DDP. 8. TÚRA IGAL - MERNYESZENTMIKLÓS 2024.06.22.

A VÁLTOZATOSSÁG KEDVÉÉRT ESŐS TÚRA KÜLSŐ-SOMOGY DOMBJAI KÖZÖTT

"Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem,nézem,csak nézem a felhőket, nézem az eget." Frederico García Lorca; Poétika

Egy barátom a következőket írta a legutóbbi blogbejegyzésemhez: " Kezd egy olyan érzésem lenni, hogy Ti esőben meg sárban szerettek igazán túrázni." Erre mit ad Isten? A mai túrán többször leszakadt az ég, volt ahova síelős lesiklásban landoltunk, vagy gatyaféken. És persze, a jó "zsomogyi" agyaggal is megismerkedtünk több ízben. Az előrejelzések szerint nem erről volt szó! Ennyit a légtüneménytan fürkészeiről, akik meleg,nyári időt ígértek még pénteken is erre a szombatra.

Mivel az említett szakemberek forróságot ígértek erre a szombatra (is), ezért előzetesen úgy kalkuláltam, hogy kora hajnalban vetjük be magunkat és mire a perzselő hőség lecsap már vígan lubickolunk a Pelso hűs habjaiban. Erre az etapra is a két autós megoldást preferáltam, mivel a két település közt csak kaposvári indulással lehet elfogadhatóan tömegközlekedni. Ennek tudatában péntek este korán ágyba kerültünk, hisz gyurával úgy beszéltem le, hogy négykor kezd rá a hangoskodásra. Aztán mit tesz Isten nem a hangos kukorékolásra ébredtünk, hanem eszeveszett égi háborúra és hatalmas özönvízre. Radar térkép bújás, nincs itt semmi baj fél hatra alább hagy a vihar, sőt Igal környékén nincsenek is fellegek.

Így nem változtattunk semmin, mert a jelszó továbbra is adott, "ha menni kell, akkor menni kell!".

Mondhatni száraz autóval érkeztünk előbb Mernyeszentmiklósra, majd Igalba. Alig múlt pár pereccel öt mikor kikászálódtunk a gépesített járművünkből az egyik legretróbb hazai gyógyfürdő épülete előtt, ahol pár kóbor macska és egy a kukákban eleséget kereső vörös farkú ravaszdi üdvözölt, mely jöttünkre farok behúzva iszkolt el a fürdőn keresztül a bokros részre. Erre a szokatlan mozgásra a macskák is nyávogva léptek a távozás mezejére, így a szokásos békebeli bemelegítő, nyújtó mozdulatainkat csak mi kísérhettük figyelemmel, no és az időközben ideérkező fekete, gomoly fellegek.

Még mindig magabiztosak voltunk, hisz az előrejelzések nem mutattak vihart erre a területre. Még! Szapora léptekkel üzemeltük be Magyar Királyi kincstári turistalábainkat és vágtunk neki a mai gyaloglatnak. Még kapacitáltam is állandó túratársamat, hogy szaporázza a lépteit, hátha meg tudjuk előzni a felhőket. Kicsit meg is bántam a kijelentésem, hisz Kedves olyan tempót diktált a Rákóczi téren, majd a fickósan emelkedő Orgona utcán, hogy tüdőm hamarosan a zsebembe került, ráadásul rohadt párás is volt a levegő, úgyhogy szenvedtem rendesen, de így túra elején összeszedtem magam és csendben követtem. A tempó csak akkor lanyhult, mikor megállt fényképezni, de mire utolértem, már ellőtte a képeket és uzsgyi tovább. Így aztán nekem esélyem sem volt fújni egyet.

Tetszetős és kissé elhanyagolt hétvégi házak, nyaralók között emelkedtünk, mígnem elértük az Igal fölé magasodó Kánya- domb (275 m) gerincét, melyen kellemes gerinctúra vette volna kezdetét, remek panorámákkal az igali medencére, szőlők és gabonatáblák között, ha nem itt ért volna el bennünket először a zuhé. Olyan hirtelen jött, hogy mire elővettük, felvettük a poncsókat, szó szerint sz@rrá áztunk. Menekülni nem volt hova, ezért beletörődve caplattunk, csúszkáltunk tova, hisz a jó öreg somogyi agyag pár csepp esőtől is olyan csúszós tud lenni, mint a legkomolyabb jégpáncél. Megváltás volt kiérni a Fornetti gyárba tartó aszfaltcsíkhoz, ahol az eső is elállt, vetkőzhettünk.

Pár lépést trappolhattunk a kitűnő aszfalton mikor érdekes, nem egyértelmű jelzéseink a Kavajai- erdőbe hívtak bennünket. Bár ne tették volna! Esőerdei dzsungel hangulat lett úrrá rajtunk a roppant magas páratartalomtól, gőzölgött minden, még a fejünk is, nehéz volt a levegővétel is. ...de ezzel még nem volt vége a hányattatásunknak, hisz a párára előjött minden vérszívó, bogár, csúszó- mászó. És mint lenni szokott, nem is haboztak, rögtön rávetették magukat a zsákmányra. Bele is kezdtünk a Kállai kettősbe és törzsi kézjelekkel hadonásztunk, csapkodtunk mindenmerre. A felületes nézelődő azt hihette volna, hogy megszállt bennünket az ördög és azzal viaskodunk, de nem, csak a vérszívókkal. Ez nem volt elég, mert egyszer csak egy fal tornyosult elénk, melyen vissza kellett szerezzük az elébb elvesztett szintet. Nem semmi meredekségű volt ez a fal, még Első is meg- meg állt, mint "Mama a kosárral" . Egy szerencsénk volt, hogy amilyen meredek volt olyan rövid is volt ez az emelkedő.

Sorompós átkelés után léptünk ki a szántódi országútra melyen alig tettünk meg pár lépést és újra megnyíltak az ég csatornái. Ezúttal azonban kiadósabb etap jött az égi áldásból, hisz valahol csak az Ecseny fölötti dombokon csillapodott valamelyest. Addig pedig kedvünkre csúszkálhattunk, gyakorolhattuk a dupla Lutzokat és a leszúrt Rittbergereket. Áztunk- csúsztunk- másztunk a Kánya- dombról levezető agyagos szekérúton a hatalmas gabonatáblák között. Elérve a magasfeszültségű vezetéket kicsit konszolidálódott a helyzet, ugyanis egy szintútra váltottunk egy gerincút féleségen. Az eső intenzitása nem csökkent, tócsákat kerülgettünk, már ahol volt rá lehetőség. Ha nem, toronyiránt vágtunk át a bokáig érő pocsolyákon. Így értük el a Lápai- erdőt, ahol a mai nap fénypontja lett volna. Azonban a körülmények végett nem ereszkedtünk le a Csillagfürt- szurdokba, hanem átvágtunk egy jelzetlen rövidítő úton a pirosra. Valahogy nem volt kedvünk a ,meredek ereszkedéshez, csúszkáláshoz, majd a meredek kapaszkodáshoz. Legalább lesz mit bepótolnunk alkalomadtán.

Az Ecseny fölötti szántók között kanyargó agyagos, csúszós szekérúton aztán olyan mozdulatokat mutattunk be, melyeket még a nagy bajnok műkorcsolyázók is megsüvegeltek volna. Ez főként a Cigány- gödör környékén volt igaz, ahol a múlt század hetvenes éveinek közepéig a környék legrettegettebb cigánytelepe volt. "Főső"- Ecsenybe érbe, a Templom-dombhoz vezető horhón bizony megkopott lesikló és síkrossz tudásunk legjavát is elő kellett kotorjuk, de ennek ellenére szerénységem így is gatyaféken landolt az Evangélikus templom előtti parkocskához.

A hatalmas klasszicista templom még ma is büszkén hirdeti az egykoron Somogy legjelentősebb települései közé tartozó tüchtig sváb település valamikori gazdagságát, dicsőségét, melyek napjainkra csak a kevés megmaradt tősgyökeres lakos szép emlékeiben élnek. Ecseny bizony már az Árpád- korban is templomos település volt, aminek a fejlődését az oszmánok hódításai megakasztották olyannyira, hogy a falu el is pusztult, még pusztaként sem olvashatunk róla. Új, lutheránus, sváb telepesek Mária Terézia korában érkeznek és virágoztatják fel a falut. A '930-as években 1100 körüli volt a lakosok száma, több mint 85% volt a sváb/német nemzetiségű lakó. A második világégés után a németek majd 50%-át kitelepítették a kollektív bűnösség elvére hivatkozva, helyettük tót családokat hoztak. Ezzel meg is kezdődött a zsáktelepülés hanyatlása, a szorgalmasabb lakók elköltöztek, mára alig 200 lélek lakja a falut.

Körülnéztünk a kihalt templom és parókia környékén, ahol minden a dicső múltról mesél, ahol a sváb pedantéria még most is tetten érhető, hisz példás rend volt mindenütt Jöttünkre az eső is alább hagyott, lehetett újból vetkőzni. Még a nap is előbújt a fellegek mögül és elkezdte ontani a forróságot, melyet a párás levegőben alig lehetett elviselni. Ha már így "felfrissült" a levegő, mi is frissítettünk, betoltunk egy csúcscsokit és vizes aszfalton lerongyoltunk a Diósi- patak völgyébe. Átkelvén az egykor szebb napokat látott Öreg hídon, máris a piciny falu, piciny centrumába érkeztünk ahol a bót- kocsma kombóban a helyi erő már bőszen múlatta a szombat délelőttöt. Most valahogy nem volt kedvünk vegyülni és műintézményt látogatni, ezért egyből a élénk violettában virító T betűs retró telefonfülkéhez rongyoltam- vesztemre!

Ugyanis a fülke rozsdásodó vasszerkezetébe lódarazsak költöztek, melyek zokon vették, hogy beléptem a birodalmukba. Meg is lett a jutalmam, három bátor őrszem eresztette belém fullánkjait, hogy takarodjak már onnét. Első gondolatom az volt, hogy kiabáljak Kedvesemnek azonnal menjen távolabb, hisz ha őt megcsípi három ilyen, bizony lehet, hogy még a helikopátert is riasztani kellett volna, olyan érzékeny a méh/darázs csípésre. Hordjuk is az adrenalin injekciót szorgalmasan. Szerénységemet is megütötte a három csípés, még szerencse, hogy a karomon és a hátamon értek el a támadók.

A kis intermezzo után beütöttük a pöcséteket az igazoló füzeteinkbe és angolosan továbbálltunk, bár nem a legkellemesebb emlékekkel. Mivel az imént völgybe rongyoltunk, így evidens volt, hogy a térdig érő, vizes fűben csúszkálós kapaszkodás kezdődött, hogy elhagyhassuk Ecsenyt. A Kis- hegyi- dűlő eszeveszett 232-es magasságába igyekeztünk, melyet soha nem értünk el, mivel a piros sávok nem érintik a csúcsot. Hatalmas szántók között bóklásztunk, akrobatáskodtunk a csúszós agyagon, elslattyogtunk az egykori Sándorpuszta csekély romjai között. Hullámvasutazva érkeztünk egy erdősáv szélére, innét fák és napraforgó/ cukorrépa földek között hol emelkedtünk, hol süllyedtünk, hol csúsztunk, hol tápászkodtunk fel az édes anyaföldről, mely ma különösképpen vonzotta a hátsónkat.

Megkerülve az erdősávot egy meredekebb lejtő után egy jobb minőségű útra kanyarodtunk ÉNy-i irányba a Siófok- Kaposvár vonal sínpárja mellett. Fosókát lakmároztunk, még hazára is szüreteltünk és elég jókedvűen értük el a Felsőmocsoládra vezető kopott aszfaltutat. Topogtunk, jártunk az úton és az út melletti gödrökben a Kállai kettőst és a somogyi kanásztáncokat, hogy bakancsaink a rengeteg rátapadt agyagtól/sártól valamelyest megtisztuljanak.

Sorompós kereszteződésen keltünk át és a finisbe csaptunk, már látszódott a 67-es körforgalma és mögötte Mernyeszentmiklós első házai, sőt még az itt hagyott autónk is virított a kora délelőtti napsugarakban. Szentmiklós(puszta) ma Mernye településrésze, pedig egykoron önálló település volt, de eleink kapzsisága egyszer csak hozzácsatolta egy nagyobb faluhoz és azóta kénytelen a Mernye előnevet is viselni, minden önállóság nélkül. Pedig a defterek és utána a Nádasdy és Festetics okmányok is önálló, életképes településként említik.

Bepattanva autónkba visszarongyoltunk Igalra a másik autóhoz és toronyiránt az első strandra kormányoztuk autóinkat, ahol a nap hátra lévő részén a hűs habokban áztattuk csontjainkat. Este olasz menüvel jutalmaztuk meg magunkat, amit ma Aperol Spritz-el kísértünk el!