AK. 28. TÚRA ECSEGFALVA - DÉVAVÁNYA 2024.10.12.

A KÉKTÚRÁZÁS NAPJA 2024

" A természet megszeretéséhez nem feltétlenül trópusi őserdőkön át vezet az út. Szép az szerényebb környezetben is. Csak látni, értékelni kell megtanulnunk." Sterbetz István

A Magyar Természetjáró Szövetség az idén ötödik alkalommal rendezte meg Október második szombatján a Kéktúrázás Napját. A rendezvény célja a kéktúrázás és a három hosszútávú túramozgalom - Országos Kéktúra (OKT), Rockenbauer Pál Dél- Dunántúli Kéktúra ( RP-DDK), Alföldi Kéktúra (AK) - népszerűsítése. Az ingyenes túranapon a résztvevők 143 szakaszon 2583 km-t megtéve gyalogolták körbe hazánkat. A nap egyedisége, hogy a csapatok mozgását GPS jeladóval valós időben lehetett követni és a nap végére egy folyamatosan haladó csík kirajzolta a hazánkat körbejáró Országos Kékkör nyomvonalát. A csoportokat felkészült szakaszfelelősök kísérték, közöttük voltak gyakorlott természetjárók, az MTSz munkatársai, ismert személyiségek, valamint az erdészetek és a Nemzeti Parkok munkatárai. Kedvesemnek és szerénységemnek az idei esztendőben immár negyedik alkalommal volt szerencsénk vezetni egy szakaszt az AK-n, most Ecsegfalva és Dévaványa között. A túrán ez alkalommal szakvezetőként elkísért bennünket Gyulai László a Körös- Maros Nemzeti Park Igazgatóság turisztikai ügyintézője, és Réhelyig velünk tartott Galambos István Ecsegfalva polgármestere.

Idén egy pusztatúrát választottunk a túzokok hazájában a Dévaványai síkon. Miért erre az etapra esett a választásunk? Ha valamerre szóba kerül hogy az Alföldön is túrázunk, bizony kikerekedett szemekkel néznek ránk a beszélgetőpartnereink. Eleinte mi is úgy voltunk vele, amolyan presztizsnek tekintettük az AK járását, hogy meglegyen a Kékkör és érte a díszes jelvény és ezzel egy elég szűk társaságba kerüljünk, akik büszkék lehetnek rá, hogy körbegyalogolták Magyarországot. Aztán valamikor a negyedik- ötödik túrán elértük Túrkeve és Ecsegfalva között a Hortobágy- Berettyó mellett fekvő Putri- pusztát, ahol dr. Balogh János Kossuth- és Széchenyi díjas zoológus sírja, emlékműve található. Amikor ott megálltunk és körbenéztünk a végtelenbe vesző nyugalmat, csendet árasztó pusztán, akkor értettük meg az Alföld szépségét, lényegét! Rögtön amolyan Petőfisen, szerelmesek lettünk az Alföld végtelenjeibe, rónaságaiba. Nos azóta minden egyes méterét élvezzük az AK-nak!

Az akkori túra végén, a Hortobágy- Berettyó gátján megbeszéltük, hogy erre a csodás helyszínre valami ünnepi alkalommal kell visszatérjünk! Halogattuk a továbbhaladást, más részeken kóboroltunk az Alföldön, de most elérkezettnek láttuk az időt, hogy az ötödik Kéktúra nap megfelelő alkalom újra eljönni Békésbe. Hogy az élményt fokozzuk ezért a Réhelyi Látogatóközpontban foglaltunk szállást, mely a hazai túzokkutatás, túzokvédelem legnagyobb alakjának, a világhírű ornitológusnak, Sterbetz Istvánnak a nevét viseli. Az apartmanunk minden elképzelhető igényt kielégített, a személyzet átlagon felül viselte gondunk, szavunk nem lehet! ...és a végtelen csend, nyugalom és a kevésbé fényszennyezett égbolt, a millió csillaggal! Ilyet kevés helyen látni hazánkban, nekünk eddig csak a Zselicben volt szerencsénk látni ilyen csodát.

Már pénteken megérkeztünk, és amolyan nulladik napként egy laza 20km-es túrával melegítettünk be a nagy napra Dévaványa és Körösladány között, de ez egy más kávéház, az ott történteket egy másik írásban lesz szerencsétek olvasni. Ez nem fenyegetés! Az idén a rendezvényen megdőlt minden eddigi rekord és több mint négyezren túráztunk a Nagy kék úton ezen a csodálatos őszi napon! A mi etapunkon 27-en koptattuk a Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat a Dévaványai sík pusztáin a Nagy- Sárréten, egykori vasúti töltésen és persze a jól megérdemelt aszfalt sem maradhatott el. A csoportunk létszáma az AK-n jelentősnek mondható, hisz alig akadt szakasz ahol többen jelentek volna meg.

Elérkezett a nagy nap reggele, korai kelés után a még felettébb csendes Látogatóközpontban tettünk egy bemelegítő sétát Első feleségemmel, felkerestük a még álmosan kérődző szürkemarhák istállóját, a díszes pejek karámját és megvizuáltuk az egyéb jószágokat, szamarakat, kecskéket, birkákat és számtalan szárnyast is. Elslattyogtunk a két bemutató túzoknak helyet adó óriási udvarhoz, és persze, még útba ejtettük a magasabbik kilátót is ahonnét a jó öreg, szovjet időkből itt maradt kukkerunkkal pásztáztuk körbe a Sárrétet.

A felkelő nap első sugarai aranyra festették a keleti égboltot, a hatalmas fényben bizony vadon élő túzokok körvonalai is kirajzolódtak a binokulár fókuszában. Azonban mivel a túzokon kívűl is van élet, megfigyelhettünk még sok más vadon élő madarat és jó pár emlőst is. A reggeli csúcsban volt minden, vércse, holló, kánya és rengeteg más szárnyas, de az emlősök is képviseltették magukat őz rudli formájában, magányos róka képében és a távolban bizony pár vaddisznó sziluettje is feltűnt. ....és persze a rengeteg apró emlős, rágcsáló, melyek esélytelenűl próbáltak elrejztőzni a rejtekadó avarban az éles szemű hatalmas ragadozók karmai elől, melyek zuhanórepülésben, szélvészként csaptak le az apró állatkákra. Csodás reggel volt, élveztük volna még órákig, de a vekker szólított, ideje indulni Dévaványára, ha nem szeretnénk lekésni a reggeli társasgépjárművet.

A vasútállomásnál parkoltuk le gépesített gépjárművünk, hisz valamikor kora délután ide fogunk befutni a kékezős csapattal. Gyors szerelvényigazítás és rohantunk is a közeli buszmegálló felé, mert vészesen közeledett az indulási időpont. Aztán mint kiderült kár volt a kapkodás, hisz a járat jó öt perecet késett, de addig legalább megismerkedhettünk pár túrázóval a csapatunkból, akik szintén ezt a logisztikát választották. Buszra szállva kompániánk további tagjait fedeztük fel, köztük Erzsikét, Csillát, Misit és persze Zsoltit. Négyükkel baráti kapcsolatot ápolunk, többször túráztunk már együtt, sőt ők a Kéktúra Napján is állandó résztvevők a szakaszainkon. Lapogatás, puszilgatás és traccsparti Ecsegfalva csatornapart megállóig.

Lekászálódva az Egerbe tartó járatról, meglepve tapasztaltuk állandó túratársammal, hogy a résztvevők többsége bizony ezzel a busszal érkezett. Ezen felbuzdulva aztán rögtön bele is csaptunk a lecsóba, összerendeződtünk és vígan meneteltünk a gátőrház mellett található információs tábláig, ahol a többiek vártak ránk. Mivel késtünk is ezért gyorsítván a dolgokat, nem hagytam sok időt trécselni hanem felvezettem a mai nap történéseit, bemutattam a csapatnak Galambos Istvánt, Ecsegfalva polgármesterét, Gyulai Lászlót a Nemzeti park munkatársát, szakvezetőnket és persze Kedvesemet és szerénységemet sem hagytam ki a szórásból. Beszéltem pár szót a kéktúráról, a KÉKkör felépítéséről, a rendezvény céljáról, a rendező szövetségről. Megemlítettem még Rockenbauer Pál természetfilmest, elismert túrázót, aki rengeteget tett az OKT és a RPDDK népszerűsítéséért. Elmondtam még, hogy a csapat ne számítson őrült tempóra, mert mi magunkat amolyan élvezeti túrázóknak tartjuk, többet érnek az átélt élmények, megismert helyek, emberek, mint az eszeveszett rohanás.

Kedvesem mindenkinek kiosztotta a MTSz apró figyelmességét, mely az idén egy kulcstartó volt, eközben én ellenőriztem, hogy minden regisztrált megérkezett-e. E röpke antré után átadtam a szót Istvánnak és Lacinak. István bemutatta az alig 70 éves múltra visszatekintő Ecsegfalvát, bár a település elődje már az Árpád- korban is létezett, de soha nem jegyezték önálló településként. Pusztaként írtak róla az annelesek, amikor viszont elkezdődött a falusiasodás, ami a Kisújszállás- Dévaványa vasútvonal 1889-es megépülésével kapott lendületet, akkor Dévaványa részeként ismeretes. Az 1920-as években egy vallásalapítványi tanyaközpont alakult ki és ebből fejlődött 1949-re önálló településsé. Ekkor 1900 körüli lélek lakta, ez a szám 1960-ra megnövekedett majd 2300-ra, de sajnos az élet- és munkakörülmények romlásával 1980-tól nagyfokú elvándorlás tapasztalható, mely napjainkban is tart, a falu lakossága jelenleg alig éri el az 1000 főt.

Ennek ellenére komoly közösségi élet zajlik a településen, köszönhetően az elhivatott, agilis faluvezetésnek. Ezután Polgármester Úr átadott minden résztvevőnek egy kis ajándékcsomagot. Nagyon köszönjük a ezt a figyelmességet! Utána Laci vette át a szót, pár mondattal köszöntötte a résztvevőket, pár szóval ecsetelte a Nagy- Sárrétet és elmondta merre fogunk járni, de a részleteket majd útközben fogja elmondani. Következett volna az indulás, de előtte Kedvesem és szerénységem egy pohár túraindító pezsgővel kedveskedtünk túratársainknak. Volt alkoholmentes is, így a gyerekek és a sofőrök is ihattak egy pohárkával. Természetesen egyéb serkentő italok is előkerültek néhány túratársunknál, de ezekből csak a bátrabbak fogyasztottak mértékkel. Eredeti terveink között szerepelt, hogy a már jól bevált békebeli tornamutatványokkal megmozgatjuk a publikumot, de úgy elszaladt az idő, jelentős késésbe kerültünk, úgyhogy rövid tanácskozás után úgy döntöttünk Első feleségemmel, hogy ezt a tervet annulláljuk és kiadjuk a jelszót és szerénységem Kellyesen belekiáltott a reggeli csendbe a Berettyó gátján:- Indúúúúúluuuunk!

Mivel a nyújtások, törzskörzések elmaradtak, ezért Kedvesem állt a menet elejére és bemelegítés gyanánt bekapcsolta a fáklyákat és erőltetett tempót diktált első megállónkig a Jézus Szíve római katolikus templomig, mely érkezésünkkor már tárt kapukkal fogadott bennünket. Istvántól megtudtuk, a vallási közösség a település kialakulásakor imaházakban, szabadtéri misézőhelyeken tartotta a szertartásit. Ennek vetett véget a fiatal, tettre kész lelkész Benke István, akit a dévaványai egyházközösség 1938-ban helyezett ki állandó káplánnak Ecsegfalvára. A fiatal pap eltökéltsége összefogásra késztette a település lakosságát és 1942- ben lerakták a templom alapjait. Az építés több évtizedig tartott, ráaádásul az új regnáló kommunista rezsim sokáig még felszentelni sem engedte Isten házát, raktárnak használták! A templomra a kereszt a falu születésekor, 1950-ben került fel. A templom oltárképe 1994-ben került a helyére, Kay Lajos Amerikában élő festőművész és felesége adományaként, akik ecsegfalvai rokunságuknak kedveskedtek az ajándékkal.

Sajnos a templom hányatott sorsa továbbra sem ért véget, mert már a '970-es évektől nincs állandó pap a településen, a liturgiákat hol innét,hol onnét ide járó lelkészek végezték. A 2020-as évek elejére az idő vasfoga kikezdte a ritkán használt templom belső állapotát, így szükségessé vált egy jelentős belső felújítás melyhez a kezdő lökést a szomszédos lakatlan plébánia eladása adta meg, melynek bevételét a dévaványai plébánia felajánlotta a rendbetétel céljaira. Azonban ez a pénz kevésnek bizonyult, ezért már többedszer szükségessé vált az Ecsegfalviak összefogása, kik pénzbeli és természetbeni hozzájárulással fogtak neki a felújításoknak. A munkálatok motorja Czank Gábor plébános és Galambos István polgármester voltak akik szintén nem röstellték megfogni a lapát nyelét sem. Mára takaros belső tér alakult ki a templomban.

Ezután újból szerénységem vette át a szót, megköszöntem a tájékoztatást, sok siker kívántam Istvánnak és megkértem túratársaimat, hogy mormoljunk el egy csendes Miatyánkot. Ezzel még nem ért véget a program, előjött szentimentális énem és megkértem az egybegyülteket énekejük már el a Másfélmillió lépés főcímzenéjét, emlékezvén a film hatására, alkotóira, kik nagyban hozzájárultak a turázás és az OKT népszerűsítéséhez. A kiváló akusztikájú templomban ékesen zengett az eredetileg moldvai csángó nóta, az Indulj el egy úton.... Megható pillanatoknak lehettünk tanúi, az érzékeny lelkületűek szeme sarkában még egy-egy elmorzsolt könnycseppet is felfedezni véltem.

Nagyon elrepült az idő, ideje volt tovább állni! Taktikát váltottunk, innét szerénységem diktálta a tempót, míg a sort söprű jeleggel állandó túratársam zárta. Az ősi Ecsegpusztán más említésre méltó látnivaló nem volt, hacsak nem számítjuk az egykori vasútállomás épületét, melyben a közelmúltig a Berettyó étterem üzemelt, de mára ez is a múlté és jelenleg az egykori Pusztaecseg állomás impozáns felvételi épülete a Csipkerózsika álmát alussza. A falut elhagyva libasorba rendeződtünk és szabályosan, a forgalommal szemben trappoltuk le a jó fél kilométernyi távot mikor is egy balra át után beléptünk az egykoron zárt, szinte járhatatlan Nagy- Sárrét birodalmába. No ekkor jött el Laci ideje, és már az első lépések után rövid pausát tartottunk, hogy felvezesse mi is vár ránk.

Pár szóval bemutatta a Sárrét mocsaras, zord nehezen megközelíthető területét, mely a hatalmas ingoványok végett nehezen volt járható, csak értő szemek találták meg a helyes utat rajta. Azt hinnénk, hogy egy ilyen mostoha feltételekkel bíró területen az élet legapróbb jele sem fedezhető fel. Ehhez képest az ember már több ezer éve alkalmazkodott azekhez a körülményekhez és bizony lakta a környéket, megtelepedett a szárazabb helyeken. Ezek a kisebb tanyák, falvacskák aztán soha nem kerültek az ellenség kezére, és alkalmanként menedéket is nyújtottak az üldözötteknek. A Sárrét kedvező, háborítatlan területe halban- vadban igencsak bőkezű zsákmányt nyújtott a pákász- halász embereknek, kik bőséggel tudták fedezni ebből a megélhetőségüket. Ennek az ősi állapotnak vetett véget a 19.sz-i nagy árvízvédelmi, folyószabályozási program.

A mocsaras, lápos részeket lecsapolták, a Berettyó kanyarjait levágták, a folyót csatornajellegűre szabályozták. A kiszáradt ártereket feltörték, eke alá fogták. Az egykori érintetlen rész egyre zsugorodott. Hatalmas legelők, puszták tűntek el, melyeket szántók váltottak fel. Manapság csupán Ecsegfalva környékén érhető tetten a múlt. Hermann Ottó már a 19. sz. végén így írja le az állapotokat: " Ez a terület óriási volt, de most szélei felől évről évre összibb szorongatja az eke, el- elszakítva néhány ezer holdnyi legelőt, összibb szorítva egy földdarabot, melynek élete tele volt ősi elemekkel, s éppen ezért messze bevilágított a letűnt korszakokba."

Most hogy tisztába kerültünk vele merre is járunk már tovább is álltunk, de alig csak pár száz lépést tettünk meg és újra megállót kellett tartsunk, hisz elértük az 1889-ben átadott Kisújszállás- Dévaványa- Gyoma vasútvonal egykori töltését. Az alig 45 km-nyi vonal a Máv két fővanalát (Budapest- Debrecen és a Budapest- Arad) volt hívatott összekötni. ...és Lacinak evidens, hogy erről is volt pár érdekes mondata. A vasút mint minden térségbe ide is fellendülést hozott, munkahelyeket teremtett, de mint tudjuk a közlekedéspolitika mindig a vasút elsorvasztására törekszik és elsősorban a drágább közúti szállítást helyezi előtérbe. Ennek esett áldozatul a Kisújszállás- Dévaványa vonal is, mert alig több mint 80 év üzemelés után az utolsó szerelvény 1971 december 31-én gördült végig felvirágozva a szakaszon. A pályát rögtön a következő esztendőben felbontották, a Hortobágy- Berettyó felett átívelő vasúti híd 2007-ig még mementóként megmaradhatott, de ekkor kimondták rá a halálos itéletet, elbontották.

A természet persze végezte az elmúlt 50 évben a dolgát, de máig nem sikerült visszahódítania az egykori töltést, napjainkban is jól kivehető a nyomvonal. Ez a forgalomnak köszönhető, hisz a gyalogos tursitákon kívűl járművek is használják. A töltés és a szántók, pusztai legelők közötti rész már más tészta, mert itt bizony már a természet az úr. A cserjéket, bokrokat, fákat azonban rendre termő gyümölcsfák (körte, alma, szilva, esetenként barack) szakitják meg. Ennek oka egyszerübb mint gondolnánk, az ok a vonatból kidobott egykori magokban keresendő.

A töltésről letérni a szikes gyepekre nem ajánlott, hisz mint Laci többször is elmondta ott már természetvédelmi terület található, melynek látogatása tiltott, csak engedéllyel, vezetővel léphetünk be azokra a területekre. Az éjszakai hidegtől eleinte vizes fűben slattyogtunk tovább, de ezeket a páracseppeket az egyre erősödő napsugarak hamarosan felszippantották, ideális túraidő kerekedett. A gyaloglat során rendre meg- meg álltunk, hogy vezetőnk minél többet tudjon elmondani a Sárrét élővilágáról, tudjon mutatni ritkaságszámba menő növényeket és beszélhessen keveset az állatvilágról is. Számba venni is rengeteg amit láttunk, hallottunk , ezért csak felsorolásképpen, a teljesség igénye nélkül említem meg a nemegyszer ritkaságnak számító növényeket, állatokat, melyek nem egyikét vizuálisan is volt szerencsénk megismerni. Szikes, réti őszirózsa, ecsetpázsit, hernyópázsit,sziki kocsord, pusztai tyúktaréj, vízi rucaöröm, csemegesulyom, heverő iszapfű (mely akár 50 évig is képes megbújva várni a kedvező csírázási feltételeket), öldöklő aszat, fátyolos nőszirom, agárkosbor, sövényszulák, káka, lizinkák. .... a gazdag állatvilág: vöröshasú unka, nádiposzáta, kékbegy, kék vércse, szarkák, pár parlagi sas, fecskefarkú lepke, nappali pávaszem, tűzlepke, lovagbadobács, pattanóbogár, lopódarázs, bölömbika, bakcsó, kócsag, réti héja, mezei nyúl, görény, ürge, őz, vaddisznó, hosszúfülü denevér, keleti sün. ....és még amit meg sem tudtam jegyezni. Majd kifelejtettem a nemzeti park címerállatát, a fokozottan védett túzokot, de róla később.

Míg egyik megállótól a másikig elértünk folyt a diskurzus, ismerkerkedés a csapat tagjai között. El kell mondjam remek kis társaságot fújt össze a túrázás szele. Volt itt több Kék Kör teljesítő, az OKT, RPDDK és AK teljesítéseket számba sem tudtam venni, de természetesen első bálozók is akadtak, kik a Berettyó gátján avatták fel szűz AK igazolófüzetüket. Kedvesem és én igyekeztünk őket szárnyaink alá venni és megismertetni velük a kéktúrázás rejtett ötrömeit. Tanácsot adtunk tervezésben, logisztikai szervezésben és persze a pöcsételés titkaiba is beavattuk őket, nehogy fenn akadjanak a szigorú inkvizitorok hálóján. Így érkeztünk el a szigorúan védett terület határára, ahova még vezetővel sem lehet belépni, ezért egy mezőgazdasági úton, csipke- és galagonya bokrok közöttt kigyalogoltunk az aszfaltos útra, mely Kisújszállást köti össze a Sárréten keresztűl Dévaványával.

Jó másfél kilométeres gyaloglat vette kezdetét az elég forgalmasnak mondható országúton. A haladás fokozott figyelmet igényelt, hisz mint tudjuk nem igen lehet bízni az autóvezetőkben, könnyű prédának nézik a gyalogost, biciklist. Miután lekanyarodtunk az aszfaltról hamarosan elértük a kisebbik kilátót, mely a látogató központ határában van és innét lehet megfelelő pillanatokban felfedezni a Sárrét titkos világát. Most nem igazán volt szerencsénk, csak pár fácán, mezei nyúl és őz került a távcsövek célkeresztjébe. Innét már csak pár lépés és elértük a hatalmas kennelt ahol a bemutató túzokokat tartják. Ide általában a sérült, beteg madarak kerülnek kiknek már nincs esélyük visszatérni a "vadonba", nem tudnának biztonságos életet élni, könnyű prédák lennének. Jelenleg két túzok lakik itt.

Természetesen míg a nagyérdemű csodálta és fotózta Európa legnagyobb röpképes madarát, mely a Körös- Maros Nemzeti Park és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület címerállata, Laci mindent elmondott róluk és a túzokvédelemről is, itt ejtett szót a nemzeti parkról is. A túzokok európai egyedszámát 15 ezerre becsülik, ennek tizede, mintegy 1500 él hazánkban. Legnagyobb számban Dévaványán fordulnak elő, de látható a Hortobágyon és a Nagykunságban is. A 20. sz. alkonyán a Pallas nagy lexikon még így ír róluk: " Alföldi rónáinkon seregesen tanyázik" . Még a második világégés után is majd 15 ezer példányra taksálták számukat. Az intenzív vadászatnak köszönhetően a kipusztulás szélére sodródtak, ezért az 1970-es évek elején betiltották a vadászatát és fokozottan védett kategóriába sorolták, eszmei értéke egymillió forint!

A túzokvédelem hazai úttörője, kidolgozója a világhírű ornitológus, természetvédelmi szakember, a Magyar Madártani Intézet egykori igazgatója volt. Ő dolgozta ki a dévaványai populáció aktív védelmét, mely során a környező pusztákon túzokközpontú gazdálkodást vezettek be. Ha szerencsénk van vadon is megleshetjük a pompás tollazatú, hatalmas egyedeket a látogatóközpont valamelyik kilátójából. Leglátványosabb viselkedésük a szaporodási folyamat, a dürgési időszakában figyelhető meg, amikor a kakasok igyekeznek látványos viselkedéssel, díszes tollazattal elnyerni a kiszemelt tojók kegyeit. A Látogatóközpontban minden év májusában Túzokfesztivált rendeznek, melyre rendre több tízezer látogató érkezik.

Miután kicsodálkoztuk magunkat átsétáltunk a Réhelyi Látogatóközpontba, mely az 1997-ben létrejött Körös- Maros Nemzeti Park szerves része. A Nemzeti Park hazánk hetedik Nemzeti Parkja volt, feladata a Dél- Tiszántúl természeti és táji értékeinek megőrzése. Területe nem egybefüggő, jelenleg több mint 51ezer hektár, melyből több mint 6000 hektár fokozottan védett. Azonban érdekes módon a Európa hírű Túzokrezervátum lényegesen régebbi múltra tekint vissza mint a Nemzeti Park, hiszen 1975-ben hozták létre a túzokok megmentésére. A rezervátumhoz tartozó túzok Mentőállomást 1979-ben nyitották meg.

A Látogatóközpontban hol máshol mint a Büfében táboroztunk le hatalmas asztaloknál, mindenki szükséglete szerint elfogyasztotta tízóraiját, beállította coffein szükségletét, a bátrabbak pedig a több fajta Túzok sört kóstolhatták meg, melyet a szavasi kézműves sörfőzde csak ide palackoz. Volt classicus világos, barna és vörös változat is, az igazán merészek mindhármat megkóstolták, amiből evidens, hogy szerénységem sem maradhatott ki. Rövid tanácskozás és az igények felmérése után bő egy órás pausát hirdettem, lévén már az elején deklaráltuk, hogy ma élvezeti túrázás lesz, no para, nix ugribugri, másrészt a Látogatóközpont vezetősége volt oly gáláns, hogy a túrán résztvevők ma ingyenesen vehettek igénybe minden olyan szolgáltatást, mely egyéb esetekben fizetős.

Persze, hogy kihasználtuk az egész évben nyitva tartó központ attrakcióit, megvizuáltuk a múzeum emeleti részén az állandó kiállítást mely bemutatja a a Sárrét élővilágát, elmond mindent a túzokról és annak megmentéséről, védelméről. Ittjártunkkor volt egy időszaki kiállítás is mely a gombákkal foglalkozott, így a gombász ismeretinket is fel tudtuk frissíteni. A múzeum földszintjén pedig egy interaktív kiállításon ismerkedhettünk meg Sterbetz István életével, munkásságával. A benti program végeztével aztán felkereshettük a szabadtéri bemutatóhelyeit, ahol a túzokok mellett őshonos magyar állatfajokat láthatunk. Láthatunk magyar szürke marhákat, házi bivalyokat, magyar racka juhokat, mangalica sertéseket, szamarakat, öszvéreket és rengeteg szárnyast, hatalmas dúcban élő galambokat és hát ugye a vidéki udvarok elengedhetetlen tartozékaikat, cicákat és őshonos magyar kutyafajtákat. Az érdeklődőknek a gondozók részletes tájékoztatást nyújtanak az állatokról, a kicsiknek pedig állatsimogató is működik.

A pihenő vége felé körbeadtuk a Kék Túra napi emlékbélyegzőt és indulást vezényeltem. A látogatóközpontnál Laci javaslatára kicsit eltértünk a jelzett úttól és a Tanösvény állomásain keresztül jutottunk el a magas kilátóig. Azonban kedvesem és barátaink a jeladóval a jelzéseket követve jöttek ugyanide, hisz a GPS nem térhetett el a kijelölt útvonaltól. A tanösvényen láttuk a régi pákász, halász, pásztor életmód emlékeit. A legérdekesebb ezek közül a nádból készült kontyos kunyhó volt. A nagyobbik magaslest ki-ki vérmérséklete szerint hódította meg és voltak a punnyadtak, mint szerénységem akik a tériszonyuk végett a fent lévők lekiabálásából élvezték a látottakat.

Elnézelődtünk volna itt órákat, mert a távolban mindig történt valami. Hol egy őzrudli ugrott ki a távoli erdőből, hol egy anyadisznó kisérte csíkos malacait, hol egy mezei nyúl iramodott meg, de láthattunk lecsapni ragadozó madarakat és legnagyobb szerencsénkre egy 10-12 fős túzok csapat is feltűnt a szikes puszta távolabbi pontján a bokrok között. No ez utóbbiért én is felmásztam vagy két emeletet, hogy ne csak a földről véljem látni ezt a fennséges madarat. Egyszer azonban minden jónak vége szakad, és az idő kereke is nagyon előre futott, ezért fájó szívvel, de indulást kellett vezényelnem.

A kilátónál visszatértünk az egykori vasútvonal töltésére és már le sem tértünk róla a Dévaványáig visszalévő bő 5 km-en. Az előttünk lévő utat innét már a neoklasszicista dévaványai Református templom 63 méter magas tornya mutatta, melyet a Tiszántúl egyik legmagasabb templomtornyaként jegyeznek. Ezen a szakaszon a szikes pusztákat mozaikos táj váltotta fel, több hatalmas szántó is tagolta a réteket. Laci elmondása szerint ezek roppant értéktelen földek, alig pár aranykoronásak, így nem ez a térség Békés leggazdagabban termő vidéke. Vezetőnk ezen a szakaszon is többször megállt, hiszen mindig tudott valami újat, érdekeset mondani.

Egy túra mit sem ér maradandó emlékek nélkül, amik most is ránk találtak! Ahogy a vasúti töltés átvágott egy csatorna felett, egycsapásra megváltozott az eddigi kiváló útminőség, hatalmas sártengerbe kerültünk! Menekülni csak úgy lehetett, hogy a magas töltésről az azt övező sűrű dzsungelen keresztül vágva leereszkedünk a szántó szélére, ahol meg a szántásban bukdácsolhattunk. Bizony volt aki ezt a formát választotta, de többségünk -Egy életem, egy halálom felkiáltással nekivágott a sártengernek, amiben csak bokáig lettünk csatakosak. Ez még engem is meglepett, nem számítottam ezen a szakaszon sárdagasztásra, pláne nem egy vasúti töltésen. Átkecmeregve a sártengeren hamarosan egy újabb megálló következett, hisz elértük a Berek- halmot, melyről Laci újfent tudot mit mondani.

A Berek- halom is az Alföldön található rengeteg kunhalom, kurgán közé tartozik. Ezek általában a Kárpát- medence alföldi részén található, mesterségesen létrehozott földhalmok. Keletkezésüket a Honfogalás előtti időkre teszik, funkciójukat tekintve pedig nagyobb részt temetkezőhely, sírdomb, de őrhelyként is használták. Nos Laciék gyerekkorukban ezt a "hegyet" bizony szánkódombként használták ha esett egy kis hó. Egyéb időszakokban pedig remek helyszín volt katonásat játszani.

A halomtól már tanyák, ipari létesítmények között vezetett az utunk és hamarosan elértük a Kisújszállásra vezető országutat. Innét már nem volt más hátra mint eltrappolni Dévaványa vasútállomásáig, ahol beütöttük a túra zárópecsétjét. Megköszöntük szakértőink segítséget, mely által hatalmas új tudásanyaggal lettünk gazdagabbak erről a csodálatos tájegységről. Remek embereket ismerhettünk meg Istvánban és Laciban, innét is köszönet ezért a csodálatos napért! A nap végét még megkoronáztuk, hisz elénekeltük Rockenbauer kedves nótáját, melyet értelmetlen halálát követően barátai minden év November végén elénekelnek a Zengővárkony melletti szelídgesztenyésben, Rocki vörösmárvány síremlékénél. A megkötöttem lovamat (no nem a kisgrófós) keserédes népdallal zártuk a 2024-es Kéktúrázás Napját. Találkozunk 2025-ben!