DDP. 9. TÚRA DESEDA ARBORÉTUM- MERNYESZENTMIKLÓS 2024.06.29.

ÖZÖNVÍZ UTÁNI GYALOGLAT A PIROSON

"Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen meesze

A 67-es úton várhatsz rám dideregve

Nyáréjszakán ha nem jövök, esik az eső és mennydörög

A csillagokkal, ha szédülök, esik az eső és nem találsz rám" Bódi László (Cipő) 67-es út

A héten már bőszen tombolt a kánikula, a hőmérők biza mutattak 34-35 fokot árnyékban, de ez a hőség a tűző napon jó pár fokkal melegebb lehetett. A hőséget, ahogy lenni szokott iszonyatos viharok enyhítették kissé Csütörtök- Pénteken. A környéken ezek a zivatarok özönvízzel párosultak, a szántóföldek felső, agyagos rétegét vastagon bemosták a völgyekbe, szinte áthatolhatatlan sártengereket hagyva maguk után. Aztán a meleg is tovább dühöngött ami az amúgy is vizenyős területen szúnyog, vérszívó, csúszó- mászó keltető teleppé változott. Nos mi ebbe a "dzsungelbe" hatoltunk be Szombat reggel. Mit mondjak, nem a legjobb ötlet volt, de mit ér egy túra ha nincs maradandó emlék és persze a szinte védjegyünkké vált sarazás is emelte a túra első szakaszának a fényét!

A forróságot elkerülendő, ezúttal is úgy terveztem, hogy a lehető legkorábban tudjunk belevágni ebbe a közepesen hosszú gyaloglatba. Ehhez igazodva újból korán fújtunk alarmot, hisz a szóba jöhető társasgépkocsi fél hét után pár pereccel indult a 67-es út melletti buszöbölből Somogyország fővárosának irányába. Kedves pilótánk persze ráhajtott a zenélő útra, melynek egyenes folyamányaként a gyér számú utazóközönség halk dúdolászásba kezdve fújta szegény Cipő örökbecsűjét. Kedvesemnek és szerénységemnek annyira belemászott az agytekervényébe a sláger, hogy a gyaloglaton végig dúdoltuk, énekeltük a Republic legjelentősebb slágereit.

Alig múlt hét mikor belevágtunk békebeli bemelegítési mozdulatainkba, nyújtásokba, törzskörzésekbe az 1974-ben a hasonló nevű nevű patak és a Varga-bónyi árok duzzasztásával létrehozott 8 km hosszúságú Deseda- tó partján. Ehhez jobb helyszínt keresve sem találhattunk volna mint a SEFAG által 2015-ben épült hatalmas,fából készült deseda felirat előtti rendezett részt. Így nem csak a bemelegítést tudtuk elvégezni, hanem a túra indító fotói is elkészülhettek a felirat előtt, melyet 2018-ban helyeztek erre a helyszínre, előtte három évig máshol szolgálta a látogatókat, kik emlékfotókat lőhettek, lőhetnek előtte pózolva. Érdemes megemlíteni, hogy a Deseda környékén még két ilyen felirat is elkészült.

A bemelegítő mozdulatokat ezúttal közönség nélkül végeztük el, bár a végén egy elismerő füttyszó azért felhangzott egy távoli horgászcsónakból! A mai alkalommal a kaposváriak és a somogyiak kedvelt kiránduló helyszínéből, melyben remek túraútvonalak, kerékpárutak vízisport helyszínek, horgász helyek találhatóak, csak az ÉNy-i részt fedeztük fel, a Deseda mélyebb megismerését a következő alkalomra halasztottuk. Érintettük az Egresi,- és az Aszalói- ágat, az előbbi a Varga- bónyi árok, az utóbbi pedig a Deseda patak duzzasztásával táplálja a Deseda tavat. A Gombási- parkerdőben slattyogtunk el erdei tornapálya eszközök, csúszdák mellett a Deseda- forrásig, ahol persze következett az elmaradhatatlan forrásprocedúra. A forrás jelenlegi foglalatát 2016 környékén újították fel, az elnevezése ennek a forrásnak nem a legszerencsésebb, hisz a felületes szemlélő azt hinné, hogy itt ered a Deseda- tó névadó patakja, pedig ez korántsem igaz, hiszen a Deseda- patak Gamás környékén buggyan ki a földből.

A reggeli forróságban (27 fok) jól esett a hűsítő forrásvíz, melyből jutott tar kupámra is a Szúnyog-híd nyugati lábánál. Az Arborétumba vezető hidat eredetileg 1999-ben készítette a SEFAG, de ez a faszerkezet elég kevés ideig bírt ellenállni az idő vasfogának és a 2020-as évek elejére olyan állapotba került, hogy elengedhetetlenné vált a felújítása, melyet hosszas huzavona után 2022-ben végeztek el és készült el a modern, impozáns fémszerkezetű híd, melynek járófelülete és korlátrendszere fából készült el. A kivitelezést ezúttal is a Sefag végezte el. Az impozáns híd egy félszigetre vezet át ahol egy arborétum található. A híd felénél váltottunk pár szót egy horgásszal aki a szerencséjét igyekezett kisérteni ezen a forró Szombat reggelen, több- kevesebb sikerrel.

Megilletődve léptünk be a Deseda arborétumba, melyet a Sefag 1978-ban kezdett el kialakítani. Az évek folyamán az erdészeti cég őshonos és kevésbé ismert növények telepítése mellett több interaktív elemet is létrehozott. Van itt játszótér, csúszda, kalandpark, az információkat a táblák mellett QR-kódon is olvashatjuk. Magával ragadott a csend, rendezettség, élmény volt slattyogni a hatalmas fák árnyékában és olvasgatni az ismertető Ta-Ce- Paokat. Férfiasan be kell valljam, bár szinte a szánkban van ez az arborétum, de ennek ellenére még sosem jártunk itt. Eszembe is jutottak a kiváló természetfilmes, természetjáró Rockenbauer Pál intelmei: ".... sohasem tudtam megérteni azokat, akiknek a az a szép, ami messze van, és érdektelennek, unalmasnak tartják azt, ami itthon van..."

Kilépvén az arborétum kerítésének kapuján, leereszkedtünk a Varga- bónyi árok völgyébe, ahol aztán nem várt hadd el hadd vette kezdetét. A mellettünk lévő Jegyző föld szántóiról a fölső réteget a hatalmas zuhék lemosták a völgybe, úgyhogy ha el akartuk érni a Deseda-tó ÉNy-i végén rogyadozó pihenőhelyet bizony át kellett gázolnunk a bokáig érő sártengeren. ... de ez még semmi nem volt ahhoz képest ami a pihenőnél várt ránk. Szó szerint vérszívó felhőbe kerültünk, de mivel elhatároztam, ezért úgy is kellet lennie: megittunk egy forró feketét a magunkkal hozott termoszból, de közben cséphadarósat játszottunk, de bezony ezek a kapálózások, csapkodások semmit nem értek! El is hagyta pár keresetlen szó mindkettőnk száját, szidott Asszonykám, szidtam magamat, miért kellett idejönni? Bár most is azt mondom egy túra ettől szép, történik valami, nem csak megyünk, rohanunk a semmibe.

Ritkásnak mondható jelzések mellett folytattuk a gyaloglatot, nem mondhatnám hogy gyors iramban, mert ezek a sártengerek időről- időre felbukkantak előttünk, kerülni nem lehetett, toronyiránt vágtunk át rajtuk. Hatalmas csatakiáltással keltünk át a 67-es gyorsforgalmi út alatt, mert a túloldalon elértük az Árpád- kori alapokom nyugvó Magyaregrest, melyben napjainkban alig 500-an laknak, pedig a remek természeti adottságokkal rendelkező pompás helyszín tökéletes választás lehetne a nyüzsgő megyeszékhelyt megunt embereknek. Örömmel verdestünk bakancsaink talpát az aszfalthoz az egykoron herceg Esterházy birtokon, hadd fogyjon róla a sár. Nem értem a DDP potentátjait miért ezen a nyomvonalon vezetik a túra útvonalát és miért nem érintik a falu egyetlen nevezetességét, az eredendően 1652-ben épített református templomot, mely ráadásul Műemléki védelem alatt áll! Bár zuhanyhíradóban hallottam valami olyasmit, hogy tervben van a változtatás.

A mozgalomnak a faluban is van igazolópontja, de a pecsét elég szerencsétlen helyen, egy ablakpárkányban várja az arra járó turistákat, hogy igazolják itt jártukat. Bezony mi is elrongyoltunk mellette és úgy kellett visszasomfordálni hozzá, tartozván az ördögnek egy jó fél kilométerrel! Miután sikerült igazolnunk ittjártunkat, Első menyasszonyom bekapcsolta az utánégetőket és valósággal végig rongyoltunk a csendes falun. Flikk- flakk után, mély vízmosás mellett ereszkedtünk vissza a Varga- bónyi árok völgyébe és haladtunk északi irányba a Gyenge-fűz és hatalmas szántók között. A körülmények a már leírtak szerint alakultak, sőt még fokozódtak is.

Jártuk az ősi rítus táncokat, vonaglottunk ha nem éppen a sártengerek átvágásával voltunk elfoglalva. Alig haladtunk, küzdöttünk, fogyott az erő, melyet a fokozódó forróság is egyre jobban szívott. Közben azért fokozatosan emelkedtünk ki a völgyből, így minden küzdelmes lépés után közelebb jött a várt megváltás, mely aztán egy magasfeszültségű vezeték alatt átkelve érte el piciny csapatunkat. Gördültek a kövek, halk sóhajok, majd egyre hangosabb csatakiáltások jelezték a megkönnyebbülést, hogy normális talaj fordult a lábunk alá.

Hatalmas gabonatáblák közt kanyarogva léptünk rá a Csalános- erdő széles, jól gondozott erdészeti útjára! Vígan emelkedtünk a hangulatos tölgyesben, fokozta kedvesem a tempót, fogytak a méterek és csak azt vettük észre, hogy el is értük az Alsóbogátra tartó S- jelzést. Innét újabb ereszkedésbe kezdtünk és roppant silány állapotú aszfalton értük el Somogygesztit, melyet az anallesek már a 14. sz. elején említenek. Az alig 400 fős községnek az évszázadok alatt elég sok hűbérura volt, adták- vették a nagyurak egészen addig míg nem került a Jankovich- Bésán család tulajdonába, kik a 19.sz. közepére hatalmas és híres gazdaságot alakítottak ki. A falu leghíresebb nevezetességét a Jankovich- Bésán kastélyt a család klasszicista stílusban az 1820-as évek elején építtette. A vörös hajnal eljövetele után a kastély a szokásos "kastélyéletet" élt (kúltur, téeszcsé, iskola.. etc), állaga romlott. Aztán a rendszerváltás környékén magánkézbe került, az új gazdák kicsínosították, kastélyszállót alakítottak ki belőle. Parkját, mely természetvédelmi terület, rendbe rakták. A projekt aztán nem jöhetett be, mert mára újból az enyészeté minden, a gyönyörű kastély Csipkerózsika álomba szenderült, mely ki tudja meddig tart.

A faluban is található a mozgalomnak igazolópontja. .. de nem ám a kézenfekvő, 1773-ban épült barokk Keresztelő Szent János templom gyönyörű parkjában, ahol pihenő padok is várják a megfáradt turistát, hanem a jó 1000 lépés távolságra lévő helyi műintézményben! Logikus nem? Mindenesetre mielőtt elbattyogtunk volna az ellenőrző kricsmihez, ahol egyébként nagyon jól eldiskuráltunk a kedves tulajjal, tartottunk egy rövid pihenőt. Koffeinszintbeállítás, tízórai, útközbenicsoki, nyújtás, napozás, de szigorúan csak a hatalmas árnyas fák védelmében.

Bélyegzés után átkeltünk a Deseda-patak fölött és egy hosszabb emelkedőbe kezdtünk, előbb aszfalton, melyet a helyi favella telepnél, putrik között hagytunk el. Innét hangulatos mélyútban jutottunk egyre feljebb, mígnem elértük mai túránk csúcspontját, 218 méteren jártunk! Átbukván a csúcsponton, a mai nap legemlékezetesebb pár száz lépése következett cukorrépa föld és erdősáv között, alig húsz centis ösvényen, néhol nyakig érő dzsindzsában. Mi lehettünk az utolsó mohikánok ezen a rövid etapon, hisz a potentátok a következő napokban átterelték a nyomvonalat a pár tíz méterre vezető kényelmes szekérútra! Hogy eddig miért nem ott vezetett? Ki tudja?...ezek az élet nagy rejtelmei ám!

Mielőtt hosszú ereszkedésbe kezdtünk volna, pár száz méter erejéig a nyomokból ítélve egykor lakott területen gerincvándorlásba kezdtünk. Volt itt rogyadozó kereszt, düledező lakó/présház, vályoghegy és persze sok- sok szemét. A Szentmiklósi- erdő keskeny sávját hatalmas napraforgó táblák váltották. Ezek közt, mellett vesztettük a magasságot, lépteinkhez a ritmust a közeli főút zenélő szakasza adta. Ezekkel a traktusokkal értünk minél közelebb célunkhoz, bár mielőtt kiléptünk volna az aszfaltra még egy nagyobb sártengeren át kellett küzdenünk magunkat, csakhogy ne felejtsük a jó nevelést!

Bizony 35 fok körül járt már a levegő hőmérséklete, árnyékban! A napon hagyott gépesített járművünkben lehetett vagy 70 fok, melybe csak alapos szellőztetés után tudtunk bepattanni. Miután sikerrel jártunk, a Pelsohoz hajtattunk és megáztattuk fáradt csontjainkat a nem éppen hűs habokban. Este grill vacsora és egy üveg jófajta bor volt a jutalmunk!