

Körösladány története több mint 7000 évre tekint vissza, lévén itt telepedtek meg Körös-kultúrát képviselő első emberek. Később sem néptelenett el a környék, hisz a Sebes- Körös mindig kiváló életfeltételeket biztosított az itt élőknek. Régészek tártak fel itt többek között római és besenyő emlékeket is, de ezek ellenére először csak 1067-ben a Zásti apátság alapító levelében olvashatunk a településről Nadan néven. 1220 környékén kerül a Nadányi család birtokába, kik közel 500 évig tartották meg tulajdonukat, s tőlük a Király hűtlenség miatt 1720 környékén elvette és báró Harruckern János Györgynek átadta. Miután a bárói család kihalt, a birtokokat a Wenckheim család bárói ága örökölte.

Az új tulajdonosok 1803-1805 között építették meg a korábbi Nadányi kúria helyén a Wenckheim- Meráni kastélyt, mely ma általános iskola és a falu leghíresebb szülöttjének, Tüköry Lajos magyar és olasz szabadságharcosnak a nevét viseli. Szintén ekkoriban kezdődött meg a faluban a vízszabályozás melynek legfőbb motorja a felvilágosult báró, Wenckheim József volt. A Szeplőtelen Fogantatás titulusú római katolikus temploma 1822-ben, míg a Református templom 1776-ban épült meg. A Sebes- Körös első fahídja 1805-ben készült el, míg az első kőhidat 1893-ban emelték a folyó fölé. A vasút 1891-ben érte el a községet. A városka lakossága ma alig haladja meg a 4000 főt.

Az említett nevezetességeken kívül megnéztük még a parkban lévő világháborús emlékműveket, melyeknél a főhajtás sem maradhatott el és jó pár köztéri szobrot is. A végén már sietősre kellett vennünk a városnézést, hogy elérhessük a kiszemelt társasgépjárművet, melyről Dévaványán a Varjú kocsmánál szálltunk le. Innét kedvesem Gyomaendrődre hajtott, ahol egy tökéletesnek mondható körösi halászlével zártuk a napot. Innét szállásunkra hajtatván egy szokásos flaska pezsgővel jutalmaztuk meg magunkat.