AK. 33. TÚRA HENCIDA - NAGYKEREKI V.Á.      2025.05.19.

TOVÁBB (CSONKA) BIHARORSZÁGON 

Oh, hogy Bihar vármegye urai nem ismerik sem Goethét, sem az életet... Ők még a régi virtusos világnál tartanak: Sose halunk meg.... Pedig meghalunk.                                                                                                                                                                                              Ady Endre: A szépnek sorsa ( Nagyváradi Napló, 1903)

Hencida 2021 ősze óta semmit nem változott! A falu lepukkadt, az ingatlanok sorsukra hagyva, az 1787-ben épült Református templom ugyanolyan ütött kopott. A település akkor és most is kihalt volt, ha láttunk is lézengő, dologtalan embert, az bizony a jelentős számú kisebbséghez tartozott. Mára egy szűk 20 km-es penzumot iktattunk be a Bihari- síkon Hencidától, no nem Boncidáig, hanem Nagykerekiig. ... de hogy is kerültünk reggel fél kilencre Hencidára?

Ahhoz, hogy reggel 8,10-kor Nagykerekiben elérjük az aznapi utolsó járatot Hencidára, fél nyolc környékén kellett induljunk Biharország fővárosából, Nagyváradról. Mit mondjak? Nem túl sűrű a tömegközlekedés a két szomszédos település között, de ez ezen a környéken végig így volt/ lesz. Elég szépen kell zsonglőrködni a logisztikával! Forgalmi akadályok lassítottak, így 8 környékén támasztottuk le gépesített járművünket az akkor nagyon kihalt vasútállomáson Nagykerekiben.

Nem mondom hogy ráértünk vakarózni, hisz vészesen közeledett a társas gépkocsi indulási ideje és mint tudjuk a busz (sem) vár. Felvezetőm lassú szaladást vezényelt, mely bemelegítésnek is elment, végig rohantunk a Bajcsy - Zsilinszky utcán, de ez is épp hogy elég volt, mert a végén kézzel, lábbal, indián füstjelekkel kellett hadonászni a pilótának, hogy ne induljon már el. Ő ezt éppen nem vette észre, de egy jószándékú utas szólt neki, hogy nézzen már vissza, mit akarhat az a két félbolond, hadonászó hátizsákos.

Alig fertályórát zötyögtünk a viseltes országúton és már cihelődhettünk is leszálláshoz Hencida Templom nevezetű buszmegállóban. Már tudtam a sorsom, hogy itt nem fogunk lelni műintézményt, hisz három éve is zárva volt minden, kivéve egy cigányboltot mérföldekre a templomtól. Ez sem változott, így  túraindítónak a hátizsákban kellett kotorni valami búfelejtőt, de szigorún csak két nyeletnyit, hisz elég meleg volt ahhoz, hogy bátrabban húzzuk meg a jó öreg lapost. Persze, hogy a békebeli nyújtásokat ezúttal sem látta senki az OKK útjelző tábla tövében.

Felpillantván a viseltes templomtoronyba némi meglepetéssel konstatáltam, hogy bezony az óra sem jár, megállt az idő Hencidán. Pár flikk- flakk a Liszt Ferenc utcán és felugrattunk a Berettyó gátjára pár száz lépés erejéig. Elérve a Berettyó- hidat a község határában, felrémlett, hogy pár éve olvastam valahol erről a hídról, hogy a 2009-es felújítását megelőző régészeti feltárásokkor a déli hídfőnél Őskori településnyomokat találtak, de az ásatások ebben ki is merültek, mélyebbre nem ástak régészeink. 

Meglepően romantikus a híd és környéke, készültek is az emlékképek és a manapság oly népszerű selfie-k is. Elgondolkodva néztem, hogy amilyen vékony csík itt a Berettyó, olyan széles az ártere. Ezek szerint okozhat meglepetéseket a romániai Réz- hegységben eredő folyó. ... de mivel a délutáni hőséget jó lett volna elkerülni, ezért hamarosan átléptünk a hídon és pár perc erejéig a Nagykerekibe tartó kopott aszfalton koptattuk Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat. Az aszfaltot a Hencida- gyógyintézet buszmegállónál hagytuk el. Talány mire ez a név, hisz a környéken sehol semmi épület. Valószínűleg  Hencidai- csereerdő csatorna partján található egykori Balásházy- kúriában működő, működött Évakla- kórházra (szanatóriumra) utalhat, de ez innét bő 5 kilcsi. 

Most mi ezzel nem igazán foglalkoztunk, ha egyszer időnk engedi, akkor végére járunk ennek a talánynak is. Egykori kopott, poros kövesúton haladtunk déli irányba a Telek nevezetű dűlőn. Kerülgettük bőszen a hencidai templomtornyot, soha nem akart eltűnni a horizontról, még kilométerek múlva is felsejlett szemünkben, vagy csak délibáb volt. Már magam sem tudom. Egyszer csak ezt a kövesútfélét még kopottabb szekérútra váltottuk hatalmas vadrózsabokrok ölelésében. Az eddigi déli irányt nyugatira váltottuk, bár a jelzések innét nagyon hiányosak voltak egészen Kismarjáig, melynek egyenes következménye volt több úttévesztés is. Sűrűn kellett használni segédeszközeink.

Régebben ezt a nyugati irányt és az utána következő cikk- cakk nyomvonalat megspórolták a kiírók, de az M!-es építése itt teljesen átrajzolta a nyomvonalat és több, szinte felesleges kurfli került a túraútba. Az egyhangúságot, monotóniát beszélgetéssel, fricskázással próbáltuk elűzni és a jól bevált vezénylést is elővarázsoltam: bal, jobb, bal, jobb. Néha változatosságot hozott az életbe pár felugró vadnyúl, fácán, fogoly, de ez közel sem volt annyi mint az elmúlt két napban. Csatorna átkelést követően abszolváltuk a M4 fölötti átkelést, a híd közepén pár percig bámultuk a nagyon gyér forgalmat és tovább álltunk.

Lezúgva a hatalmas lejtőn hamarosan a Kis- Körös árterében folytattuk a gyaloglatot, de elérve ezt a keskeny folyócsíkot, bizony átkelést csak egy nagyobb kanyarral tudtunk abszolválni. El is hagyta pár keresetlen szó a szám, mire elértünk egy híd féléhez, melynek túloldalán még egy darabig dél- nyugati irányba haladtunk, majd keletnek fordulván a végtelennek tűnő Tölgyfa- szeg hatalmas táblái között, majd a Lányi- legelő sztyeppéin rúgtuk erős tempóban a port. Nagy felüdülés volt megpillantani elébb a bojti templomtornyot és az első ingatlanokat. Beérve a kerítésekbe épített górék sora közt értünk el a mázsáló telephez, ahol az eladott jószágokat mérlegelték/ mérlegelik le. 

Itt szünetet is kellett tartsunk, hisz errefelé minden faluban kell igazolni itt jártunkat. Gondos adminisztrációt követően beállítottuk folyadék, energia és coffein szintünket. Szigorúan a hátitatyóból, hisz műintézménynek se híre- se hamva az alig ötszáz lelkes Árpád- házi községben a kéktúra útvonalán, letérni pedig egyáltalán nem akaródzott. A település a tatár, török hordák rablásai alatt sokat szenvedett, többször kihalt, de mindig újjáépült. Lakói már korán áttértek a protestáns hitre, református temploma 1680-ban épült. 

Adminisztrációt követően csinos, újabb és régebbi górés házak között trappoltunk, egy összedőlt háznál hívtak jelzéseink balra, rákanyarodtunk Bojt szegényesebb részére. Hamarosan elhagytuk a házakat, egy valóságos földes sztrádán szedtük ütemesen talpaink, hatalmas szántók között mígnem újfent elértük a már ismerős Kis- Köröst, melyben igencsak pangott a víz. Újfent gátra kanyarodtunk és törtünk utat, Ramboskodtunk egy jó darabon a méretes gazban, dzsindzsában. Bizsergő, égő lábszárakkal szaladtunk le a gátról és váltottunk poros szekérútra a Papszáz-dűlő hatalmas kultúrnövényekkel bevetett táblái között.

,

Monoton szakasz következett, de szemünk előtt már bőszen lebegett a cél a Nagykereki templom tornyának képében. Ez extra erőt kölcsönzött, egymásra néztünk túratársammal, aki begyújtotta a fáklyákat és szaladós tempóra váltottunk. Mivel szemem előtt volt már a cél, így most rajtam sem vett erőt a hiszti, így nagyon gyorsan fogytak a méterek. Néha azért egy- egy fénykép kedvéért lassítottunk, hisz ezen a mezőn is akadt azért látnivaló. Hol egy zölden lengedező búzamező, hol egy a földből kibúvó kukorica, vagy éppen egy körbála "mező", vagy egy magányos betonkaró amin persze hogy ott volt az errefelé ritkaságnak számító kék jelzés.

Fehér őszirózsabokornál értük el a  már az Árpád- korban is lakott Nagykerekit ahol az egyik legnagyobb Erdélyi fejedelemnek, Bocskai Istvánnak az egyik sasfészke található. Rohadt hosszan kanyarog a kék jelzés ezeken a bihari falvakon, így alaposan meg lehet figyelni a múltat és a jelent, mely egyre bizonytalanabb ebben az ezer fős községben is. Fiatalok nagy számú elvándorlása, kisebbség betelepülése a jellemző ebben a faluban is, mely egykoron az országos politikának is fontos helyszíne volt. Az errefelé oly jellemző kerítéses górék itt is egymást váltogatták, szinte nem is volt olyan ingatlan melynél ne láttunk volna takarmánytárolót.

A falu központjáig nem igen volt látnivaló, itt csak a Hősi emlékmű és a Hétfő délután zárva lévő református templom akadt.Még a kricsmivel sem volt szerencsénk, mert valamilyen okból kifolyólag ma csak este ötkor nyitott. Ezért a szomszédos dohányboltban oltottuk szomjunk egy jó hideg nullás sörrel és állítottuk be coffeinszintünket, mely valamiféle mocsárkávéból készült és inkább kifele igyekezett volna, mint befele, de jól neveltségünk nem engedte, hogy ne fogyasszuk el.

Innét már csak pár lépés volt Nagykereki legnevezetesebb épülete a Bocskai várkastély, melyet egy magtárnál értünk el. A kivűlről csinos épület zárva volt, ide élő ember úgy látszik nem jut be, hiába kiírva, hogy Kastélymúzeum, nyitvatartást sehol nem leltünk. Körbejártuk a kastélyt a gondozott parkban, pecsételtünk a keleti kapunál, majd letelepedtünk a hatalmas, árnyas fák egyike alá egy padra.

Sietnünk sehova nem kellett, hisz gépesített gépjárművünk pár száz méterre parkolt és még csak egy óra múlt pár perccel. Első Menyasszonyom pikniket varázsolt zsákjainkból és a jóleső falatozás közben azért számba vettük a falu és a vár rövid történetét. A falu alapítói az Ártándy Család volt, ők építették a földesúri kúriát, melyet palánkkal vettek körbe. Ahogy a család gazdagodott egyre csinosították az egyszerű vidéki kúriát és 1440-re szemrevaló várkastélyt varázsoltak belőle. Bocskai István akkori váradi főkapitány felesége, Hagymássy Katalin révén kapja meg és építteti át korszerű erősséggé a várat, ahol őmaga is hosszabb ideig lakott.

A Bocskairól elnevezett szabadságharc alatt II. Rudolf csapatai a Nagykereki várat is ostrom alá vonták, de annak hős hajdú védői a kereki lakossággal vállvetve ellenálltak a császári csapatoknak. Bocskai megjutalmazván a kereki lakosságot, felszabadította őket a jobbágysorból és mezővárosi rangra emelte a falut. Ha figyeltünk töri órán tudjuk, hogy a Fejedelem örökös nélkül halt meg, a várat végrendeletében unokaöccsére Báthory Gáborra hagyta. A fejedelem húga, Báthory Anna hosszú évekig volt lakója a várkastélynak. Báthory Gábor halálát követően az új fejedelemre, Bethlen Gáborra szállt a vár tulajdonjoga, ki 1628-ban öccsének, Istvánnak ajándékozza, kinek leánya hozományként kerül Zólyomy Dávidhoz.

Szejdi pasa 1660-as váradi hadjárata során a Kereki várat is megostromolja, súlyos károkat okozva az épületben. Zólyomy Erzsébet és fia halála után a vár tulajdonjoga az erdélyi fejedelmi kincstáré lett, senki nem lakta, pusztulásnak indult az épület.  1720-ban  egy császári hadbiztos lett a falu földesura, ő be is költözött az épen maradt szárnyba. 1730-tól adták- vették a nagy urak és csak évekkel később, mikor özv. Mensáros Györgyné, valamint leánya és veje lettek a falu birtokosai, fogtak hozzá az épület renoválásához. Ekkortól azonban mint várnak már nem volt szerepe, 1784-re akkori fogalmak szerint modern barokk kastély épült melyhez délkeleti oldalán toronyszoba is helyet kapott.

Csanády Sándor nemzetőrkapitány, később országgyűlési képviselő romantikus neobarokk stílusban átépítteti, ekkor Biharra jellemző nagyúri élet folyt a kastélyban. 1878-tól a Lakatos család vásárolja meg és él a kastélyban, aztán 1927-ben idegen tulajdonba kerül a kastély, azóta nem lakták. A második világégés során már gazdasági célokat szolgál az épület, majd a "felszabadulást" követően a kastélyok életét éli. Volt itt orosz táborhely, téeszcsé, mozi, magtár, könyvtár és még ki tudja mi más. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség 1959-62 között felújítja, akkortól más hasznosítás mellett állandó múzeum is működne itt, ha nyitva lehetne találni. Kár érte, mert állítólag érdekes kiállítása bepillantást enged a hajdúk világába. Hallani ezt- azt felújításról, újranyitásról, reméljük lesz még szerencsénk, hogy belülről is megismerjük a Bocskai kastélyt.

Mire idáig értünk a szendók is elfogytak, elcsomagoltunk és elslattyogtunk a nemrégiben csinosan felújított vasútállomáshoz, melyhez egy szemrevaló sétányon jutottunk el. Kocsiba pattantunk és szállásunkra hajtattunk. A délután hátra lévő részét a nyüzsgő Nagyváradon töltöttük el. Folytatás holnap Nagykerekitől....

Írta:    Soós Lajos 

Fotó: Soós Margit

Térkép és szintrajz:

 

 

AK. 32. TÚRA BIHARUGRA- KÖRÖSNAGYHARSÁNY 2025.05.18. 

 

 

SÉTA A NYAGY TAVAK KÖRNYÉKÉN 

"… Én éppen azért dolgoztam az írás és a mezei munka annyi változatán, hogy legalább gyalogútnyi kis járható utat vágjak a mából a jövendőbe."                                                                                                                                                                                                      részlet Szabó Pál önéletrajzából

 

 

 

 Hatalmas felhőszakadás, békebeli törzskörzések, nyújtások, kissé idejét múlt helyben futás és pár indián szökellés után hatalmas tócsák között csaptunk bele a mai bihari penzumba. Ezúttal rövid etap következett, hisz kitérőkkel együtt is csak alig haladta meg a 15 km-t az őskori gyökerekkel is rendelkező Biharugrától Körösnagyharsányig.  Azonban ahhoz, hogy negyed tíz környékén beüzemelhessük magyar Királyi, Kincstári turistalábainkat történt még egy s más. 

 

A mai napra szánt rövidebb Szentevangélium és a legendás vasárnapi viharsarki tömegközlekedés végett időnk mint a tenger ezen a reggelen. Az első szóba jöhető társasgépkocsi háromnegyed tízkor indult Biharugráról és terveim szerint azzal szerettünk volna menni. Igen ám, de mint tudjuk az élet nagy rendező így megnyúlt az arcunk mikor kászálódtunk ki a határőr laktanyánál az autóból.... az autóbusz vígan elhúzott a megálló mellett. Pedig volt még vagy fertályóra a hivatalos indulásig!

 

Tudjuk a " vonat nem vár", de úgy látszik ez már a buszokra is igaz! Persze a MÁV csoport azt kommunikálja, hogy nem árt ha 10-15 perccel előbb a megállóban vagyunk, hogy le ne késsük a járatot. Mit volt mit tenni rögtön megtárgyaltuk Első feleségemmel a ßteiss-t, forogtak agytekervényeink és persze, hogy a kézenfekvő megoldást választottuk, megfordítottuk az irányt. Ehhez azonban el kellett hamar gyorsan autóznunk Körösnagyharsányba, hogy fel tudjunk szállni a járatra. Ugyanis a busz itt megfordul és indul vissza Szeghalomra. Mivel utas ezúttal sem volt így egyszerre értünk át a zsáktelepülésre, és bezony integetni kellett a pilótának, hisz azzal a lendülettel ahogy beért a végállomásra, már indult is vissza.

 

A már ismerős pilóta mosolyogva fogadott és kellemesen elanekdotáztunk Biharugra Jókai utcai megállóig. Utas ezúttal sem volt egy szál sem, azt mondta a sofőr talán majd Vésztőn szállnak fel páran Szeghalomra tartván. A már említett bemelegítő mozdulatoknak ezúttal csak pár autós szemtanúja volt, kik közül több is dudával buzdított, vagy éppen mutogatva csodálkozott ránk. Még a tegnapi két kóbor csahost sem láttuk a környéken, úgy látszik tegnap mélyre ható sokk érhette őket a látottak alapján.

 Felvezetőm lassú tempót diktált a hamisítatlan bihari házak, górék mentén az Árpád- kori gyökerekkel bíró településen, ahol a 12.sz-ban egy hatalmas, Váradhoz tartozó monostort is emeltek. A boldog időknek a Tatárjárás véget vetett, ekkor a környék összes települése elpusztult, kihalt. A hatalmas és gazdag gazdátlan földeket a "második honalapító" IV. Béla szétosztotta leghűségesebb vitézei között. A legnagyobb részt Danela és családja érdemelte ki, majd az évek során a sok birtok egyesült Danela leszármazottjainak, az Ugrayaknak a kezében. A török Várad elleni hadjáratai során sokat szenvedett a település, az 1660-ban el is pusztult.

Az oszmánok kiűzését követően az Ugrayak népesítik újra a falut, lassú fejlődés veszi kezdetét, élénk gazdaság és kereskedés alakul ki. Az Ugrayak kihalását követően Bölöny Sándor a környék legfőbb birtokosa. A második világégés frontvonala is végigvonult a településen, a környéken feljegyeztek egy nagy tankcsatát is. Az erőszakos téeszcsé szervezést a környékbeli gazdák is megszenvedték, több átalakulást követően egy több falut érintő tsz működött, melynek a földjeit a rendszerváltást követően sikeresen privatizálták és több nagy birtok is kialakult itt a román határ közelében. Ahogy haladtunk előre a történetben, lassan meg is érkeztünk a nagyjából 700 lelket számláló település piciny központjához, ahol a Községháza, az Árpád-kori monostor köveit felhasználva az 1772-ben emelt Református templom és a Hősi emlékmű található. 

 

A település leghíresebb szülötte a több irodalmi és Kossuth- díjjal( 2x)  kitüntetett, a népi(paraszt) írók egyik legkiválóbbika, Szabó Pál ( 1893-1970). Legkiemelkedőbb írása az 1941-43 között megírt regénytrilógia: Lakodalom, Keresztelő, Bölcső, melyet egyben kiadva a Talpalatnyi föld címen ismerhetünk. A regényből nagy sikerű, akkor kultuszfilmnek számító mozi is készült, melyben a főszerepeket a kor színészóriásai, Mészáros Ági és Szirtes Ádám játszották. Szabó Pál halálig aktívan politizált 1945-tő 1970-ben bekövetkezett haláláig többek között országgyűlési képviselő, az Elnöki tanács tagja, A Hazafias Népfront vezetője, prominense volt. Politika tisztségei ellenére soha nem lépett be a kommunista pártba, a szocialista eszmékkel nem teljesen értett egyet! Hogy turizmushoz kapcsolódó viszonyáról is szó essen, többek között kerékpárral bejárta az egész országot. Emlékét szülőfalujában Irodalmi Emlékház őrzi.

 

Templomlátogatás a vasárnapi istentisztelet előtt, főhajtás a Hősöknél, majd máris az eredetileg klasszicista stílusban épült magas, nyílt oszlopos Bölönyi Kúriánál toporogtunk. Kis nézelődést követően örömmel vettük tudomásul, hogy a takarosan karbantartott kertbe is be lehet lépni, ahol több pihenőpad is várja a megfáradt vándort. A kastélyon renoválás, csinosítás nyomai láthatóak, jelenleg csak kívülről látogatható, belső termei helyi rendezvényeknek adnak helyet. Kastélylátogatás után csak pár lépést haladtunk, hisz megérkeztünk a hangzatos nevet viselő Makk Hetes Sörözőhöz, melynek a kerthelyiségként funkcionáló szaletli egyik oldalgerendáján található az AK igazoló pontja.

Jól nevelt süldőként nem a stemplit rohamoztuk meg, hanem elébb tisztességesen beléptünk a helyi kulturális élet központjába, ahol a Vasárnap délelőtti élénk élet zajlott. A viszonylagos korai időpont ellenére már több muslicát is bőszen támasztott a kricsmipult. Odapördülvén a szemrevaló csaplárosné elibe, rendeltem két feketét, beállítandó coffein szintünket. A kávék mellé kértem kedvesemnek egy rostost, szerénységemnek pedig egy féldekás Portót és hozzá egy üveges Borsodi Bivalyt. Asszonykámat is meglepte ez a hirtelen döntésem, mert tudta, hogy akkor a mai nap őreá fog várni a kormányzás nemes feladata.

 

Letáboroztunk az egyik asztalhoz, eldiskuráltunk a helyi erővel, majd egy újabb Portó után szedelőzködve léptünk a távozás mezejére. Kilépvén elvégeztük az adminisztráció nemes faladatát, közben a felhők is eltakarodtak, a nap is ki- ki kandikált, elég kellemes túraidő kerekedett. Ahogy egyre haladtunk a falu széle felé, úgy a település szépsége is egyre hanyatlott. Szegényes környéken értünk a Barackos nevet viselő településrészre és északról kerültük a Biharugrai- halastavak hatalmas rendszerét. Ingerszegény szakasz következett, így volt időnk felidézni a tavak kialakulásának történetét.

 

Ha figyeltünk földrajzórán, tudhatjuk, hogy a Sebes- Körös és annak mellék/ holtágai hatalmas, szinte átjárhatatlan mocsár- lápvilágot alakítottak ki. Az itt élő eleink meg is tanultak élni ezzel a "vadvíz országgal", azonban az iparosodással, az élet modernizációjával elérkezett a Kis- Sárrét lecsapolása, a folyók szabályozása. Az így kialakult területek jobb minőségű földjeit művelésbe fogták, míg a többi részen hatalmas szikes legelők, puszták alakultak ki. A 20.sz elején a budapesti Chorus testvérek új birtokokat szerezni akaró befektetőként 300 kataszteri hold szikes legelőt, pusztát vásároltak meg Bölöny József addigi tulajdonostól, hogy hatalmas halastórendszert alakítsanak ki.

 

A halastavak kialakítása több évtizeden át tartott, és csak 1967-ben fejeződött be. Természetesen a "felszabadulást" követően mint állami birtok működött. Volt itt Állami gazdaság, halgazdaság, kacsa nevelde, kisvasutas etetés és hosszan sorolhatnám. A hatalmas mesterséges tórendszernél ritka gazdag madárvilág alakult ki, de a fokozott vadásztatás miatt veszélybe került a környék jelentős madár- és vadállománya. A ritka, védett élővilágot megvédendően 1990-től védetté nyilvánították a tavak környékét, 1993-tól vadászati tilalmat vezettek be, 1997-től pedig a terület a Körös- Maros Nemzeti Park része, a halastavak egy része fokozottan védett és különleges madárvédelmi terület. 1997 óta szerepel a Nemzetközi Jelentőségű Vadvizek Jegyzékében, a Ramsari Egyezményben. 

 

Bár rengeteg madár kóricált előttünk, mögöttünk, felettünk, de a tegnapi csoda varázsa jelentősen halványult egyelőre.  Alattunk keskeny aszfaltcsík, jobbról a halastavak mocsaras szegélye, balról pedig szántók, mákföldek majd vékony erdősáv kísért minket a tempós haladásban, hisz állandó túratársam és felvezetőm a körülmények hatására bekapcsolta az utánégetőket. A rohanást azonban hamarosan meg kellett szakítanunk, hisz elértünk az első Madárvártához, mely a Zöld- halom- tó északi partján várja az érdeklődőket. Így aztán jobbra átot vezényeltem és pár tócsát megkerülve, hatalmas tőzegkupac mellett értünk el az impozáns, zöldre festett egyszintes toronyhoz. A magaslesből csodás rálátás nyílt a tavak vidékére és a délelőtti időpont ellenére is rengeteg szárnyas kőrözött a kecsesen ringó nádasok és a nyílt víz fölött is. Azonban nem csak a levegőben volt élénk élet, hanem a vízfelület is csak úgy hemzsegett a szárnyasoktól. ...és az a rengeteg rablás, melyet a tórendszer ragadozóhalai műveltek. Háborítatlanság, védett hely, látszik a gondos, felelősségteljes gondozás!  Átfutott az agyamon: mi lehet itt hajnalban, vagy naplementekor?

 

Nem akaródzott, de egyszer minden jónak vége lesz alapon csak folytatni kellett a tempós haladást az aszfalton. Egy általunk ismeretlen nevű tápcsatornán keltünk át, melynek túloldalán rövid tárgyalásba kezdtünk a hogyan továbbot illetően. Hiszen alig pár perc kitérés a 2007-ben megnyitott Bihari madárvárta, ahol hazánk egyik legkevésbé ismert tájegységével, a Kis- Sárrét mocsaras, erdős, hatalmas szikes legelős, szikes gyepes, csaknem érintetlen világával ismerkedhetünk meg a szigorúan védett Sző-réten kialakított tanösvényen. A lekanyarodást követően újra a tegnapi csodába csöppentünk bele, a szem amerre ellátott mindenhol virágzó bokrok, vadvirágok és a rengeteg madár amit felzavartunk a csörtetésünkkel, pedig nagyon halkan, óvatosan haladtunk. Látszott, hogy megzavartuk még így is az érintetlen természetet.

 

Újabb zsilipes csatornaátkelés, kitágult a tér és az eddigi csatornaparti erdőt felváltotta az érintetlen és hatalmas Ugrai- és  a Sző- rét. A horizont végéig csak a sík legelők, melyet keletről a felderengő Bihari- hegyek sziluettje zárt le. Mit mondjak, alig bírtuk visszatenni állunkat a helyére. A fogadóépületnél valami nagyobb rendezvény volt ezen a hétvégén, a parkoló tele autómobilokkal, sok ember nyüzsgött az épületek között, valamiféle előadásra vártak. Váltottunk pár szót az egyik természetvédelmi őrrel, kérdeztük nem zavarunk-e? Persze, hogy nem voltunk útba, sőt örültek is neki, hogy a kitértünk a nagy kékről, mert mint mondták nem igazán jellemző az erre járókra az a pár perces kitérő. Töredelmesen megjegyzem, hogy mi is csak azért tértünk ki, mert ma időmilliomosok voltunk, ha egy hosszabb, feszített túranapot járunk erre, bizony kimaradt volna ez az élmény, és felkerült volna arra a nagyon hosszú listára, amin a kimaradt látványosságok szerepelnek a Kék-kör közelében.

 

A közel két km-es tanösvény bejárásához majd egy órát szántunk, hisz minden méterre jutott egy- egy kis csoda. Volt itt minden, betekintőtorony, madárvárta, fapadlós ösvény az érintetlen mocsár fölött, süppedős láp, szikes gyep, legelő, erdősáv, csatornapart, nádas, millió nyíló vadvirág. Négynapos túránk csúcspontja lett ez az előre nem tervezett program! Andalogtunk, próbáltuk kiélvezni az ittlét minden csodáját. Visszatérvén a csatornaparthoz ahol a kéket elhagytuk, újra haladós tempót vettünk fel, vártuk, hogy jelezve lesz a kitérő a nagy madárvártához. Vártuk, vártuk, de csak nem volt semmi jelzés, kezdett gyanússá válni a dolog, nézem az applikációmat, hát bezony jócskán túlrongyoltunk rajta. Füstölögtem, vaj'h miért nem jelzik, de csak azt tudom elképzelni, hogy így is szeretnék megőrizni e hely érintetlenségét. Ezt is megértem.

 

Visszamenni nem akaródzott, ezért kértem Első menyasszonyom kapcsoljon amúgy Rózsiasan az ötödikbe. Lassan elkanyarodtunk a tavak világától, a környezet is szegényesebb lett, végtelen puszta amerre a szem ellát és hát Románia is egyre közelebb jött. Körösnagyharsányig két határőr autó is eloldalgott mellettünk, de békén hagytak bennünket, láthatták hogy sem disszidálók, sem migráncsok nem vagyunk. Hatalmas vaur csaholással és birka bégetéssel érkeztünk meg az érdekes illatfelhőben úszó Szilapusztára, ahol újabb fontos feladat várt ránk, hisz igazolnunk kellett az itt jártunkat az ellenőrző füzeteinkbe.

 

Alapos adminisztráció közben kicsit megint füstölögtem. Ez az igazolópont pár éve lett kialakítva, elrettenteni hivatva a kispistásokat. Ez értékelendő, hasznos dolog! ...de nem értem miért ide erre a jellegtelen, általában büdös helyre tették le a totemoszlopot, miért nem kanyarították el a nyomvonalat a Bihari Madárvártához, ami egyrészt érdekesebb, másrészt sokkal jobban szolgálta volna a túra lényegét. ... és még vissza sem kellett volna menni a kékre, hisz a hatalmas réten a térképek szerint van járható szekérút egész Körösnagyharsányig. Ésszerű változtatás lenne szerintem.

 

A mindent átjáró, jóformán elviselhetetlen bűzben frissíteni sem igazán volt kedvünk. Így hamar tovább álltunk és megkezdtük mai túránk utolsó szakaszát, amit majd végig  egy csatorna gátján fogunk letudni. Pörgősen szedtük lábaink a napnak kitett töltésen, főtt a fejünk, a levegő is párássá vált. Bizony kezdtük nem élvezni a gyaloglatot. Átrongyoltunk a Bottyán- csatorna zsilipjénél és hamarosan már az országúton toporogtunk, melyen jobbra fordulván hamarosan Biharország romániai részéhez érkeztünk volna, de nekünk a balra eső határszéli zsáktelepülésen Körösnagyharsányban volt dolgunk.

 

Ütemes, majdnem szaladós tempót diktált túratársam a jó minőségű aszfalton és csak a szemrevaló Kovács Majornál lassítottunk pár fotó erejéig, de itt egy kis kellemtelen meglepetés is ért minket, mert amint beléptünk a tárt kapun, hogy lekaphassuk a szemrevaló, csinos tavacskát, két vészjóslóan acsarkodó vaur rontott felénk, de csak a kerítés vonaláig üldözték szerénységeinket. Csak óvatosan itt! Innét már gyorsan elértük Körösnagyharsány központját a községházánál, ahol autóba pattantunk, és egy hatalmas árnyas kőris alatt beállítottuk folyadék, energia és coffein szintünket.

 

Nem maradt más hátra, mint a következő két nap táborhelyére autóznunk a Sebes- Körös völgyében, melyet ezúttal Első feleségem abszolvált, kitűnően. Ezúttal rendhagyó módon székhelyünk a történelmi Biharország fővárosában, a Pece- parti Párizsban ütöttük fel. Délután még bőven volt időnk megismerkedni Szent László városának történelmi, irodalmi nevezetességeivel és Ady nyomában sétálni ebben a csodás városban, de ez már egy másik történet.

 

 

 

Írta:    Soós Lajos 

Fotó:  Soós Margit

 Térkép és szintrajz: